Elena Poniatowska ugyanabban az időszakban érkezett Mexikóba, mint Leonora Carrington: a második világháború idején. Némi korkülönbség volt azért közöttük ‒ Carrington 1917-ben született, Poniatowska 1932-ben. Mindketten Franciaországból menekültek: Carrington ugyan Angliában jött világra, de addigi felnőtt, feltörekvő művészként megélt életének Párizs és Saint-Martin-d’Ardèche voltak a legfontosabb helyszínei; Poniatowska maga Párizsban született, mexikói és lengyel felmenőkkel. Mindketten előkelő, jómódú családokból származtak: Carrington apai ága a textilipar és vegyipar nagymenőihez tartozott Angliában, Poniatowska ereiben lengyel hercegi vér csörgedezik. A maguk módján mindketten elszakadtak ettől a privilegizált örökségtől: Carrington, szembeszegülve apjával, a művészi pályát és a nélkülözést választotta, Poniatowska pedig az újságírói karriert ‒ családja a mexikói politikai helyzet és anyagi viszonyok alakulása miatt nem tudta volna finanszírozni egyetemi tanulmányait az 1950-es években. 1954 a két életmű első fontos találkozási pontja: Poniatowska első prózakötetét, a korai feminizmus témáinak tárgyalását gyerekkönyvnek álcázó Lilus Kikust Leonora Carrington rajzai illusztrálták. A második csomópont 2011: ekkor jelenik meg Poniatowska Leonorájának eredeti kiadása, egy fikciós elemeket is tartalmazó életregény. Carrington ugyanebben az évben hal meg. A Leonora mára világsiker lett, magyar kiadása 2024 végén jelent meg az Ampersand Kiadó gondozásában, A hallókürt című Carrington-regényt és a Fehér nyulak című gyűjteményes Carrington-novelláskötetet követően.

A két időbeli csomópont között persze számos személyes találkozás és beszélgetés van. Mára 

mind Poniatowskát, mind Carringtont a mexikói feminista mozgalmak ikonjaiként tartják számon.

Mindkettejük munkásságában meghatározó a szabadság vágya és megélése, a lázadás a kortárs társadalmi konvenciók ellen, a nyilvánosságban periférikusnak ítélt témák körüljárása, a marginalitás felértékelése. Poniatowska legfőbb műfaja a non-fiction és a dokufikció, egy 2014-es, a Leonora megírását is tárgyaló interjújában elsősorban újságírónak nevezi magát.[1] Carrington irodalmi és képzőművészeti alkotásaiban egyaránt fellelhetőek a feminizmus, ezen belül döntően az ökofeminizmus nagy témái. A könyv megszületésének történetét Poniatowska a következőképpen foglalja össze: „Leonorával az 1950-es évektől kezdve találkoztam rendszeresen, és rengeteget beszélgettünk. (…) Sohasem akartam faggatni Leonorát. Beszélgetéseink mindig azzal indultak, hogy az aktuális politikai helyzetet vagy az elnök viselt dolgait tárgyaltuk ki. Általában angolul vagy franciául társalogtunk. (…) Mindig azt mondtam neki, hogy egy ló, egy lúd vagy egy sárkány hátán érkeztem hozzá, és ez szórakoztatta.” (481-482) A játékos együttlétek, a Leonora családjával és barátaival folytatott további beszélgetések utóbb a Poniatowska védjegyévé vált, dialógusokra épülő dokufikcióvá alakultak: „Jelen könyv Leonora Carrington élete által ihletett fikciós regényként indult, de végül úgy döntöttem, hogy egy kitalált főhős helyett inkább egyenesen Leonoráról írok”. (481)

Az autofikciós irodalom világhulláma idején érdemes egy pillanatra elgondolkodni azon a műfaji javaslaton, amelyet maga a szerző körvonalaz: 

fikciós regényként fog hozzá a munkához, de végül a biografikus írásmód felé közelít.

