Samil Igyiatullin neve hallatán egyelőre nem sokan kapják fel a fejüket a magyar olvasók közül. Pedig a tatár származású, orosz anyanyelvű és oroszul író kortárs szerző két ízben is elnyerte a Nagy Könyv-díjat, de a jelen írásban tárgyalt, Az ubir című dilógia mindkét része is számos jelölésben és díjazásban részesült.

Az ubir cselekménye és alapgondolata végtelenül érdekes. Kazanyban járunk, ahol egy tizennégy éves tatár fiú, Nail mindennapjaiba csöppenünk. Nail élete olyan, mint egy átlagos kamaszé: vannak benne iskolai kötelezettségek, amelyekért nem rajong túlzottan; bokszedzések, haverok és videójátékok, amelyekért annál inkább; szerető szülők, akik a maguk módján meglehetősen bosszantóak és egy szeretett hugica, Gyilka, aki időnként szörnyen idegesítő tud lenni – de hát melyik kamaszfiút nem idegesíti a húga? 

Mikor azonban a szülők visszatérnek az apa falujából, egy temetésről Kazanyba, igazi rémálom veszi kezdetét:

előbb különösen, majd kifejezetten hátborzongatóan kezdenek el viselkedni. Nail kénytelen kezébe venni az irányítást, megvédeni húgát, és kideríteni, mi történik. Gyilkával a hóna alatt elindul a nagyszüleikhez, és kalandos, csöppet sem veszélytelen útjuk során megtudja, hogy a szüleibe „ubir (uvir, mjackaj)”, vagyis „vérszomjas démon a türk mitológiában” ‒ költözött. Márpedig ez nem túl jó ómen: 

az ubir az emberbe költözve mintegy ruhaként ölti magára annak bőrét, és belülről falja fel testét és lelkét.

Az út során Nail megismerkedik a tatár mitológiával, folklórral és hagyománnyal, miközben elsajátítja, hogyan is küzdhet meg és számolhat le a sötét lényekkel és szellemekkel, vagyis „nyomolvasó” lesz. Jelentős és komoly fejlődésen megy át, megismerkedik a gyökereivel, és bár csupán 14 éves, férfivá érik, akinek a szülők „hiányában” át kell vennie a családfő szerepét, hogy megvédje saját és húga életét. A történet előrehaladtával pedig nem csupán szülei megmentésére kell sietnie, hanem az egész iskola, majd az egész város „védőszentjévé” (ún. „ubirvéddé”) kell válnia.

A 2022-ben Magyarországon járt író elmondása szerint a két főhős, Nail és Gyilka alakját saját gyermekei ihlették, no meg az, amit a családjának köszönhetően értett meg: hogy a mai világban sokszor túlságosan eltávolodunk a gyökereinktől, a hagyományainktól, és roppant keveset tudunk a származásunkról – sokszor még az is előfordul, hogy paradox módon nem beszéljük a szüleink anyanyelvét, ahogy az Igyiatullinnal is megtörtént. De Igyiatullin még emlékszik, miket meséltek neki gyermekkorában, az ő gyermekei viszont már semmit sem tudnak ezekről a dolgokról – hogy is vehetnék fel a harcot, ha arra kerülne sor? Éppen ezért elképzelte, mi történne, ha őt és a feleségét valóban megszállná az ubir, és a fiára hárulna a család megmentése. Az író a vérátömlesztéshez hasonlította a hagyományokat: ha nélkülük akarunk elindulni a nagyvilágban, az olyan, mintha nem megfelelő vércsoport szerint kapnánk vérátömlesztést. És mint tudjuk, egy ilyen eljárás végzetes következményekkel járhat.

A könyv műfaját a szerző „horrorelemekkel átszőtt misztikus thrillerként” határozta meg. A történet magával ragadó, és valóban horrorisztikus, azonban több puszta rémtörténetnél. A hagyományok megismerése, a felidézett mesék és a megelevenedő misztikus alakok a hitetlenség, az ismeretlennel való szembenézés és az attól való félelem kérdéskörét tárják az olvasó elé, Nail karaktere pedig hitelesen mutatja be a Z- és alfa-generációra jellemző kiégettséget is. 

