A nagy indokínai pénzrablás (Pierre Lemaitre: Nagyvilág)
Fotó: Moly
A nagy indokínai pénzrablás (Pierre Lemaitre: Nagyvilág)

Pierre Lemaitre a Téboly szerzőjeként lett ismert Magyarországon, most ugyanakkor igazi regényfolyammal jelentkezik. De osztanak-e lapot neki egy olyan műfajban, melynek sztárjait Marcel Proustnak és Alexandre Dumasnak hívják? Kocsis Anett 1749-debütjéből kiderül. 

Pierre Lemaitre Franciaország egyik legsikeresebb és legtermékenyebb bestsellerszerzője, aki 

a neki ítélt Goncourt-díj óta próbál kitörni a krimik és a thrillerek műfaji szorításából,

amelyek már a hamar felívelő pályája elején elválaszthatatlanul a nevéhez forrtak. Ilyen műfaji és stilisztikai váltásra tesz kísérletet a szerző egyik legújabb művében, a Nagyvilágban, amely Molnár Zsófia kiváló fordításában immár magyarul is olvasható.

A vaskos köteteket számláló életműbe tökéletesen beleillik ez a darab is, amely a Les Années glorieuses („Dicsőséges évek”) című tetralógia első része, ezzel folytatva a francia roman-fleuve, vagyis a regényfolyam Alexandre Dumastól Marcel Prouston át Roger Martin du Gardig húzódó hagyományát. Felmerül azonban a kérdés, 

vajon a Nagyvilág valóban képes-e túllépni a krimi korlátain, és elérni azt az irodalmi nívót, amelyhez Lemaitre méri magát ezzel a nagyszabású műfajválasztással.

A tetralógia középpontjában a Pelletier család áll, akik Párizstól távol, Bejrútban élik a vállalkozó kispolgárok hétköznapi, mégis meglehetősen sikeres életét. A családfő, Louis egy virágzó szappangyár büszke tulajdonosa, aki köztiszteletben álló személyként meginghatatlan tekintélynek örvend. Éppen ezért hatalmas érvágás, amikor gyerekei sorra letérnek a számukra kijelölt szakmai vagy épp magánéleti útról. A legidősebb fiú, Jean, a családi vállalkozás irányítását hivatott átvenni, próbálkozása azonban – házassági kísértetéhez hasonlóan – csúfos kudarcba fullad. A családi fészektől a lehető legtávolabb kerülve, újdonsült – ám meglehetősen frigid, bizonyos értelemben pedig korlátolt – feleségével Párizsban próbál szerencsét. Őt követi a sorban François, aki szintén a francia gyökerekhez tér vissza, ám a szülőknek megígért École Normale Supérieure-re való jelentkezés helyett újságírói karrierbe kezd. Hosszú küzdelmek árán bár, de Hélène is elhagyhatja a családi fészket, hogy festészetet és művészettörténetet tanulhasson, miközben Étienne a Saigonban dúló indokínai háborúba indul, hogy eltűnt szeretője nyomába eredjen… 

A négy gyermek tehát szétszéled a szélrózsa minden irányába, mi pedig egymással párhuzamosan ismerjük meg a történeteiket.

Ugyanakkor a tetralógia mindegyik része célzottan állít a középpontba egy-egy Pelletier-utódot, hogy a hozzá kapcsolódó szálakat alaposan kibontsa.

A Nagyvilág fókuszában Étienne áll, ezáltal pedig az indokínai háború is reflektorfénybe kerül – ami kiváló témaválasztás (volna), hiszen az indokínai háború a 20. század egyik rendkívül izgalmas, mégis keveset tárgyalt történelmi eseménye. Lemaitre azonban – az anakronizmusok elkerülése végett – kínosan ügyel az apró, ám mégis jelentős részletek elmismásolására, egyszersmind felfüggesztve a történelmi regényként való olvasás lehetőségét. Ennek ellenére az indokínai háború egy fontos pénzügyi és politikai botránya kiemelt hangsúlyt kap: mégpedig a nagy piaszterbotrány. Ez a francia gyarmati rendszer egyik legnagyobb pénzügyi visszaélése volt, amelyben egyaránt vettek részt magas rangú katonatisztek, pénzügyi tisztviselők, politikusok, hivatalnokok és kereskedők. A nagy piaszterbotrányba csöppen bele Étienne is, aki előtt lassan kikristályosodnak a csalás körülményei, ő pedig megpróbálja mindezt nyilvánosságra is hozni, ezzel véget vetve a helyi lakosság és a francia állam egyidejű kisemmizésének.