A magyar kiadás címlapján olvasható alcím, Leonora Carrington regényes élete szintén a műfaji köztességet hangsúlyozza. A kérdéskör elméleti megközelítései nyomán felvethető, hogy vajon a klasszikus életrajzi regények részesülhetnek-e valamelyest az autofikció által az utóbbi években felszínre hozott izgalmas jellegzetességekből. A Poniatowska-kötet esetében az a konkrétabb kérdés is felmerül, hogy ebben az egyedi esetben milyen tétjei lehetnek az életrajzi és fikciós elemek ötvözésének, és mennyiben kapcsolhatóak ezek össze a Carrington-életmű sajátosságaival. A kérdéskört érintő elemzések egyrészt felvetik a műfaji hibriditás feminista keretben történő értelmezhetőségét:[2] ez a viktoriánus angol irodalom kapcsán részletesen vizsgált jellegzetesség a domináns műfaji kódok női átírásának lehetőségéből és jelentésességéből indul ki. A másik, itt talán fontosabb elem a szereplő tudatához közeli fokalizáció: ez az olvasók empatikusabb hozzáállását erősítheti a dokumentarista próza klasszikusan külső nézőpontú narratív technikáihoz képest.[3]

Több Carrington-biográfiát (Joanna Moorhead két életrajzát,[4] Gabriel Weisz Carrington anyjáról és saját magáról is szóló könyvét,[5] Susan L. Aberthnek a festői életművet ugyancsak életrajzi keretben értelmező munkáját,[6] de mindenekelőtt Carrington saját idegösszeomlásának krónikáját, az 1940-es években írt Down Below-t[7]) végigolvasva kirajzolódik egy ismétlődő mintázat: azok a sorsesemények, amelyek kihagyhatatlanok a szerzői életrajzból. Poniatowska kötete is végigköveti mindezeket. Ahhoz, hogy könyvének sajátosságait körvonalazhassuk, érdemes előbb magát ezt az eseménysort összefoglalni néhány bekezdésben, hiszen leginkább maga az elbeszélésmód az, ami igazán kiemelkedővé teszi ezt a könyvet ‒ és végső soron az említettek közül a legalkalmasabbá arra, hogy a nagyközönség számára is hozzáférhetően mesélje el egy kivételes női alkotó élettörténetét.

Leonora Carrington gyerekkora Lancashire-ben telt, egy Crookhey Hall nevű viktoriánus udvarházban, amely méreteinél és jellegénél fogva egyaránt fogékonnyá tehette Leonorát a gótikus történetek fantáziavilága iránt. Ír származású anyja, illetve anyai nagymamája a Moorhead-ágon a kelta mitológia élő történeteivel is megismertették, akárcsak életének visszatérő szereplője, a Mary Kavanaugh nevű dadus: a rejtőzködő, tündérszerű sidhek később festményein is megjelennek áttetszően fehér körvonalakkal. Leonorát fiútestvérek veszik körül, a család életét pedig egy autoriter, újgazdag apa döntései határozzák meg. Leonora elsősorban állatokkal, különösen lovakkal kommunikál szívesen ekkoriban, és lázadozik az ellen, hogy számára másfajta szerepeket, elfoglaltságokat próbál kijelölni a család, mint fiútestvérei számára. Tízéves korától kezdve különböző, egyházi fennhatóság alatt működő bentlakásos tanintézmények növendéke Angliában, melyekből fegyelmi problémák miatt rendre eltanácsolják. 1932-től Firenzében tanul, egy fiatal lányokat nevelő világi intézetben, majd 1933-ban Párizsban ‒ mindkét helyen nagy érdeklődést tanúsít a képzőművészeti remekművek iránt. 1934-ben érkezik el „elsőbálozói” időszaka ‒ ebben az évben édesanyja kíséretében a brit királyi udvar báljain és az udvar egyéb rendezvényein vesz részt, de nem talál magára ebben a szerepben, és a jó házból való fiatalemberek jelenléte sem foglalkoztatja. Szülei mindezt csalódottan veszik tudomásul, és 1935-től kezdve egyre inkább saját döntései határozzák meg Leonora életét. Lemondva apja rendszeres támogatásáról, londoni művészeti intézmények hallgatójaként él tovább: a Chelsea School of Art, majd Amédée Ozenfant diákjaként. Ezekben a képzőművészeti körökben, 

az 1936-os londoni szürrealista kiállítást követően kezd érdeklődni a szürrealizmus iránt, 1937 júniusában pedig megismerkedik a nős, negyvenhat éves Max Ernsttel, akivel azonnal egymásba szeretnek.

