Az öt éven át, 2014 és 2019 között írt, Orosz Nemzeti Bestseller-díjjal jutalmazott nagyregényét szerzője, Mihail Jelizarov „az orosz Thanatosz első nagyszabású értelmezéseként” ajánlotta olvasói figyelmébe.

A kötet Oroszországban Föld (Земля) címmel jelent meg, a regény magyar kiadója, az Európa azonban mégsem ezt, hanem az orosz kiadás alcímét, A sírásót vélte adekvátabb címnek a könyv piacra bocsátásakor. Ez a változtatás azért sem mellékes, mert bár lehet, hogy az Európa így, a főhős ténykedésére utalva eladhatóbbnak vélte ezt a hamleti mélységekkel rendelkező alkotást, ám a regényen végighúzódó „lenni vagy nem lenni”-motívum orosz vonatkozásainak (azaz „az orosz Thanatosznak”) a megértéséhez nem árt tisztában lenni az eredeti címben meghúzódó szimbolikus tartalmakkal is. Éppen ezért látszik indokoltnak ezt az írást Jelizarov földre vonatkozó gondolataival indítani: „A Föld nagyon is transzcendentális fogalom. A bensőm azt súgja, hogy ez az, amit a németek a Boden szavukba sűrítenek bele: azaz vér és talaj. De még ennél is tágabb fogalom. A föld az emberi hamvakkal is azonos. De nem csak temetkezési terület, hanem minden, ami ebből kinyerhető. Ősanyag. Az ember első szava.” Ugyanakkor hozzáteszi, hogy „a regénye címe, a Föld azonnal számos, és nem pusztán materiális asszociációt hívhat elő”, például ez az egyik olyan szó, amely „a nemzetet, az orosz nép egészét is megtestesíti”.

A földhöz – konkrétan az orosz földhöz – való ilyesfajta kötődés nem Jelizarovnál érhető tetten először az orosz irodalomban. A szerző ezirányú gondolkodásmódja – és ezáltal regénye –  beleilleszkedik abba a kulturális kontextusba, amelyet íróelődei közül leginkább az e művében is többször hivatkozott Dosztojevszkij képviselt az ún. talajosság-elméletével. Az orosz klasszikus szerző meggyőződéssel hirdette, hogy az orosz föld tisztelete és szeretete még a legnagyobb bűnt elkövető embereket is képes feloldozni, gondoljunk csak a Bűn és bűnhődés vagy A Karamazov testvérek azon jeleneteire, amikor Szonya illetve Zoszima sztarec a bűnösöknek a földhöz való odahajlást, annak megérintését ajánlja fel megváltó gesztusként. A talaj azonban Dosztojevszkijnél sem mindenkinek nyújt menedéket: az öngyilkosságot elkövetők, akik nem természetes, hanem mesterséges úton „szakadnak el a talajtól”, önkényesen kívülre helyezik magukat a föld nyújtotta üdvösségen, tettükkel ugyanis ártanak az orosz talaj megtartó erejének, mert szembemennek annak szakrális tartalmával.

Jelizarov ezt a Dosztojevszkij-féle koncepciót, a föld megbecstelenítését, semmibe vételét fejleszti tovább a magyarul A sírásó címmel olvasható regényében azáltal, hogy a sírásás, a föld „megbolygatása”, „fel- és kifordítása” a 2000-es években játszódó történetében már korántsem a szent célt, az elhunytak méltó elhelyezését szolgálja. Ehelyett egy olyan nyerészkedésen, korrupción, megvesztegetésen alapuló biznisz kiszolgálójává válik, amelyben 

az elhunyt árucikké, az őt körülvevő rokonok pedig a halál ténye által kizsákmányolható „fogyasztókká” válnak.

Így lesz a föld, a temető földje az egyre kommerszebbé váló Oroszhonban Disneyland mintájára „maketté, afféle Deathneylanddé, szédítő gyász-vasutakkal, megvilágosodás-pavilonokkal, kinyilatkoztatás-terekkel, emlékezés-körhintákkal” övezett „sajátos szabadidőparkká” (375), ahol a vaskereszten károgó varjú is csak dekoráció.

