Christian Oster nevét a magyar olvasó aligha ismeri. Valahogy így volt ez Franciaországban is, amíg 1999-ben Az én nagy lakásom (Mon grand appartement) meg nem jelent, és el nem nyerte a Prix Médicist, melyet elsőkötetes szerzők vagy olyan prózaírók kaphatnak meg, akiknek az ismertsége nem áll arányban életművük jelentőségével. Ez utóbbi kategóriába tartozott Oster: már tizenöt éve jelen volt a könyvpiacon, elsősorban krimiket publikált, neve mégsem csengett ismerősen. Központi figurája talán azóta sem lett a francia irodalomnak, ha ezt abban mérjük, mennyit beszélnek róla, de távolról sem feledkeztek meg sem a regényéről, sem róla, annál is inkább, mert Oster az utóbbi húsz évben nemcsak felnőtteknek ír figyelmet érdemlő regényeket, hanem a kortárs francia gyerekirodalom egyik legtermékenyebb alkotójává is vált.

Az én nagy lakásom izgalmas regény. Úgy telik meg feszültséggel, várakozással, hogy maga a történet végtelenül egyszerű, és bizonyos értelemben, pontosabban a regény középpontjában álló lelki és gondolati történések felől nézve, akár banálisnak is nevezhetném. Az ismerős, hétköznapi világ ismerős, hétköznapi eseményei mégis a racionalitást átlépő, helyenként hihetetlennek tűnő történetek sorozatává állnak össze.

A történetben a főszereplő Luc Gavarine-t kísérjük végig öt-hat napján: ő maga meséli el azt, ami vele és benne történik. A harmincöt körüli Gavarine pedig, akit mindenki csak a vezetéknevén szólít, végigbénázza a regényt. Csetlik-botlik, ügyetlenkedik, és ha el is határoz valamit, biztos, hogy nem azt vagy nem úgy cselekszi végül. Mindeközben olyan dolgok történnek, melyek élete meghatározó eseményei lehetnének – ha egyáltalán hinne abban, hogy él, van élete. Ehelyett egykedvűen sodródik az események között, és ha a szónak nem lenne erős érzelmi töltete, ami egyáltalán nem jellemzi őt, akkor azt mondhatnánk, hogy rácsodálkozik, mindahányszor azt érzékeli, hogy valaki észreveszi őt, számol vele.

A regény azzal kezdődik, hogy egy nap a lakása ajtaja elé érve Gavarine észreveszi: elvesztette az aktatáskáját, amelyben semmi más nem volt, csak a kulcsa. „Az aktatáskám nélkül egy senki voltam. Meztelennek éreztem magam” – jelenti ki az első oldalon. Ez a legfájdalmasabb veszteség számára, pedig távolról sem az egyetlen, amit ezen a napon elszenved. Az állásából már pár nappal korábban elbocsátották, a barátnője is ezen a napon hagyja el. Elmegy hozzá a munkahelyére, de végül nem kéri vissza tőle az albérlet másik kulcsát, hogy hazamenjen, hanem maga mögött hagyja a szép nagy lakást is, lényegében hajléktalanná téve magát. Mindez nem jelent különösebb megrázkódtatást neki, és csak annyira rossz, mint bármi más az életében, de semmi elképzelése sincs arról, hogyan tovább. Mindenesetre vásárol egy új aktatáskát, amelyet üresen cipel tovább.

Azokban az időkben járunk, amikor nincs internet és mobiltelefon. Gavarine még utoljára, egy utcai telefonfülkéből felhívja az üzenetrögzítőjét. Meglepetésére egy tíz évvel korábbi szerelme, Marge üzenetét hallja. A kapcsolat rövid volt, nem nagyon emlékszik a nőre, mégis úgy dönt, hogy visszahívja. Egy uszodába beszélnek meg találkozót két órával későbbre. Gavarine bevásárol mindent, amire szüksége lesz, és elmegy az uszodába. A jegyvásárlás és az öltözőszekrény-szerzés során is hosszan, idegesítően összevissza bénázik. Végre átöltözik, és a medencében várja Marge-ot, aki késik, nem jön. Várakozás közben Gavarine úszkál és szemlélődik, de valójában csak arra vágyik, hogy beleolvadjon a környezetbe, és láthatatlanná váljon. Ekkor találkozik a tekintete egy nőével. Ennek a nőnek, aki „szerencsére” nem szép, „nagyon nagy a hasa”, ugyanis gyermeket vár, az utolsó periódusban van. Ő Flore, aki éppen akkor lép színre, amikor már végképp elege van az olvasónak Gavarine szerencsétlenkedéseiből. Főleg azért, mert Gavarine olyan bosszantóan tétova a tetteiben és gondolataiban, hogy az olvasó sem láthatja tisztábban őt, mint a férfi önmagát. Ezért is lenne nehéz más szót találni arra, ami köztük történik az első pillantással, mint amit a regény profi kézzel dolgozó fordítója, Seláf Levente is ügyesen átment a franciából: Gavarine a szó konkrét és átvitt értelmében is „csatlakozik” Flore-hoz, „eléri” őt.