„Nem hiszek a mesékben. / Nem hiszek a szellemekben és az ördögökben. / Nem hiszek Istenben. / Nem hiszek a könyveknek és a tévének. / Nem igazán hiszek az internetnek. / Nem hiszek el mindent, amit az iskolában, az utcán és otthon mondanak. / Tulajdonképpen hitetlen vagyok.” (65)

E jelenség vizsgálata és átélése, megtapasztalása igen aktuális téma, amely mind a közösségi médiában, mind kortárs irodalmi alkotásokban jelen van. A 444.hu hírportál újságírója, a filozófia szakon végzett Horváth Bence rendszeresen ír a témában, akire Vida Kamilla költő szintén utal a vele készített, kiégettséget is tematizáló interjúban. Az ingerküszöb olyan magasra került, hogy e generáció tagjai nem lepődnek meg semmin, nem érdekli őket semmi, és nem félnek semmitől – legalábbis ezt szeretnék mutatni, amíg a valóság arcul nem csapja őket. Ráadásul ez a valóság nem a hagyományos értelemben vett valóság… Így a „puszta”, realisztikus emberi félelmek mellett megjelenik a metafizikai rettegés is. Igaz, ezen a téren komoly fejlődés figyelhető meg a főhősnél: a félelemtől reszketve (63), émelyegve (168) vág bele rettenetes küldetésébe, majd egy ponton már belefárad a félelembe (236), és azt is igen hamar megtanulja, hogy „Ha dolog van, nincs idő a félelemre” (260), így végül tettre kész felnőtté válik. A fizikálisan megtett úthoz képest a belső út, a kamasz fiúban végbement változás sem kevésbé mozgalmas és jelentős folyamat.

Mindemellett a mű komoly irodalmi hagyományból építkezik a Drakulától Gogol Vijéig, melyek mind a történet, mind a címadás (és „fordítás”) kapcsán fontos referenciák. Mindhárom alkotás már a címében megnevezi egy adott kultúra legendáját, mitológiai alakját. Egyik cím sem lett „lefordítva”, vagy mert nevekről vagy mert kultúraspecifikus, mitologikus lényekről van szó: még ha van is többé-kevésbé hasonló képviselőjük más kultúrákban, nincs ekvivalensük, így például a keleti-szláv mitológiából ismert Vij nem lehetett egyszerűen boszorkány, lidérc vagy démon. Az ubir fordításának kiadása kapcsán is felmerült a kérdés, mi legyen a dilógia címe, és szóba került A vámpír cím is, a narrációban azonban többször is visszatér a vámpír és az ubir közötti különbség: „Az ubir az ördöghöz hasonló, tisztátalan lény, akit oroszul upirnak hívnak. De a tatár ubir nem iszik vért. Ezt a balkáni mesemondók találták ki, a többiek tőlük vették át.” (64-65); „Az ubir nem upir és nem vámpír. Ha jól értettem, az európai mesék ezt mind a tatár mesékből kölcsönözték.” (140) Így hát a szerző kifejezett kérésére megmaradt az eredeti cím, azt is figyelembe véve, hogy Az ubir cím az orosz olvasóközönség számára éppen olyan idegenül hat, mint számunkra, tekintve, hogy a kifejezés tatárul van.