A regény főhőse, Vologya Krotisev[1]  ̶  aki az orosz irodalmi hagyományokból szintén jól ismert „felesleges ember” újabb példája – mindenképp felsőfokú végzettséget szeretne szerezni, hogy filozófus vagy jogász lehessen, szüleinek, főleg tutyimutyi édesapjának köszönhetően kora gyermekkora óta állandóan költözni kényszerül. Folyvást változó lakóhelyein így az egyetlen biztos hely számára a temető. Ezért – feladván az értelmiségi lét iránti vágyát – egy idő után egyfajta „küldetésként” (366) tekint a sírásásra. És sírásóként kerül be nála jóval idősebb féltestvére, Nyikita az orosz földet megszentségtelenítő, deszakralizálizáló temetkezési bizniszébe is. Márpedig – értesülünk Vologya első, ötévesen a homokozóban véghezvitt „sírásása” kapcsán az orosz Thanatosz egyik fontos jellemvonásáról  ̶  

„a halál nem bocsátja meg a szentségtörést”. (11)

Jelizarov monumentális regénye – amely az orosz klasszikus nagyregény mintájára egyszerre jeleníti meg az egyén és a társadalom problémáit, a kisember és a nagy egész viszonyrendszerét  ̶ tulajdonképpen e szentségtörés eredőjét és következményeit tárja elénk. Ebből a szempontból rendkívül fontos, hogy Vologya – de főleg az őt „bűnre csábító” bátyja, Nyikita – még a Szovjetunióban látta meg a napvilágot, ebben a politikai berendezkedésben szocializálódott. A regény szüzséjének idején, 

a rendszerváltás után pedig mindenki – a főhőst és az őt körülvevő összes többi szereplőt beleértve – „a Szovjetunió hulláján tanyázva” igyekezett boldogulni.

Ám mivel a Szovjetunió valóban kímúlt, a lakosok hirtelen „annak túlvilágán találták magukat”. (226) Amely túlvilág jelen esetben – és a temetéssel kapcsolatos biznisz ennek csak az egyik szegmense – a piac újrafelosztása mentén egyenlővé válik az alvilággal.

A túlvilág és az alvilág lexikailag a magyar nyelvben is egymásra rímelő kapcsolatára egyébként az orosz terminológia is ráerősít. Az orosz nyelv ugyanis az alvilágra a подземное царство, azaz a földalatti királyság/uralom szóösszetételt használja. A két szféra „összemosódásának” eredményeképp pedig az itt tartózkodó „kiskirályok” és „alattvalóik” sokkal inkább tetszhalottaknak, mint élőlényeknek tűnnek. Jelizarov szövegében így az a következetesen végigvitt motívum érvényesül, amelynek mentén az élők és a holtak jellemzői felcserélődnek. Az orosz alvilág lakói elmosódott, kivehetetlen alakok: mintha mindegyikük maszkot viselne, sőt, maga Vologya egy helyütt – a bátyjával folytatott verekedés után, amire a későbbiekben még kitérek – a havat már nem tekinti hidegnek, „ellenkezőleg, kellemes, nedves melegség áradt belőle, amelynek lenyomata kényelmesen illett rá, mint egy halotti maszk.” (314) S miközben a temetőben a padokon „szobormereven trónolt egy-egy nyugdíjas néni” (367), Vologya a nagyapja temetésekor azt érzi, hogy a sírkövön található „portré minden rendelkezésre álló eszközzel igyekezett hírt adni magáról, betörni az élők világába”. (59) Az élők hullaszerűségét és a holtak elevenségét Nyikita – majd, miután elszereti tőle, Vologya – barátnője, Alina, ez az igen ellentmondásos, mégis rendkívül művelt lány fogalmazza meg: „Az idő véget ért, már minden vésztartalékát kimerítette – már ha volt neki egyáltalán. Előrehaladás nincs. A felszínén úszik valami halott és halódó: Schrödinger-állatkák, akik hitelt vesznek fel, bámulják a tévét, basznak, gyereket szülnek, ingáznak a halálban való lét és a halálban való nemlét között. Aki ostoba, dagadt, boldog és erős, soha nem ér fel egy halottal. Halottnak lenni annyit tesz: mindennek lenni. 

A »nem lenni« mindig magasabb státuszt jelent, mint a lenni…”. (227)

