Beszéljünk egy kicsit Tade Thompsonról. Hazánkban éppen csak bemutatkozó szerzőről van szó, legalábbis ami az önálló köteteket illeti. Úgy esett, hogy figyeltem ezt az írót, némi távolságból, amíg csak lehetett – amíg Thompson le nem törölte magát a Twitterről. Addigi benyomásaim alapján nem csoda, hogy ezt tette: még így, népszerű szerzőként, a járvány csúcspontján is húzta a hosszú műszakokat a kórházakban, több réteg maszkban, emellett rajzolt, gyereket nevelt, írt mindennap, és ha igazságtalansággal szembesült, felemelte a hangját. Könyveiből egy alkalommal nagylelkű sorsolást tartott, így jutottam hozzá egy dedikált német nyelvű Rosewaterhez (valahol el kellett már ezzel dicsekednem).

Akárhogy is, Tade Thompson egy nap szó nélkül eltűnt. Remélem, könyveket ír, mert ahogy életműve is bizonyítja, tehetséges, és izgalmas életű író: Nagy-Britanniában született, most is ott él, de Nigériában nevelkedett – talán nem meglepő, hogy egy kettős életet élő lány felnövéstörténetéhez is magabiztosan odatalált végül.

A Molly Southborne ezer halála a legtisztább értelemben vett ötletsztori. Fél mondattal körül lehet írni, és lényegében a felütés nóvumértéke íratja magát végig, zökkenőmentes természetességgel. Tessék, mintha egy túlságosan elfoglalt Netflix-producerhez dobnám oda liftezés közben: „akárhányszor Molly Southborne vérzik, megjelennek gyilkos másolatai”. Erre már mindenki felkapja a fejét, nem? Egy mondattal kész is a mű, van rejtély, karakter, konfliktus, minden, itt írja alá.

Ilyen értelemben akár modern klasszikussá is válhatna, mert az ötlet nemcsak harsányan eredeti, de maga a könyv ezen a radikális úton is könnyedén eljut mindenféle társadalmi és létkérdéshez, amelyek akkor is univerzálisan érdekesek, ha mondjuk nem rezgünk együtt a téma szükségszerű (és egyébként rém szórakoztató) erőszakosságával.

Ez a dolog, ami Mollyval történik, teljesen elszállt koncepció, de Thompson éretten és körültekintően bontja ki a belőle eredő kegyetlen szituációkat. Visszamegyünk a gyerekkorba, amikor Molly először azt hiszi, hogy rémálmok gyötrik, alkalmi benyomásai vannak arról, hogy az apja őt öli meg éppen – de nem, ez a valóság. Amikor Molly vérzik, a közelben megjelenik egy másolata. Néha találkozik ezekkel a „mollykkal”: egy ideig szótlanok, szelídek, talán napokig is el lehet velük lenni. Aztán ölni akarnak.

„Ha látsz egy lányt, aki úgy néz ki, mint te, fuss! Ha nem tudsz, harcolj!

Ne sebesülj meg!

Ha mégis, és vérzel: felmos, felgyújt és fertőtlenít!

Ha lyukat találsz, keresd meg a szüleidet!”

Ezzel a mantrával kezdődik tehát a felkészülés egy olyan életre, amelynek minden percét szabályok uralják: a szülők is mindent megtesznek, hogy az egyébként kíváncsi és dacos Molly ne keressen és ne találjon lehetőségeket balesetveszélyes helyzetekre. És nyilván ideig-óráig el lehet kerülni a sérüléseket, de ahogy telik az idő, előbb-utóbb az olvasónak is leesik, hogy Molly Southborne egy nő, ennek a létállapotnak minden prémium velejárójával.

Követjük tehát Molly Southborne életét, egészen egy feszült jelenkori pillanatig, és bár a felnövéstörténetek minden szokványos ütemére kapunk valami ismerős toposzt, ezeket abszurd és brutális gyilkosságok központozzák (eredeti címe is egyébként: The Murders of Molly Southborne). Molly tehát tömeggyilkos, de ha saját magát öli meg újra és újra, mi ennek az egésznek a morális következménye, ha egyáltalán van ilyen?

Érdekes módon egyszer sem állunk meg túl hosszan mélázni, hogy lehet ennyi holttestet elrejteni egy életen át, meddig lehet túlélni ezt a folyamatos doppelgänger-ostromot, de talán nem is ez a lényeg. A felütés eleve annyira megdöbbentő, hogy akárhány irányból járjuk körbe a dolgot, már-már kafkai egzisztenciális börtönben találjuk magunkat, és vérmérsékletünktől függően akár imádhatjuk is minden percét.

A szöveg egyszer sem gabalyodik bele önmagába, halál lazán leszáguldja ezt az elképesztő, kegyetlen maratont, felvillantva a szituáció minden aspektusát, beleértve a csupán lehetségeseket is, és a szálak tovább is sodródhatnak (egy folytatásuk már van is). Ennek ellenére én ezt egy kerek sztorinak érzem. Keretes szerkezete a nonszensznek tűnő prológból fut ki egy már-mindent-értünk jellegű epilógba, melyekhez a közéjük szendvicselt visszaemlékezés szolgáltatja a kulcsot. Csaknem tökéletes kis csomag.

Nyilván pöröghetnék a terjedelmén, elüthetném az érdemeit a szokásos olvasói morgolódással, hogy „csak ennyi?”, és igen, csak ennyi, ez egy novellányi ötlet kisregényben, egy levegős kisregény könyv formában, a forma pedig a médium, a médium pedig (hogy is van a szólás?) maga az üzenet. Baj ez, ha az ára töredék, ám a rövid mű nagyon is egész? A klasszikus értelemben vett weird tale ideális terjedelme ez, és úgy érzem, azzal van itt dolgunk, egy modern, izgalmas, egy szuszra olvasható rémtörténettel, amelynek központi rejtélye nem oldható fel, a borzalmakból pedig nincs menekvés. Egy ilyen történet végére amúgy sem illik masnit kötni, túltárgyalni meg minek.

Akkor hát mi marad, mivel van dolgunk? A válasz egyszerű: a Molly Southborne ezer halála egy takarosan megvalósított, igazi „high concept”-sztori, nem pazarolja sem a mondatokat, sem a szavakat, sem a magyarázatokat, ilyen értelemben a megvalósítás is kompetens, mi több: nagyon jó. Padlógázzal közlekedik bele az életünkbe, és ott is hagy minket az út szélén a döbbenet másnaposságával. Kegyetlen kis remekmű.

Tade Thompson: Molly Southborne ezer halála. Fordította Molnár Berta Eleonóra. Budapest, Agave, 2021.