1959 februárja. Egy zsákmánnyal bőségesen megrakodott halászhajó hazafelé tartana, ám egy hirtelen támadt, kegyetlen vihar útjukat állja. Újra meg újra jeges hullámok magasodnak a hajó fölé, a legénység pedig hol a víz elsöprő erejével, hol a hajóra rakódó jégpáncéllal kénytelen lélekölő küzdelmet folytatni.

Ez a felütése Einar Kárason kisregényének, a Viharmadaraknak. Innen indulunk, a történet drámai közepébe vágva, amint a Máfur nevű izlandi halászhajó legénysége heroikus küzdelmet folytat a természet erőivel, és bár egyre fáradtabb mindenki, mégis világos, hogy megállás nincsen, nem lehet: ha nem vernék le a friss jeget, az egyre vastagodó jégpáncél súlya alatt pillanatok alatt elsüllyedne a hajó. Test és lélek tehát egyaránt komoly próbatétel előtt áll, a viharnak pedig nem látszik a vége.

Nehéz volna azonban olyan regényt írni, amely drámai tetőpontról indul, és ott is marad mindvégig, még ha csak bő százoldalas is. Einar Kárason is hamar lelassítja, csendesebb vizekre tereli önnön elbeszélését, és két könyörtelen hullám felbukkanása között felvillanó emlékképekből ismerteti meg az olvasót a közelmúlt történéseivel: miképpen indult útnak a Máfur, milyen balsejtelmek gyötörték Lárus, a legfiatalabb matróz édesanyját, miként cipelték fel a hajóra a holtrészeg fedélzetmestert, és miként zajlottak a halászat emberpróbáló, de mindent összevetve békés órái. Akárcsak az óceán végtelen vize, az emlékek is hullámokban törnek rá a narrátorra, aki újra meg újra megszakítja a drámai jelen elbeszélésének menetét, hogy visszatérjen a derűs, szélcsendes múltba, amikor minden olyan reményteljesnek tűnt, és csupán néhány bekezdés vagy oldal múlva tér vissza a jelen dermesztő, viharos, hajótépázó valóságába.

A jéghegy és az óceán kombinációja alighanem regényes-romantikus fordulatokban bővelkedő történetet ígér az olvasónak – pedig aki effélére vágyik, csalódni fog Einar Kárason kisregényében. A Titanic katasztrófájának tragikus valóságát regények, memoárok, filmek, meg az azóta eltelt bő száz esztendő színezte romantikus fikcióvá. Einar Kárasonnak azonban láthatóan nem célja felvenni a versenyt a Titanickal: ő nem az egyes emberek sorsát akarja elbeszélni, hanem egy teljes kollektíváét, azokét, akik tengerre szállva a természet mindennél hatalmasabb erejével küzdenek meg, és olykor csak egy hajszálon múlik, hogy elbuknak-e, vagy élve kerülnek ki ebből a harcból. Einar Kárason ekképpen a halászhajót teszi meg története főhősének, élő hangot pedig egy rejtett elbeszélő, Lárus személyében talál neki – az ifjú matróz csak igen ritkán árulja el magát egy első személyű igealakkal, és még ennél is ritkábban fedi fel kilétét az olvasó előtt. Ám amikor megteszi, azzal egy pillanatra az olvasót is odarántja a hánykolódó hajó síkos, fenyegetően megdőlt fedélzetére, őt is aktív részesévé téve ezzel az eseményeknek.

Az olvasás e pillanataiban ébredhetünk rá: a Máfur mi vagyunk. Egy közép-európai számára ugyan – remélhetőleg – teljesen ismeretlen tapasztalat a jeges, viharos óceán közepén hánykolódni, reményvesztett küzdelmet folytatva széllel-jéggel, meg a saját gyorsan fogyó testi és szellemi erőinkkel. De megvívjuk mi is a magunk szárazföldi Sziszüphosz-küzdelmeit, újra meg újra megbirkózva az egyén kontúrjait elmosó társadalommal és a civilizáció által támasztott szelekkel, viharokkal. Mindennapi harcainkról ír tehát Einar Kárason, nem mindennapi környezetbe helyezve az eseményeket. A Viharmadarak nem kíván bombasztikus lenni, csak az ember túlélésért folytatott küzdelmét beszéli el annyira csendesen és egyszerűen, amennyire csendesen és egyszerűen elbeszélhető valami egy tomboló, jeges vihar közepette.

Amiképpen a hajó legénysége, úgy a fordító Patat Bence is heroikus küzdelmet folytathatott az elemekkel. A számos tengerészeti és halászati szakszó magyarítása minden bizonnyal emberpróbáló feladat volt fordítónak és szerkesztőnek egyaránt (tegye fel a kezét az, aki legalább magyarul érti az összeset!). A végeredmény mindenesetre élvezetes, gördülékeny fordítás lett; és igazi öröm látni, hogy a Magvető nem sajnálta az időt, a pénzt és az energiát arra, hogy egy kontrollszerkesztőt is bevonjon a munkába. Az, hogy ez a kontrollszerkesztő a számos kitűnő izlandi fordítást jegyző Egyed Veronika, tovább javít az összképen. Nem minden könyvet forgatva lehet az az érzésünk, hogy a kiadó mindent megtett, hogy kötete kívül-belül vonzó kiállításban várhassa reménybeli olvasóit, de a Viharmadarak szép kötet, mely semmiképp nem érdemtelen a figyelmünkre.

Einar Kárason: Viharmadarak. Fordította Patat Bence. Budapest, Magvető, 2020.