A regény olyannyira cselekményközpontú, hogy főbenjáró vétek volna ennél is többet elárulni a történésekről, kiváltképp mivel 

az információk tökéletes dózisokban történő adagolása a regény egyik egy nagy erénye.

Lemaitre ügyesen hinti el az információmorzsákat, így annak ellenére, hogy elég kevés absztrakciós és szabad interpretációs lehetőséget biztosít a szöveg, mégis képes megtartani a befogadót a regény atmoszférájában.

A szövevényes cselekményháló kibontása mögött kétségkívül aktuális társadalmi kérdések húzódnak meg, melyek közül talán a legfontosabb a sajtó szerepére vonatkozik. François bizonyos értelemben a szerző szócsövévé válik: ő az újságírói etalon megtestesítője, aki – Montesquieu után szabadon – a negyedik hatalmi ág hűséges apródjaként lép színre, ennek révén pedig munkája az igazságszolgáltatás egyik legfontosabb eszközévé emelkedik. Pályaívének amplitúdói egyszerre mutatnak meg egy idealizált sajtóberendezkedést, és engednek betekintést a szerkesztőségek olykor bürokratikus, olyakor pedig hatásvadász valóságába.

François az egész regény egyik legkidolgozottabb karaktere, ami a legtöbb Pelletierről nem mondható el: míg Jean történetszála többnyire pszichológiailag nehezen magyarázható fordulatok egymásutánjaiból áll, Étienne sokáig csak a hatalom egyszerű bábjaként jelenik meg. 

A szereplők elnagyoltsága mégis akkor a leginkább szembetűnő, ha az egyébként is csekélyszámú női karakterekre gondolunk.

Jean felesége, Geneviève alakja példának okáért leginkább a rosszindulatú, anyagias és számító feleség karikatúrájaként képzelhető el, aki elsődlegesen dramaturgiai funkciót tölt be. Hélène ezzel szemben mintha épp a sztereotip női szerepekből próbálna kitörni, emancipatorikus törekvései azonban nem lépnek túl egy naiv kislány lázadásának keretein. Figurája olykor a szubjektum-objektum határán ingadozik, történetszála pedig a szexuális visszaélés pengeélén táncol, a szöveg azonban (egyelőre) látványosan elhatárolódik e kényes kérdés boncolgatásától. A legizgalmasabb ívet talán a Pelletier-anya, Angèle járja be, aki sokáig passzív, mozgástér nélküli szereplőként van jelen, ám gyermekeit látva valódi pálforduláson megy keresztül, így a regény végére a magyar olvasók számára Jókai klasszikus anyakarakterét idézheti meg.

A szereplőkkel való játék egyik legfigyelemreméltóbb bravúrja az, amit a francia irodalmi hagyomány retour de personnage néven emleget:

 ez az életmű egy korábbi szereplőjének újraalkotása, visszajátszatása egy másik műben. Balzac is előszeretettel élt ezzel az eszközzel: az életmű különálló darabjait a figurák visszatérő szerepeltetésével gyúrta eggyé. Lemaitre pontosan ugyanezzel az eszközzel él, amikor a Goncourt-díjas Viszontlátásra odafönt szereplőit parafrazeálja, mintegy saját univerzumán belül teremtve új összefüggéseket, ezáltal lehetővé téve az intertextuális értelmezést.

Mindent latba vetve már csak egy kérdés maradt hátra: tényleg meg tudja ugrani Lemaitre a szépirodalom magasra tett mércéjét, vagy regényfolyama megmarad egy krimikbe és thrillerekbe illő elemekkel tarkított lektűrnek? Bár a sorozat első része nagyszabású kísérletet tesz minderre, a kérdést végső soron mégis a Les Années glorieuses utolsó része dönti majd el, amelynek franciaországi megjelenése januárban várható – mi pedig csak reménykedhetünk, hogy a sorozat többi részével egyetemben hamarosan magyarul is olvasható lesz.

Pierre Lemaitre: Nagyvilág. Fordította Molnár Zsófia. Budapest, Park, 2025. 587 oldal, 6499 forint.

A kritika szerzőjéről
Kocsis Anett Anna (2003)

 A PPKE-BTK Magyar nyelv és irodalom képzésének mesterszakos hallgatója.