1937 őszén, Ernstet követve Párizsba költözik, és bekerül a szürrealisták legbelsőbb köreibe: képeket fest és kiad egy francia nyelvű novelláskötetet Max Ernst illusztrációival. 1938-ban, Ernst felesége, illetve a szürrealista csoport belső konfliktusai elől Dél-Franciaországba, Saint-Martin-d’Ardèche-be költöznek, egyfajta korai hippi életformát folytatva Ernsttel és az őket időnként meglátogató művészismerősökkel. A második világháború kitörésekor Max Ernstet, ellenséges német állampolgárként, internálja a francia hatalom. Első körben Leonorának sikerül őt sok közbenjárás után kihoznia az internálótáborból, de szabadsága csak néhány hónapig, 1940 májusáig tart, és Leonora újabb, kiszabadítására irányuló próbálkozásai ezúttal nem járnak sikerrel. Ekkor kap súlyos idegösszeomlást, melynek nyomán ismerősök arra biztatják, hogy együtt jussanak át Spanyolországba a bizonytalan háborús helyzet elől. Ennek történetét írja meg részletesen a már említett Down Below. Az úton, amíg az ismerős házaspárral, Leonora családjának anyagi háttértámogatásával Madridba jutnak, Leonora állapota egyre romlik, önveszélyes és a többieket is veszélyeztető helyzetekbe bonyolódik. Ennek nyomán a család beleegyezésével Santanderbe, Dr. Morales pszichiátriai klinikájára kerül. 

Ez az időszak élete egyik legtraumatikusabb élményeként marad meg benne, különösen az esetében alkalmazott gyógyszeres sokkterápia miatt.

Hat hónapot tölt a klinikán, majd, már lényegesen jobb állapotban, külső segítséggel sikerül elérnie, hogy kiengedjék. A család a háborús helyzetben egy dél-afrikai klinikán helyezné el közvetítőkön keresztül a további gyógyulás érdekében. Ezt a tervet végül Leonorának sikerül keresztülhúznia: a háborús helyzet által még nem érintett Lisszabonban sikerül egy párizsi ismerős, Renato Leduc költő és diplomata oltalmába helyeznie magát a helyi mexikói nagykövetségen. Végül Renato feleségeként tud átkelni az óceánon, és 1941 júliusában New Yorkba érkeznek. A helyzetet bonyolítja, hogy még Lisszabonban, az átkelés előtt újra találkoznak Max Ernsttel, aki ekkor már Peggy Guggenheim élettársa. Max számára Peggy jelenti az Amerikába jutás lehetőségét, de még évekig szerelmes Leonorába ‒ ő viszont ebben az időszakban már fokozatosan távolodik tőle.

New Yorkban újra összejön a párizsi szürrealista kör nagyobbik része ‒ a társaság középpontjai Peggy Guggenheim és André Breton. Leonora itt újra alkotni kezd, fokozatosan beilleszkedik a New York-i közegbe, de férje, Renato visszatérne szülőföldjére, Mexikóvárosba. 1942-től Leonora életének fő helyszíne Mexikó, élete végéig itt él, néhány rövidebb külföldi ‒ amerikai és angliai ‒ tartózkodástól eltekintve. Kezdetben a nyelvismeret hiánya és egyfajta kultúrsokk megnehezíti a beilleszkedését, férje pedig egyre inkább a saját baráti körével veszi körül magát, az újságírók rendszertelen életformáját folytatva. Leonora hosszú ideig tartó magányát végül a Párizsban megismert Remedios Varo, valamint Kati Horna és Benjamin Péret baráti társasága oldja fel. Egymást inspiráló művészbarátság bontakozik ki e találkozás nyomán, amelyet A hallókürt figuráiban is megörökít Carrington. Ugyanitt találkozik a magyarországi születésű Weisz Imre (Emerico ’Chiki’ Weisz) fotográfussal, Robert Capa barátjával és munkatársával. Leductől való válását követően 1946-ban összeházasodik Weisszel, akitől két fia születik az 1940-es években. Ezt követően sokáig szerény körülmények között élnek Mexikóban ‒ Weisz alkalmi fotográfusi munkái, illetve Leonora eladott festményei jelentik a jövedelmüket. Leonora élettörténete ettől kezdve az elmélyedő és kiteljesedő alkotói életmű, és a gyerekeivel való jelentésteli kapcsolat jegyében telik. Lépésről lépésre egyre elismertebbé válik Mexikóban, majd az Egyesült Államokban is, ahová fiait követi olykor. A mexikói politikai fejlemények, újabb szerelmek és találkozások visznek új színeket a történetbe. 2011-ben, a Poniatowska-életrajz megjelenésének évében hal meg.

