Numano Micujosi: Murakami csehovi fordulata és a nem fikciós irodalom kérdése
Fotó: Wikipedia
Numano Micujosi: Murakami csehovi fordulata és a nem fikciós irodalom kérdése

Bevett szokás szerint a japán egyetemek oktatói nyugdíjba vonulásuk alkalmából egy bárki által meghallgatható „utolsó” előadást tartanak. Az alábbi részlet Numano Micujosinak, a Tokiói Egyetem kortárs világirodalom tanszékétől búcsúzó professzornak 2020. március 28-án, a koronavírus-járvány miatt online elhangzott „utolsó” előadásából származik. Mint rögtön az elején elmondta, a professzor az „utolsó” helyett szívesebben használja a „legújabb” szót, hiszen arról beszélt, ami mostanában foglalkoztatja. Gondolatmenetének fő témája, rendezőelve Szahalin szigete, Szahalin kapcsán mutatta be Csehov, Murakami Haruki, Óe Kenzaburó és a nivh (gilják) Vlagyimir Szangi néhány érdekes kapcsolódási pontját.

Numano Micujosi professzor az orosz irodalom, de a világirodalom kutatójaként is ismert, 2020 áprilisában a Világirodalom elmélete (Szekai bungakuron) címmel jelent meg összefoglaló igényű munkája.

Az alábbi részlet, mely az eredetinek rövidített és szerkesztett változata, Csehov és Murakami személyének és műveinek összefüggéseivel foglalkozik. A japán nyelvű előadás itt hallgatható meg.

Közismert, hogy Murakami korai regényeiben a fontos pontokon Dosztojevszkijre vonatkozó utalások bukkannak fel, […] hogy aztán az 1Q84-ben hirtelen Csehov felé történjen elmozdulás. Itt újra és újra felbukkan „Csehov pisztolya”, azt a benyomást keltve az olvasóban, hogy a regény cselekményszerkezete esetleg erre a csehovi elvre épül. Csehov pisztolyáról az 1Q84 Második könyvének első fejezetében a Tamaru nevű, Szahalinról származó koreai szereplő ezt a magyarázatot adja: „Csehov szerint, ha a történetben előkerül egy fegyver, annak el is kell sülnie.” Ez arra vonatkozik, hogy irodalmi művet ne tömjünk tele fölösleges részletekkel. Figyeljünk fel rá, hogy Tamaru, aki ezt hangsúlyozza, Szahalinról származik! Az 1Q84 cselekményéről szólva: a Második könyv végkifejlete felé Aomame egy pisztolyt dug a szájába, és a csehovi elv értelmében arra számítunk, hogy az a pisztoly természetesen elsül, Aomame öngyilkosságot követ el. Amint azonban az olvasók előtt ismeretes, Murakami csavar egyet a csehovi elven, és átjutunk a Harmadik könyvbe. Mintha Murakami Kurt Vonnegut Rosewaterét utánozva azt állítaná: „Na de kérem, pusztán a csehovi pisztoly nem lesz elegendő.”

Az 1Q84 Csehov-kapcsolódásai közül váratlan és meglepő, hogy Csehov számtalan műve közül a Szahalin kerül előtérbe, melyet Japánban manapság alig olvasnak. Miért éppen ez a mű fontos, mely az Oroszország határvidékére száműzött, száz plusz sok tucat évvel ezelőtt élt száműzötteket ábrázolja? Nem túl távoli ez a mai Japántól?

Kezdjük onnan, hogy amikor Csehov 1890-ben Szahalinra utazott, környezetében sokan felfoghatatlannak tartották, hogy belevág egy ilyen meggondolatlan és értelmetlen (?) útba. A tüdőbetegséggel küzdő Csehov számára már az is öngyilkos vállalkozás volt, hogy vonattal, lovaskocsival és hajóval többhetes utat tegyen Moszkvától az eurázsiai kontinens keleti végéig. Csehov „népességfelmérést” végzett a Szahalinra száműzöttek körében, már maga ez is kemény munka volt. Ne értsük azonban félre: a Szahalinon dolgozó Csehovnak orvosi vizsgálatokhoz, diagnózisok felállításához nem álltak a rendelkezésére megfelelő eszközök, és asszisztense sem volt. Így tehát amit itt népességfelmérésnek nevezünk, az csupán egyszerű népszámlálásra korlátozódott, amint maga Csehov írja a később összeállított Szahalin című kötetében, és annyit jelentett, hogy egy tizenhárom tételt (például lakcímet, nevet, társadalmi helyzetet, életkort) tartalmazó lapra rávezette a megkérdezett emberek adatait. Csehov a külön megrendelt lapot a helyi rendőrség nyomdájában nyomtatta ki, és vagy tízezer lapnyi adatot gyűjtött össze. A tizenharmadik tétel a „betegségeket” tartalmazta: azt gondolnánk, hogy egy orvos által végzett felmérésnek ez a legfontosabb pontja, ám ez a rész szinte mindig üresen maradt. Érdekes, hogy az orosz kutatók közül erre senki nem fordított figyelmet; szerintem az összes fogoly betegségeinek átlátására Csehovnak már végképp nem volt lehetősége. Már önmagában az is, hogy az összes többi, tízezer emberre vonatkozó tételt teljesen egyedül mérte fel, minden képzeletet meghaladó művelet. […] Minthogy azonban a „betegség” tételnél ezeken a lapokon szinte egyáltalán nem találni adatot, a felmérést nem lehet orvosi célúnak nevezni.