Ehhez a tetszhalott állapothoz viszi még közelebb Vologya a bátyját, amikor Alina miatt összevesznek. Jelizarov ezzel a történetszállal kapcsolatban is folytatja a föld „kiforgatásával”, vagyis az élők és holtak tulajdonságainak felcserélésével megkezdett eljárását: a fivérek közötti, Alina kegyeiért folytatott veszekedés-verekedés jelenetét ugyanis szintén egy (ki)fordított Káin-Ábel történetben tárja elénk. Itt ugyanis nem Káin végez az öccsével, hanem fordítva, Vologya lesz az, aki Ábel szerepébe bújva  ̶  legalábbis egy időre – likvidálja a bátyját az események forgatagából. Ráadásul, amikor a biznisz egyik résztvevője, Multanovszkij rákérdez, hogy „mi a fene lelte Nyikitát? Tudod, a bátyád már második hete ignorálja vidám társaságunkat…”, Vologya így felel neki: „Fogalmam sincs, Andrej Viktorovics. Nem vagyok az őrizője” (359). Az öcs, és nem a báty szájába tett bibliai mondat pedig mintegy „megágyaz” egy újabb hagyomány folytatásának: annak a szintén kifordításon alapuló, bahtyini karnevalizációnak, amelynek jellegzetességei az egész regény szüzséjét átszövik. A föld szakrális mivoltának megszentségtelenítése, profanizációja ugyanis abban a halálszerű létben, amelyben az orosz alvilág lakói tengődnek, egyfajta „negatív szabadtéri színielőadás” (380) keretein belül zajlik. Miközben a felszínen kemény csatározások folynak az újabb temetkezési területek megszerzéséért és a sírkőöntés innovatív (vagyis az ügyfelet a lehető legjobban „lenyúló”) eljárásainak szabadalmaztatásáért, mindez olyasfajta „visszájára fordított világban” zajlik, ahol Bahtyin véleménye szerint egyfajta „temetési nevetés” hallatszik. Amikor sírni kéne, a karnevál ideje alatt az abban résztvevők „a nevetés formájában döntöttek el sok mindent, ami a komolyság formájában nem volt megengedett.”[2] Ezért vannak tele a regény üzleti tárgyalásai altesti poénokkal, ízléstelenebbnél ízléstelenebb ugratásokkal.  

Ám – utalván az orosz 2000-es évek kaotikus világára, az értelmiségi és a vállalkozói réteg rejtélyes és korántsem veszélytelen összefonódására  ̶  egy-egy világosabb pillanatukban ezek a kifordított, karneváli hősök nagyon is tisztában vannak köztes, egyszerre a lét és a nemlét határán tengődő és mélységesen „erkölcstelen” helyzetükkel vagy – a kiváló fordító, Iván Ildikó zseniális leleményével – „közföldlegény” (386) mivoltukkal. Erre utal, hogy önmagukat Dosztojevszkij Bobok című (az 1749-en három részben olvasható) művének szereplőivel azonosítják, akik a temetőben elhantolva még vagy fél évig egyfajta félig-létben, a „legszemérmetlenebb igazságban” leledzve, „a csoportos szeméremsértés posztumusz esetét” (740) teremtik meg maguk között.

Jelizarov azonban, miközben orosz irodalmi és lételméleti utalások „kereszttüzében” láttatja a szovjet túlvilágból az orosz alvilágba átörökített lakók mindennapjait, olyan nyugat-európai kulturális regisztereket is elhelyez a műve szövegében, amellyel nemcsak az orosz, de a magyar olvasó figyelmét is fenn tudja tartani. Azét az olvasóét, aki kevésbé járatos az „orosz Thanatosz” fent vázolt aspektusait illetően (Arszenyij Goncsukov frappáns összegzésében: „nincs hol élni, és nincs hol meghalni”) – mégis egyfajta heurékaélményként ismerhet rá a regény szüzséjében az Alina által idézett Heidegger-, Nietzsche- vagy épp Schopenhauer-idézetekre, vagy arra a tarantinói világra, amely részben a bizniszmenek fékevesztett, altesti poénoktól hemzsegő szórakozásaiban, de főleg Nyikita és Vologya apjuktól kapott „biológiai órájában” fedezhető fel. A fivérek verekedésekor ugyanis Nyikita valójában nem hal meg – ám attól is teszthalottá válik, hogy az apjától a születésekor kapott „biológiai órája” eltörik. Márpedig ez az óra – amit az apjuk parancsára mindkét fiúnak minden reggel fel kell húznia – az életükkel egyenlő. Mihelyst megsemmisül, az ő életüknek is befellegzett. S ha belegondolunk, 

mindez nem más, mint a Ponyvaregény generációkon átörökített óramotívumának továbbgondolása és újraértelmezése.

Ily módon Jelizarov nemcsak, hogy megalkotta tradíció és innováció tökéletes ötvözetét, és nemcsak, hogy kiválóan elegyítette a fejlődés- a filozófiai, a szerelmesregény és a fantasy műfaját, de arra is ügyelt, hogy minden korú, rendű és rangú, sőt, nációjú olvasója találjon magának fogódzót a művében – hogy őt is beszippantsa Deathneyland egyszerre csodálatos és bizarr világa.

Mihail Jelizarov: A sírásó. Fordította Iván Ildikó. Budapest, Európa, 2024. 816 oldal, 9999 forint  

*

Jegyzetek:

[1] A főhős neve beszélő név: a Krotisev jelentése vakond, amely utal a fiatalember rövidlátására, de állandó „földet túrására” is.

[2] Lásd: Mihail Bahtyin: Dosztojevszkij poétikájának problémái. Fordította Könczöl Csaba. Budapest, Gond-Cura/Osiris, 2001.