Nagy vonalakban ezt a történetet meséli el tehát Poniatowska és a többi életrajzíró. A kérdés, amelyet a továbbiakban megpróbálok körüljárni, az, hogy miként, milyen írástechnikával dolgozik Poniatowska, s melyek a megközelítésének sajátos vonásai.

Az, ami az autofikció-kérdéskört igazán relevánssá teszi ebben az esetben, az, hogy 

az életrajzok egyik megkerülhetetlen forrását Leonora saját szövegei jelentik.

Ezek közül csupán a Down Below az, amelyik felvállalt műfaji kódja szerint is önéletrajzi jellegű, de mivel Leonora életének nincs olyan szereplője, aki a teljes életét mellette élte volna végig, bizonyos élethelyzetek leírásakor a több, mint öt évtizedre rálátó Poniatowskának is szüksége van ezekre a kiegészítő forrásokra. Vagyis: az életrajzi regény Carrington-autofikciókra épül. Ahogy Poniatowska írja az utószavában: „Leonora életének három legfontosabb eseményét a Kis Francis és a Kőajtó mellett, a megrázó és megható Odalenn című emlékiratában meséli el. A Félelem háza, A flanelbugyim, Az ovális hölgy, A hallókürt és A Hetedik ló történeteiben is egyértelműen fellelhetők életének egyes eseményei.” (481) Ezek a szövegek a fikcionalizáltság különböző szintjeit képviselik, de anyagukat Poniatowska rendre beépíti saját elbeszélésébe. Az a tény, hogy Carrington maga is fikcionalizál, különösen két korszakot tekintve segíti kifejezetten funkcionálisan Poniatowska szövegalakítását: a gyerekkori epizódok felidézése, illetve a szürrealizmus belső köreiben való létezés kapcsán. A gyerekkori képzelt világok például megelevenednek Poniatowska narratívájában: „Leonora Tartarosznak hívja fából készült hintalovát, akivel naponta többször is útra kel. »Vágtass, Tartarosz, vágtass!« Fekete szeme szikrázik, arca elszánt, haja lobog, mint a paripa sörénye a szélben, vadul rángatja az istrángot, és közben megfeszül a nyaka.” (8) A Tartaroszt biztató kiáltás Az ovális hölgy című novellában is megjelenik. Másutt, a szürrealista szerelem viharában, a dél-franciaországi helyszínen Poniatowska így ír Leonora félelem-előérzetéről: „Amikor a nap delelőre hág, a férfi alakja elmosódik. ‒ Felfalnak a kavicsok, teljesen elnyelnek, nem látok belőled semmit.” (107.) Ezek a szöveghelyek azt példázzák, ahogy az elbeszélői nézőpont egybeolvad Leonoráéval, és szövegszerűen is ezt a látásmódot próbálja rekonstruálni.

Poniatowska több helyen is látványosan Carrington önéletrajzi szövegeiből építkezik. A 18. fejezetben például egy André Pieyre de Mandiargues-gal folytatott párbeszédben mondja a regénybeli Leonora: „Mit ér, ha valakinek ugyan van teleszkópja, de hiányzik mellé a másik fele, a mikroszkóp. A jobb szem dolga, hogy a teleszkópba nézzen, míg a bal szemnek a mikroszkóppal kell vizsgálódnia.” (145) Az idézet második mondata szóról szóra megismétlődik a 417. oldalon is, egy Gertrude Duby Blommal folytatott társalgásban. Az idézet eredetileg a Down Below második részében szerepel.

