Sok korosodó szerzővel megesik, hogy pályája előrehaladtával egyre inkább a több évtized alatt kimunkált, jól bevált eszköztárával igyekszik újraírni önmagát, így már nem képes (vagy nem akar) megújulni, és csak unalmas, legfeljebb a fanatikus rajongókat megszólító önismétlésre futja tőle. De ha az idén 73. évét betöltő Murakami Haruki legújabb novelláskötetén minden ízében érződik is az említett rutin, ahogy a számvetés, a közvetlen, személyes hangnem és egyfajta bölcseleti beállítódás is, alapvetően friss, élvezetes szövegeket írt, melyeket még véletlenül sem lehet a csúcson túl csuklóból megírt művek közé sorolni.

Az Egyes szám első személy címet olvasva sejthető, hogy valami személyesről lesz szó, és noha ezt valamennyire meg is kapja az olvasó, a szerzőre visszavezethető hangnem nem magától értetődő – az olvasónak picit dolgoznia kell érte. Szóba jön több téma, ami Murakaminál mindig is hangsúlyos volt (a baseball, a Beatles, Charlie Parker, a jazz és a klasszikus zene), és előkerülnek olyan szüzséelemek, melyek mindig is jellemezték az írásmódját: misztikus történetek, karakterek (itt a sinagavai majom), régi szerelmek, nosztalgia, a múltból váratlanul előbukkanó ismerősök. A kötet központi karaktereit korábbi hőseihez hasonlóan ismét egyfajta különös kisemberség és jelentéktelen közömbösség jellemzi, és teszi az átlagon felüli vagy éppen átlagos történések passzív elszenvedőjévé. A recept adott: fejeljük meg a murakamis írásmódot egyfajta bölcselkedő-szemlélődő hozzáállással, ami az „egyes szám első személy” megnevezéssel rezonál. A személyes hangnem a szerző személyére is vonatkozik, amennyiben egy ponton „Murakamiként” is hivatkozik magára az elbeszélő (92). A rajongókat kiszolgáló receptet a megérintő közelség pedig el is tudja szakítani a rutintól.

Mindebből kiindulva az elmúlás és az emlékezet nehézségeinek szorosan összefüggő élménye kerül terítékre a novellák többségében. A Kőpárnára című szövegben az elbeszélő egy régi, ismerős költőnőre emlékezik, aki cseppet sem része az aktív jelenének, valamiért mégis a figyelme fókuszába került, és az idő, az emlékezet, az elmúlás kérdéseit mozgatja meg benne: „Néha eszembe jut, hogy mennyire szeretném, ha életben lenne, és továbbra is írna verseket... Mi egy bizonyos ponton találkoztunk, mint két egymást keresztező egyenes, aztán ugyanúgy el is távolodtunk” (17). A bölcselkedő jelleg nem leíró, és cseppet sem didaktikus, hanem ahogy Murakamira mindig is jellemző volt, ábrázoló: az egyszerű átélések misztikus megfejthetetlenségét jegyzi le. Az említett szöveg végső tapasztalata szerint a dolgok történésébe bele kell mennie az embernek, hogy a lelke mozgásban maradjon – ennek ára az emlékezet esetlegessége, amivel azonban el lehet és szabad is játszani. Itt már nemcsak az ember, hanem az író is emlékezik – ami újabb bizonyíték a szerzői személyességre.

A Tejszín című novella még jobban kimunkálja ezt a gondolatkört: a főszereplő tizennyolc éves fiút lényegében felülteti egy lány, a fiú pedig a megbeszélt találkozó helyszínén egy furcsa figurával találkozik, aki elmond neki valamit az élet értelméről. A történet véletlenszerű és jellegtelen, „nincs tanulsága” (21), hacsak nem a fura figura utólag értelmet nyert megállapítása, hogy az elgondolt életesemények az élet „krémjévé”, „tejszínné” sűrűsödnek az ember fejében. Ez az állag, a crème de la crème a megértés során létrejött, lerakódott, behabosodott nyoma mindannak, ami van, ami egyben „megfejtetlen” (35). A bölcselkedő hangnem erőteljesen átitatja ezt a szöveget is, de a példázatosságot valahogy friss köntösben képes tálalni. A legfontosabb tapasztalata újból: a dolgok valójában nehezen körülírhatók – inkább csak átélhetők.

A halállal való szembenézés is szükségszerűen átitatja ezt a gyűjteményt, Murakami azonban a legnyomasztóbb témákat is elevenen tudja megszólaltatni: ezt a kötetben a Charlie Parker Plays bossa nova című novella példázza leginkább. A fiatalon elhunyt jazz-zenész egy újságíró kamucikkében támad fel újra, akinek aztán álmában megjelenik a szerző, és eljátssza a cikkben említett, nem létező albumot. A Yakult Shallows antológia pedig egy bűnrossz baseballcsapat szereplését eleveníti fel egészen a hatvanas évektől. És ha valamit az elbeszélő megtanult abból, hogy egy örök vesztes csapatnak szurkol, az az, hogyan kell „ügyesen” veszíteni (105–106). Ugyanaz az unalmas, középszerű karakter a hősünk, aki eddig és mindig Murakaminál. És aki nem is tudná máshogy értelmezni a világot, mint a demonstrált egyszerűséggel.