A regény elbeszélése egyes szám első személyű, a tizennégy éves kamasz, Nail szemszögéből élhetjük át az eseményeket. A főhős megszólalása és stílusa kimondottan bravúrosra sikeredett: hajaz az élő beszédre, számtalan szlenges kifejezést használ, kellően pimasz, néhol unott, viszont a gyermeki szem éleslátása sem marad el, ugyanis Nail olyan dolgokat vesz észre, amelyek felett egy felnőtt egészen biztosan elsiklana. A gyerekek csapongó figyelme, váratlan asszociációi és gondolatmenetei is tetten érthetők: amikor például a hosszú ideje húgával a hátán, lehetetlen és életveszélyes helyzetekkel küzdő, végkimerülés szélén álló Nail belök egy ajtót, van ideje „riadtan eltöprengeni azon, miért van az, hogy a városi lakásokban kifelé nyílnak az ajtók, a falusi házakban meg befelé.” (113) Majd meg is adja rá a választ: míg a városokban félnek, hogy a bűnözők betörik az ajtót, a falvakban folyton-folyvást cipekednek, tűzifát hordanak, tele van az emberek keze, ezért lábbal rúgják be az ajtót. Gondolatmenetét aztán stílszerűen azzal zárja: „Bölcs és haszontalan gondolataim végére értem” (113) A kamaszgyerekek titokzatossága, titkolózása, sokszor maguknak való viselkedése is megjelenik a narrációban. Egy alkalommal Nail arról mesél, hogyan barátkozott össze Ljoha nevű osztálytársával. Ljoháéknál óriási balhé volt otthon, ezért néhány éjszakát Nailéknál aludt. „Azokon az estéken […] be nem állt a szánk, összebarátkoztunk. Még a nyári táborban elkövetett bűneiről is mesélt […]. Persze én is megosztottam vele egy ciki szitut, de már nem emlékszem, mit. Vagyis hogy emlékszem, de nem árulom el.” (58)

A magyar fordítás több oknál fogva is különleges: egyrészt ez a könyv első idegen nyelvű kiadása, másrészt szokatlan módon két fiatal műfordító, Brigovácz Marianna és Kóti Regina jegyzi. És a fordítás bizonyára nem volt egyszerű feladat: a regény nyelvezete, az író határtalan mesélőkedve és roppant élénk fantáziája nem kis kihívás elé állította a regény magyar nyelvre fordítóit. Arról nem is beszélve, hogy nem csak az orosz nyelvvel kellett megbirkózniuk: a könyvben számtalan tatár, de jónéhány archaikus török, arab és udmurt kifejezés is szerepel.

Ami a kamaszszleng visszaadását illeti, a tandem jól teljesít: így hangzik például a tisztaságmániás anyuka mellett felnőtt kamasz reakciója egy rendetlen konyhában látott mosatlan-hegyre: „Bakker, nem semmi az öreglány takarítási technikája: megtömte a hasát, a tányérokat-fazekakat bezsupizta a szomszéd szobába, aztán ennyi, meg egy bambi.” (120) Előfordulnak olyan találó megoldások is (hótziher, tele van a hócipőm ezekkel a heccekkel, klassz, frankón, és így tovább), amelyek ugyan egyértelműen szlengesek, de nem annyira, hogy a szöveg ne állná ki az idő próbáját ‒ mind az idősebb, mind a fiatalabb olvasók számára nyilvánvaló e szavak jelentése és regisztere is.

Amikor egy több kötetből álló könyvsorozatot két vagy több fordító fordít, külön feladatot jelent, hogy a fordítók összedolgozzanak, folyamatosan kommunikáljanak, hogy a fordítói koncepciók egyezzenek. A két fordító összességében nagyszerűen megoldotta e feladatot. A magyar kiadásban egy kötetben szerepel a dilógia két része, vagyis a két rész egy lélegzetvételre elolvasható, ennek ellenére a fordításon nem érződik a „fordítóváltás”: a két rész stílusa, szóhasználata megegyezik, nincs törés vagy éles váltás a kötetek között. A szókészletet illetően egy dolog azonban már az első rész olvasásakor szembeötlő: Nail szóhasználatában gyakran (88-szor) fordul elő a blin orosz szó, amely a mai, élő nyelvhasználatban széleskörűen elterjedt enyhébb szitokszóként, de már mindenféle különösebb jelentés nélküli töltelékszóként is, és kb. a „basszus, bakker, franc – a francba, fene – a fenébe” jelentésekkel bír. Ez a magyar fordításban a kontextus függvényében többféleképpen jelenik meg, de az első részben leggyakrabban a bakker fordítás fordul elő. Ez oly sokszor hangzik el (18 alkalommal), hogy kifejezetten meghatározónak tetszik Nail szavajárását illetően. A második részben azonban ez a szó egyszer sem jelenik meg, helyét átveszi a basszus – és ez is olyan sokszor hangzik el (31 alkalommal!), hogy mindenképpen hangsúlyossá válik Nail szóhasználatában. Egyik megoldás sem rosszabb a másiknál, mindkét szót elbírja egy kamasz srác szókincse, és mind a kettő adekvát fordítása a blin orosz szónak, de a szöveg koherenciája miatt szerencsésebb lett volna vagy az egyik, vagy a másik megoldást végigvinni a szöveg egészén. Az sem lett volna rossz megoldás, ha arányosabban bukkan fel az orosz szó két magyar megfelelője, a basszus ugyanis előfordul az első részben is (7 alkalommal), viszont a bakker a második részben egy alkalommal sem.

