„A történet véres befejezéséhez érkezett” – ígéri a Molly Southbourne öröksége fülszövege. A sorozat elején persze még nem lehetett tudni, hány könyvbe fér bele ennek a vérző-sokasodó lánynak az egyre komplikáltabb története, de most kiderült: épp elég volt három. A színvonal maradt, mégsem olyan jó ez a harmadik könyv – leginkább azért, mert minden mozzanata felesleges.

A Molly Southbourne ezer halála egy sokat sejtető, de viszonylag egyszerű lefolyású weird tale volt, amely tökéletesen be tudta lakni a kisregény-terjedelmet és takaros prózájával egyszerre adott olvasmányos lendületet és finoman sejtetett háttér-rejtélyeket. Mindez működött még a folytatásban (Molly Southbourne feltámadása) is, ami az eredeti koncepciónak – a vérből előszökkenő másolatoknak – adott újrakonfigurált helyzeteket, új kihívásokat, nézőpontokat, létezési módozatokat.

A harmadik résznek tehát nagyon nehéz a helyzete, mert tulajdonképpen ugyanezt kell megtennie – még egyszer. A kiválasztott iteráció lényege pedig, hogy az életben maradt és civilizáltan együtt létező mollyk most külső és belső fenyegetéssel néznek szembe. Minthogy az előző két könyv már jócskán kimerítette az akciódús szaladgálás minden formáját, kifejezetten jó felütésnek tűnt, hogy a mollyk kis családja terapeutához jár, így próbálván meg feldolgozni, működőképessé tenni ezt a bizarr létezést. Ennek keretén belül egy kicsit többet megtudhatunk az eredeti kísérletek résztvevőiről és Molly Southbourne szüleiről, csak éppen nagyon vázlatosan.

Két másik szálon nagyobb léptékű mozgolódás történik: egyrészt egy életben maradt vad molly bukkan fel, akinek egy Myke nevű, érzelmileg túlfűtött ügynök ered a nyomába, másrészt az előző kötetben felbukkant tamarák (a Mollyhoz hasonló, de szervezettebb és képzettebb Tamara Koleosho együttműködő klónjai) is megpróbálják érdekeiket karatés erővel érvényesíteni. A gond csak, hogy ez a két mozgalmasabb szál azonnal semlegesíti az előzőben rejlő introspektív lehetőséget, amelyhez pedig eleve nem passzol ez a fajta kapkodós, gyorsan mozgó, párbeszéd-sorozatlövésekből álló prózai stílus. Lényegében elmozdulunk a pánikszerű egzisztenciális horrorból a feszültségtől megfosztott, de önmagát túl komolyan vevő akcióthriller felé.

Ennek a pörgős prózastílusnak még egy hátulütője, hogy nem igazán maradnak meg az ember fejében a történet nüanszai: egy évvel ezelőtt olvastam az előző könyvet, és nehezemre esik összerakni, mi miért történik ebben a rajzfilmkergetőzésben, a kisregény-terjedelemben eleve nem sok lehetőség adódik a szálak alaposabb kibontására – kérdés persze, hogy vajon Thompson miért ismételgeti az első kötet szabályait és már régóta rögzült motívumait, amikor már rég nincs rájuk szükség?

Az aránytalanság mellé tehát bejön a feleslegesség érzete is: ami eddig jövősejtetés, költői kihagyás volt, most kapkodva körbejárt, akciókönyvbe csomagolt megválaszolósdi, és nem jól sül el. A fordulatok utáni fordulatok és az utórezgések utórezgései sem tudnak érzelmileg maradandó vagy intellektuálisan értelmezhető lezárást teremteni egy olyan könyvnek, amely önerőből volt zseniális, sem egy olyan folytatásnak, amiben még volt elég szubverzív energia.

Itt kellett volna egy radikálisan új hangnem: talán a belső családi dráma, az együttélési nehézségek, a múlt felfedezésének gyötrelmes és alighanem jóval lassabb folyamatának láttatása lett volna igazán erős betetőzése ennek a trilógiának. Bár végül tényleg erre a pontra fut ki, Thompson sajnos a könnyebb utat választotta: megtalálta az első két rész formuláját, és kontextustól függetlenül egyszerűen újraalkalmazta a bejáratott jeleneteket.

Ez persze nem jelenti azt, hogy a Molly Southbourne öröksége teljesen rossz lezárás volna, vagy hogy méltatlan a trilógiában elfoglalt helyére – egyszerűen csak nem emelkedik ki, elkényelmesedik, könnyedén kezeli a történetet anélkül, hogy érdemben mélyítené vagy újragondolná a korábbiakat, emiatt leginkább egyfajta kódának, kiegészítő jegyzetnek érződik.

Bár a végére kapunk egy végső, nagy fordulatra fűzött, múltat és jövőt is összekötő nagy narratív masnit, itt már annyira távol kerültünk az eredeti Molly Southbourne intim világától, hogy nincs igazi tétje, az akciójelenetek és a párbeszédek hanyag sokasága pedig egész egyszerűen ellehetetleníti a katarzist.

Éppen ezért ijesztő olvasni az utolsó oldalon az akár lehetséges folytatás magvaiként is értelmezhető naplójegyzetet, nagyon remélem, hogy Thompson ebbe a csapdába már nem sétál bele, egyszerűen nem kell ezt tovább csavarni. Itt kell elvágni, elengedni – a pezsgő vér is megalvad egyszer.

Tade Thompson: Molly Southbourne öröksége. Fordította Molnár Berta Eleonóra. Budapest, Agave, 2023. 160 oldal, 2480 forint