A személyesség, az egyéni emlékek és tapasztalatok sokféleképpen kerülnek terítékre a kötetben. Ez egyfajta belső, megfejthetetlen, személyes szimbolizmus, amelyből értelem, általános tudás nem, csak egy véletlenszerű jellemző következik. Például az, miért emlékszik valaki egy Beatles-lemezt szorongató lányra élénken, vagy miért van, hogy valaki megtetszik nekünk, és „megszólaltatja a kis csengettyűt a fülünkben”, más pedig nem. „Ez nem olyasmi, amit ésszel, akarattal vagy erénnyel kedvemre szabályozhatnék. Ez a tudat vagy a lélek legmélyén vagy megtörténik, vagy nem” (85, With the Beatles).

Rejtélyes nők bukkannak fel, majd tűnnek el, régmúlt szerelmek lesznek öngyilkosok, vagy válnak az emlékező eszmélet váratlan főszereplőivé – ezek mind-mind emlékezetes, más szövegekből már ismerős, murakamis karakterjellemzők. Az elbeszélő véletlenszerűen turkál a múltban, és ránt onnan elő elemeket, szereplőket, hogy aztán disszociációs értelemvesztéssel álljon előttünk, amiért a megnevezésükön túl képtelen bármit kezdeni velük. Az emlékezet talán nem is akar értelmezni, csak újra átélni: ennyiben a dolgok megértésre irányuló és abban kudarcot valló létezéstechnikák közé sorolódik.

A kötet két utolsó novellája teljessé teszi a jól ismert szerzői palettát, kielégítve ezzel a legkülönbözőbb rajongói igényeket is. A sinagavai majom vallomása éppolyan tanulságok nélküli történet, amilyennek a szerző e kötetben az irodalmat és benne megnyilatkozó emlékezetet láttatni akarja. A Birkakergető nagy kaland misztikumát idézi fel, anélkül, hogy az bármit jelentene azon túl, hogy van, történik. Egy beszélő majom, akinek a létezése is kérdéses, a neki megtetsző nők nevét ellopva juttatja kifejezésre érzelmeit – közösülni ugyanis nem tud velük. A szöveg életigazságának ábrázolásmódja jellegzetesen nem-európai: ha saját szókincsünkkel kívánnánk megragadni, hívhatnánk esetleg mesének, ami egyfajta különösséget áraszt, megragadja a figyelmüket, majd szétporlad – akárcsak a címadó novella hőse, aki súlyos, belülről érkező, de a külvilág által megerősített identitásválságba kerül, és kizökken. Márkás öltönyeit ritkán hordja, de amikor igen, egy szertartásos körbe kerül, ami idegen tőle: beül egy bárba olvasni, eljátszik valakit, aki talán illik ezekhez az öltönyökhöz. Majd megjelenik egy nő, aki kétségbe ejti a saját identitását illetően.

A novella és egyben a kötet utolsó bekezdése idekívánkozna mintegy összefoglalásul, mert a benne kifejeződő, egyszerre befelé és kifelé irányuló meghasonlás a Murakami által százszor elmesélt szürke zóna élménye: ha a hős belülről nézi, deperszonalizáció, ha a külvilágból indul ki, derealizáció. Eldöntetlen marad, mi a lényeg, mert a fókusz határoz meg mindent. Éppen ezért a szerző sem hoz ítéletet, hű maradva ezzel sajátos esztétikájához, vagyis ahhoz, hogy olyan furcsa helyként ábrázolja a világot, amelyet legfeljebb átélni és elmesélni lehet, számonkérni kevésbé. Például így: „Mire felértem a lépcsőn, és kiléptem az épületből, már nem a tavasz fogadott. [...] Bokáig állt az úton a hófehér hamu, és a járókelő férfiak és nők egyikének sem volt arca, de a torkuk mélyéről kénes sárga lehelet tört föl” (165).

Nehéz kritikai hozzáállással érvényeset mondani a népszerű japán szerző legutóbbi könyvéről. Novellái szuperérzékenyek, szerzőjük pedig tökéletesen bánik a szakma nyújtotta eszközökkel. Aki ismeri Murakami szövegeit, annak a világa, attitűdje, sebessége, karakterei ismerősek lesznek, és így jó eséllyel szeretni is fogja. Aki viszont először találkozik a műveivel, talán jobb, ha nem ezzel a kötettel kezdi. Ez persze nagyjából minden Murakami-mű kapcsán elmondható – jelen szöveget azonban, mivel tekinthetjük egyfajta motivikus, szerzői önéletrajznak, talán tényleg nem érdemes a fő művek előtt olvasni. Kötődni kell a világához.

Murakami Haruki: Egyes szám, első személy. Fordította Mayer Ingrid. Budapest, Geopen, 2021. 164 oldal, 3690 Ft.