Felfedezhető egy másik eltérés is a két rész között. Az elbeszélő, Nail időnként kiszól az olvasókhoz, mintegy beszélgetőpartnerként párbeszédre hívja őket. Teszi mindezt többes szám második személyű megszólító formában. Az orosz nyelvben a többes szám második személyű alak három különböző jelentéssel bír: tegeződő formában a mi többes szám második személyünkkel megegyező jelentése van, magázódó formában viszont egyes vagy többes szám harmadik személyű alakot jelöl – tehát „ti”, „ön” vagy „önök”. Ha magázódó formáról van szó, az orosz nyelvben egyes szám („ön”) esetén nagy kezdőbetűvel írjuk a személyes névmást (Вы), többes számban („önök”) pedig kis kezdőbetűvel (вы). Az eredeti szövegben a вы kisbetűs írással szerepel, tehát jelölhet „ti” vagy „önök” megszólítást is.

Az első rész magyar változatában a kamasz fiú tegeződve szól ki az olvasókhoz: „Áhh, nincs értelme elmesélni. Ha jártatok ott, tudjátok, ha pedig nem jártatok, nem érthetitek.”  (212-213) A könyv második részében azonban ezek a kiszólások magázódó formát öltenek: „Amikor kicsi volt, nem hiszik el, egy stresszlabdáért rajongott – tudják, az a méregzöld fajta” (319) E koncepcióbeli eltérés zavaróan hat, pedig akár indokolt is lehetne: Nail útjának és személyiségének változása szempontjából a történet fejlődésregénynek is tekinthető, ezért nem feltétlenül lenne rossz megoldás, ha ily módon is kifejeződne a kamasz srác felnőtté válása. Kétséges, persze, hogy az írónak volt-e eredetileg ilyen intenciója, bújik-e meg szándékoltan efféle játék a narrációban, mint ahogyan az sem tudható, hogy a fordítók szándékosan jutottak-e erre a megoldásra, mindenesetre szerencsésebb megoldás lett volna a kamaszos pimaszság jegyében a tegeződést alkalmazni a dilógia mindkét részében.

Samil Igyiatullin írása, egyedülálló stílusa és személyisége meglepő erővel és intenzitással hat. 

Aki e könyv elolvasására adja fejét, egy dinamikus, lehengerlő fantáziavilágba lép,

ahol kultúrák és irodalmi-népi hagyományok folytatnak párbeszédet egymással. Mindez kiváló fordításban tárul elénk, aminek fontosságát nem lehet eléggé hangsúlyozni: ez teszi ugyanis lehetővé, hogy egy eleve többdimenziójú, kulturális párbeszéd úgy lépjen át a célnyelvi közegbe, hogy azt sajátunknak érezzük, mégis más kultúrákba csöppenjünk.

Samil Igyiatullin: Az ​ubir. Fordította Brigovácz Mariann és Kótai Regina. Budapest, Kairosz, 2022. 430 oldal, 4500 forint