Nehéz lenne hangulatosabb helyszínt találni két bizonytalan, válaszút előtt álló idegen találkozásához, mint a Tél Szokcsóban ködbe s csöndbe burkolózott városa. Elisa Shua Dusapin többszörösen díjazott (az angol kiadás egészen a Nemzeti Könyvdíjig jutott) első regénye ugyan nem mutat be harsány irodalmi bravúrokat, de a lélektani rezdülésekre érzékenyen ábrázolja két ember váratlan összekapcsolódását.

Dusapin történetének színtere, a dél-koreai Szokcsó főszezonban a strandjai, a tradicionális ételeket kínáló különleges piacai, illetve a régióban található Szorákszán nemzeti park miatt közkedvelt turistacélpont. Azonban télen a Japán-tenger felől érkező fagyos szelek és a néptelen utcák távol tartják a kíváncsi látogatókat. Emellett 

Szokcsó arról is ismert, hogy alig hatvan kilométerre fekszik az Észak- és Dél-Koreát elválasztó demilitarizált övezettől,

ezért az évszakok hangulata mellett a megszikkadt várakozás, a szunnyadó háború feszültsége is áthatja.

Ebbe a határ menti városba tér vissza a történet elbeszélője, egy fiatal lány, aki egyetemi tanulmányai végeztével maga mögött hagyja felszínes szöuli életét, a fényeket és a zajt, valamint a dél-koreai szépség-, divat- és reklámipar kitörést ígérő csábítását. Jóllehet a hazatérés nem igazán tudatos döntés, inkább céltalan sodródás a részéről, végül addig halogatja a következő lépést, annyira belegabalyodik a belső konfliktusaiba, hogy mardosó kétségeivel és mélyülő magányával ott ragad Szokcsó melankolikus, halszagú világában.

A lány eseménytelen mindennapjait egy idegen férfi érkezése szakítja meg. Az idősödő francia képregény-rajzoló, Yan Kerrand épp abba a rozzant panzióba vetődik, ahol a lány dolgozik. Kerrand nyugalmat, egyben új, különleges helyszínt és inspiráló múzsát keres a világutazó régészről szóló képregény-sorozatának utolsó, tizedik történetéhez, és a fagyba dermedt Szokcsó, illetve a sebzett lány tökéletes ihletforrás lehet számára. Ráadásul a vonzalom kölcsönös: a kissé toprongyos, kívülálló férfi is megtetszik a lánynak, így amikor Kerrand felkéri, hogy idegenvezetőként segítse a tájékozódásban, a lány azonnal igent mond. Miközben bejárják a várost, bonyolult viszony alakul ki köztük, s minél jobban elmélyül, annál inkább ránehezedik a lehetetlenség súlya.

A felütés alapján a Tél Szokcsóban klasszikus szerelmi regény is lehetne, ám Dusapin nehezebben megragadható, szövevényesebb érzelmeket választott szereplőinek. Valójában csak sejtjük, hogy a kölcsönös érdeklődésen és a test-lelki vonzalmon túl mit lát egymásban a két figura, s milyen személyes emlékeket, vágyakat, traumákat és titkokat hív elő belőlük a másik fél, 

Dusapin ugyanis főként nüanszokat, homályos árnyalatokat használ a kapcsolatuk ábrázolásához:

felvillanó és összemosódó életképeket, elcsípett beszélgetéseket, fürkésző pillantásokat, hiányokat és elhallgatásokat. Ettől Dusapin regényét finoman áthatja valami fátyolos hatás, a folytonos bizonytalanság és kiismerhetetlensége érzése.

Ennek megfelelően hiába igyekszik a lány megérteni Kerrand viselkedését, félreérthető szavait, nem tud a férfihoz igazán közel kerülni – ahogy mi, olvasók sem. Kerrand többé kevésbé kiismerhetetlen marad számunkra, csak néhány bizonytalan dolgot tudunk meg az életéről, de azt még így is érezzük, hogy jóval több egydimenziós karakternél, egyszerű kalandforrásnál. Egyrészt katalizátor, akinek figyelme, jelenléte megbolygatja a lány világát, rést hasít a védfalába. Másrészt a lány apjának tükörképe: azé az emberé, akit a lány sosem ismert, és aki miatt francia identitását mindig is csonkának érezte.

De mi lesz, ha kiderül, hogy Kerrand csak múló illúzió, ha egyszer csak ő is eltűnik? Rendkívül szép, szimbolikus jelenet, ahogy a lány egy szomszédos szobából, az éjjeli csöndben nyugtalanul hallgatja a toll sercegését, ahogy Kerrand utolsó képregény-történetének nőalakján dolgozik. Sosem vallaná be, de a lány titkon reméli, hogy ő inspirálta a nőalak elkészültét. Hogy Kerrand művészete által végre ő is formát ölthet, személyisége kontúrt kaphat, ezáltal pedig egy történet főszereplőjévé válhat. Azonban a férfi minden tollvonással közelebb kerül a munka befejezéséhez, a történet végéhez, és ha ez bekövetkezik, talán a lány is újra homályba vész.