A történetnek ezen a pontján az az öt oldalon keresztül zajló negyedmásodperc, amíg a tekintetük eléri egymást, plusz még az a pár másodperc, amíg egymás közelébe érnek, a regénynek és Gavarine alakjának is új lendületet ad. A karaktere persze nem változik, végtelen tétovasággal követi az eseményeket, és továbbra is sokkal többet gondolkodik, mint cselekszik. De mintha innen jobban átjárná az a visszafogott önirónia, amely izgalmassá, szinte drámaivá teszi a figuráját. Mert Gavarine értelmes, érzékeny, figyelmes, jóképű férfi; mindene meglenne ahhoz, hogy társat találjon, és boldoguljon az életben, mégis elveszett és cselekvésképtelen.

Az uszodából mindenesetre Flore-ral együtt mennek el, beülnek egy kávéházba, beszélgetnek, majd búcsúzás előtt Flore elmondja, hogy másnap reggel elutazik a testvéréhez vidékre, hogy ott szüljön. Sok kérdést nem tesznek fel egymásnak, és szinte semmit sem mondanak el magukról a rövid együttlét során, de megbeszélik, hogy a vonaton találkoznak. Így is történik. A szülésig még egy hét volna hátra, a fájások viszont már a vonaton beindulnak. Nem telik el huszonnégy óra a találkozásuktól, amikor Gavarine – aki továbbra is minden helyzetben, folyamatosan bénázik – a szülőszobán találja magát egy nővel, akinek épp csak a keresztnevét tudja. Ott van egy kislány születésénél, akihez semmi köze, ő vágja el a köldökzsinórt. Ha máshol nem is, itt, ahol az apa, a férfi szerepét bízzák rá, helyet talál.

Amíg Flore a kórházban marad, Gavarine a nő testvérénél lakik. Itt számára teljesen érthetetlen módon ismerősként, szinte családtagként kezelik, szállást és munkát is kap. Otthonra talál tehát a világban, de csak átmenetileg. Mert a nő és a kisbaba hazatérésével az egymásra találás és a születés csodája is véget ér, és egyáltalán nem nyilvánvaló, hogy ezek emléke elegendő összetartó erő marad a hétköznapi világ banális problémái között. Flore és Gavarine, amikor utoljára látjuk őket együtt, elbizonytalanodva, idegenként állnak egymással szemben a testvér házának udvarán, nem tudják, és nem tudjuk, hogy van-e keresnivalójuk egymás mellett. De a regény zárójelenetében Gavarine visszamegy a házba, és leakaszt egy ottfelejtett kulcsot, mintegy keretbe zárva a történetét, ami kétségtelenül szimbolikus értelmezésre sarkallja az olvasót.

Tele van a regény jelzésekkel, szimbólumokkal, tételmondatokkal. De nem tolakodnak, sőt mintha ott sem lennének, az olvasó csak akkor veszi észre őket, ha Gavarine megértéséhez fogódzót keresve visszalapoz a könyvben. Hiába azonban az üres aktatáska, amely csak arra vár, hogy szimbólummá nőjön, hiába a regényt keretező otthonelhagyás és családba érkezés, és hiába várjuk azt is, hogy a gyermek születése minden kétséget kizárva egy szép új élet ígéretévé­ váljon, a regényben végső soron semmi nem tud túlmutatni önmagán, és nincs kulcs Gavarine, az élet (a lét?) vagy a világ megértéshez. És ezzel korántsem azt mondom, hogy rossz a regény. Épp ellenkezőleg: ebben van az ereje. Kiábrándult és derűs, ironikus és borús, reményteli és kétségbeesett képet ad egy talajvesztett világról és férfiról. Gavarine véget nem érő bénázásával szinte észrevétlenül tereli az olvasót az élet nagy, feszegető, kellemetlen kérdései közé. És a végén ott is hagyja, ellentétes érzések és nyugtalanító ellentmondások között. Lehet, hogy Az én nagy lakásom szerelmes regény? Nem tudom.

Christian Oster: Az én nagy lakásom. Fordította Seláf Levente. Budapest, Gondolat, 2022.  204 oldal, 3400 forint