Akkor viszont miért épp Szahalinra zarándokolt Csehov? Egy ilyen népességfelméréshez nem szükséges orvosnak lenni, főleg nem írónak. Mi állt Csehov hirtelen elhatározásának a hátterében? Erről a Csehov-kutatók ma is vitatkoznak, s egyike azon rejtélyeknek, melyekre nincs egyetlen, helyesnek tűnő válasz: magam csak a csehovi „Szahalin-problémának” hívom. […] Mindenesetre többféle feltételezés és találgatás létezik. Ezek az érdekes, ám minden hitelt nélkülöző ötletektől kezdve, miszerint nőügy miatt fogta menekülőre, az okokat a lelkében kereső változatokig terjednek: hogy a bosszantó, intrikus fővárosi irodalmi elitet elégelte meg, hogy kimerült az ihlete, vagy hogy új energiákat keresett, melyek átsegítik a holtponton. […]

Hogyan látta ezt Murakami? Az 1Q84 Első könyvének huszadik fejezetében Tengo így vélekedik arról, hogy Csehov miért kívánt Szahalinra utazni:

Csehov író és ugyanakkor orvos is volt. Talán, mint tudós ember, saját szemével szeretett volna meggyőződni annak a hatalmas országnak az egészségi állapotáról. Odahaza terhére lehetett a hírességet körülvevő rajongás, feszélyezte, hogy a moszkvai irodalmi berkekben idegesítő gáncsoskodás folyik, az írók mesterkélt viselkedésével sem tudott megbarátkozni. A hamis, körmönfont kritikák iránt csak utálatot érzett. Talán egyfajta zarándoklat volt ez a szahalini utazás, azzal a céllal, hogy megtisztuljon a kultúrszennytől. (Erdős György fordítása)

Ezt a részletet olvasva nem lehet nem észrevenni, hogy miközben Csehovról van benne szó, egyes elemei fura mód Murakamira is érvényesek. Murakami 1995 augusztusában hosszú külföldi tartózkodás (ahogy lelke mélyén ő maga gondolta, száműzetés) után hazatért Amerikából. A „hamis, körmönfont kritikák” iránti ellenszenv olyasmi, amit bizonyára maga Murakami is érzett a japán irodalmi világgal szemben, s hosszúra nyúló külföldi tartózkodásának egyik oka is ez lehetett. Ha Csehovot nézzük, bizony tény, hogy ingerelték az érzéketlen kritikák. 1890. április 10-én például, mielőtt elindult Szahalinra, az Orosz Gondolat főszerkesztőjének küldött levelében hevesen kikelt az ellen, hogy a folyóirat márciusi számában, az új könyveket bemutató rovatban „elvtelen” szerzőként becsmérelték; mint írja, ez nem kritika, hanem rágalom: „én soha nem voltam elvtelen, vagy ami ugyanaz, semmirevaló szerző”. Az itt használt elvtelen (беспринципный) melléknév szó szerint annyit tesz, hogy elvek nélküli (принцип): ez a korabeli orosz kontextusban olyan, erősen negatív jelentéssel bírt, hogy a cselekedeteit nem vezérli meghatározott elv, következetlen, felelőtlen, opportunista. Végül is nem meglepő, hogy a radikális értelmiség így látta Csehovot, aki ideológiai kérdésekben nem foglalt egyértelműen állást, úgy tűnik azonban, Csehov nem tudta elviselni, hogy elvtelennek bélyegzik éppen őt, aki a szahalini utazás nehéz feladatát is felvállalta.