Három megjelent regénye alapján (a másik kettő a 2018-as Les Billes du Pachinko, és a 2020-as Vladivostok Circus) látszik, hogy 

Dusapin írásaiban fontos szerepe van a fizikai és szimbolikus határoknak:

annak, hogy miként küzdjük le a kulturális és nyelvi különbségeket, milyen, ha idegennek érezzük magunkat a saját hazánkban, és hogyan válik a családi és kulturális örökség az ember lényévé. Maga Dusapin dél-koreai anyától, francia apától született (akárcsak főszereplője), Svájcban él, franciául alkot, azonban hangsúlyosan keleti témákkal (is) foglalkozik. Nem csoda, hogy különösen érti és érzi az összetett, ellentmondásos identitás kihívásait.

A Tél Szokcsóban töredezett, remekül tömörített prózájának, nyelvi minimalizmusának gyökerei többfelé nyúlnak a francia Marguerite Durastól és Annie Ernaux-tól a kelet-ázsiai irodalomig. Ami az utóbbit illeti, Dusapin regényének története, kapcsolati ábrázolása, nyelvi-esztétikai sajátosságai megidézik Kavabata Jaszunari híres regényét, a Hóországot. Emellett két másik, magyarul is olvasható dél-koreai mű is eszünkbe juthat, főként tematikai hasonlóságok miatt: Cso Namdzsu hazájában nagy vitákat kiváltott Született 1982-ben című könyve, és Han Kang Növényevő. Mindkettő a rendszer- és hagyományszerű elnyomással, és az elnyomásból való felszabadulással foglalkozik, akárcsak a Tél Szokcsóban.

Dusapin női főszereplőjét a szeretethiány mellett szintén az identitásválság nyomasztja. Az, hogy dél-koreai nőként eredendően alacsonyabb státuszúnak számít, és el kell viselnie a többszáz éves hagyományokból eredő test- és szépségkultusz romboló hatásait, külsőjének állandó nyílt, kéretlen és tolakodó véleményezését. Valójában a szöuli élet elutasítása mögött is ez rejlik, a modellmunkához szükséges műtétek (a szem rendbehozása, a sebek és hegek eltűntetése) egyet jelentenének az önfeladással. Mások szemében talán szebb lenne, és könnyebben sikerülne beilleszkednie a társadalomba, a család kedvére tenne – azonban elveszíthetné lényének természetességét is. De 

ha elutasítja ezt a lehetőséget, és szembeszáll a dél-koreai tradíciókkal, mi marad belőle?

Akárcsak Jonghje Han Kang regényében, a Tél Szokcsóban női főszereplőjének elfojtásai is az ételekhez fűződő ambivalens viszonyában manifesztálódnak. Míg Jonghje környezetét megdöbbentve a húsevésről mond le, Dusapin karakterén szélsőséges epizódok, rosszullétig történő falási rohamok, vagy éppen az étel drasztikus elutasítása vesz erőt. Ezek tulajdonképpen ugyanúgy az elfojtás, a kontroll elvesztésének és visszaszerzésének metaforái, és habár a Tél Szokcsóban nem válik annyira abszurddá, mint Han műve, sőt nincs meg benne ugyanaz a mély iszony sem, de Dusapin karakterének hétköznapjai is elsötétednek, kibillennek. Mintha a felszínes szépség ideájának elutasításával együtt különösen fogékonnyá válna az idegen, taszító, olykor egészen fenyegető dolgok megtapasztalására. 

A tenger posványos kipárolgására, a kizsigerelt és mérgező halhús émelyítő bűzére, a fojtogató zabálás után a gyomrából feltörő sav maró hatására, vagy hogy evés közben még a sűrű leveszsírban úszó zöldségdarabok is a szépészeti műtétek során levágott bőrfoszlányok absztrakt formáira emlékeztetik.

Ebből finoman pulzáló feszültség is fakad, amely szépen megül a regény rétegei között, áthatja még Szokcsó atmoszféráját is. Ezt a különös, távoli várost, amely pont olyan ambivalens hely, ahol két idegen egy váratlan találkozás során kicsit egymásba bolondul, kizökkentve és megváltoztatva egymás életét. De Dusapin ezt már nem meséli el, regénye nyitva marad: lezárás helyett maradnak a lassan halványuló képek: a tajtékzó tenger, a sűrűn hulló hó, az üres panziószoba tompa fényei, Kerrand árnyszerű tusrajzai, egy arc homályos kontúrjai. A tél még tart, de már nem sokáig – aztán majd jönnek a turisták, és talán egyszer a háború is befejeződik. A lány pedig, ki tudja, lehet, végül elhagyja Szokcsót. Vagy nem: az sem lenne olyan rossz döntés.

Öröm látni, hogy a Magvető Kiadó megújuló világirodalmi portfóliójában különös hangsúly kerül a diverz témák és alulreprezentált nézőpontok bemutatására. Julie Otsuka, Adania Shibli, Irene Solà és Claire-Louise Bennett mellett ígéretes fiatal szerző Dusapin is – remélhetőleg olvashatunk még tőle magyarul, s remélhetőleg újra Kiss Kornélia kiváló fordításában.

Elisa Shua Dusapin: Tél Szokcsóban. Fordította Kiss Kornélia. Budapest, Magvető, 2023. 106 oldal, 3299 forint