Mindezek alapján valamennyire elképzelhető, hogy Murakami miért szimpatizált Csehov szahalini útjával. Csehov egy időre félretette megszokott irodalmi munkáját, és hatalmas szolgálatot tett a társadalomnak azzal, hogy orvosként végzett felmérést Szahalinon (ami orvostudományi szempontból nem feltétlenül hozott jelentős eredményeket, de „népességfelmérésre” korábban nem akadt példa, így elmondható, hogy amit Csehov véghez vitt, az társadalmi értelemben kiemelkedő jelentőségű.) Ez pedig párhuzamba állítható azzal a „kutatással”, melyet Murakami Haruki az Aum Sinrikjó szekta merényletei után végzett. Rögtön azután, hogy hazatért Amerikából, Murakami elkezdett interjúkat felvenni a (tokiói) metróban történt szaringáztámadás áldozataival, valamint a széles értelemben vett támadókkal, a volt szektatagokkal, eljárt a bírósági tárgyalásokra, és Underground (1997), valamint Az ígért helyen (Jakuszoku szareta baso de, a magyar cím tőlem, NA) (1998) címmel interjúkon alapuló nem fikciós műveket írt. Ez Murakami Haruki társadalmi hozzájárulása volt, az ő Szahalinjának is nevezhetjük. A Csehov és Murakami társadalmihozzájárulás-kísérletét övező, a környezetük egy részéből érkező értetlenség és gunyoros hozzáállás is azonos volt. Tengo ezt így fejtegeti az 1Q84-ben:

Csehov körül az emberek méltatlankodtak, miért fecsérli feleslegesen és értelmetlenül az idejét ilyesmire egy olyan író, mint ő. Volt olyan kritikusa, aki felrótta neki, hogy valamiféle társadalmi szerepben akart volna tetszelegni. Mások véleménye szerint már nem volt miről írnia és témát akart keresni a messziségben. (Erdős György fordítása)

Érdekes, hogy a környezet hűvös reakciója nem is annyira Csehov, inkább Murakami esetében jellemző. Csehov szahalini útja kétségkívül megdöbbentette és összezavarta a környezetét, értelmetlennek és meggondolatlannak tartották, de olyan kifejezésekkel élő, egyértelműen elítélő kritikákra, hogy „csak a társadalmi szempontra lecsapó önreklám”, „sztorikat akart”, ismereteim szerint a korabeli Oroszországból nem látni példát. Murakami ugyanakkor a Murakami Haruki Összes művei 1990–2000 hatodik kötetébe írt bevezető esszéjében elismeri, hogy az Underground kapcsán pontosan ilyen kritikákat kapott: „Olyan kritikák is értek, hogy megakadtam a regényírásban, és hogy túljussak ezen, a metróban történt szaringáztámadást »felhasználva« írtam könyvet.”

Egyébiránt úgy gondolom, Murakami riportokon alapuló, nem fikciós művei irodalmi technikájukat tekintve nem annyira Isimure Micsiko Kukai Dzsódo (angolul: Paradise in the sea of sorrow: Our Minamata disease) című kötetéhez, hanem inkább ahhoz állnak közel, ahogy Szvetlana Alekszijevics irodalmi eszközökkel újrastrukturálta az interjúkat, melyeket a volt Szovjetunióban szerzett gyötrelmes háborús tapasztalataikról és az atomerőmű-baleset okozta traumáikról készített a lakosokkal. A világirodalom jelenkori kutatásának nagy feladata, hogy e művek vizsgálatával a dokumentarista irodalom jelentéséről, valamint arról végezzen elemzéseket, hogy miközben „dokumentumokról” van szó, ezek a művek irodalmisággal és fikcionalitással is felruházódnak.

(Isimure Micsiko könyvének témája a Minamata-betegség, melyet higanymérgezés, végső soron ipari eredetű környezetszennyezés okoz. A súlyos neurológiai tünetekkel járó betegség az 1950-es és 1960-as években bukkant fel Japánban, nevét Minamata városról kapta, ahol először megjelent.)

 

Köszönöm Gy. Horváth László segítségét, melyet az orosz szavak és folyóiratcím megfejtéséhez nyújtott.

Az esszé szerzőjéről
Numano Micujosi (1954)

A Tokiói Egyetem professor emeritusa, az orosz és a kelet-közép európai irodalom, a modern japán irodalom kutatója, emellett összehasonlító irodalomtudománnyal, világirodalom-elmélettel és fordítástudománnyal foglalkozik.

A fordítóról
Nagy Anita (1975)

A Tokiói Magyar Kulturális Intézet igazgatója, műfordító. Legutóbbi fordítása: Hiraide Takasi: A macskavendég.  

Kapcsolódó
Megelevenedő festmények és testet öltő ideák (Murakami Haruki: A kormányzó halála)
Haklik Norbert (1976) | 2020.08.29.