Az utóbbi jelenetben egyébként szerepel egy másik szövegrész is, amelyik megvilágítja, hogyan dolgozik Poniatowska a regényszöveg felépítése során: „A legnagyobb veszélyt a pekarik jelentik. Amikor felbukkan egy ötven- vagy százfős konda, élükön az agresszív vezérrel, legjobb, ha az ember azonnal felmászik egy fára a bőgő- és a selyemmajmok közé.” (417) Az idézet gyakorlatilag szó szerint megegyezik egy Poniatowska által Dubyvel készített 1953-as interjú egyik passzusával.[8] De míg az interjúban Duby mondata egyfajta feminista gondolatmenetbe fut ki (a pekarik agresszív vezetői olyanok, mint a férfiak), a Carrington-életrajzban ez a gondolat kimarad, és az válik fontossá, hogy Duby az, aki Leonorát mintegy beavatja az őserdők világába, amelyek fokozatosan a festményein is megjelennek.

A regény második felében a gyerekkori és a szürrealista életszakaszokra jellemző látomásosság háttérbe szorul, és a találkozások, párbeszédek, élethelyszínek tagolják a narrációt, a fenti példához hasonló módon.

Kérdés, hogy nem rendeli-e alá a hasonló epizódok esetében Poniatowska saját szövegét túlságosan is a forrásként használt szövegeknek, beszélgetéseknek. Úgy gondolom, ebben a tekintetben a könyv korrektül jár el: az idézetjellegű betétek mindannyiszor párbeszédrészletként, az adott szereplők szólamában hangzanak el: valamikor, valamilyen élethelyzetben dokumentálhatóan gondolták/mondták ezeket a dolgokat. Poniatowska szereplőközeli fokalizációja konkrétumokra támaszkodik: ha egy Galilei-életregényben várjuk az „És mégis mozog…” kezdetű mondat elhangzását, akkor egy Carrington-regényben is helye van a mikroszkópos és teleszkópos mondatnak. A kérdéskör árnyalása érdekében vizsgáljuk meg végezetül a könyv egy olyan jelenetét, amelyiknek más a valósághoz fűződő viszonya.

A regény zárófejezetében (What is death like?) ugyanis egy olyan karakter jelenik meg, egy ifjú rajongó, Pepita személyében, aki Poniatowska saját bevallása szerint fiktív. Amikor egy interjúban beszél erről, hangsúlyozza, hogy egy ilyen kissé flúgos, kissé hippi fiatal lánykarakter egyrészt kimozdíthatta Leonorát kései magányából.[9] Másrészt lehetőséget teremtett egy olyan szellemi játékra, amely jelezheti, miképp viselkedne egy, az egykori Leonorához hasonló mai fiatal lány a kétezres években. A lány jelenléte ugyan némiképp bosszantó az idős művész számára, de ki is billenti őt a komfortzónájából, és olyan helyszínekre jutnak el együtt, ahová magától nem biztos, hogy elmenne. Pepita kíséretében Leonora delfinekkel beszélget, kortárs művészeti installációkat néz (amelyekről rossz véleménnyel van), és kényelmetlen kérdésekre válaszol, amelyekről mások előtt talán hallgatna. Szembesül fiatalkori önmagával.

Elena Poniatowska könyve

úgy vezeti be az olvasót Leonora Carrington világába, hogy meg tudja mutatni a művész vonzerejét, erős kisugárzását, ugyanakkor azokat a tulajdonságokat is, amelyek miatt kortársai számára a „nehéz ember” típusát is megtestesíthette.

Konfliktusokat felvállaló alkatával, zsigeri szabadságvágyával, műveiben is nyomot hagyó határtalan képzeletével a szürrealizmus és a feminizmus szabad szellemei közé tartozik. A könyvben egészen közelről figyelhetjük a kibontakozó történetet, és az idős kor derűjével szembesített fiatalkori lendületben oldhatjuk fel az olvasmányélményt. Leonora Carrington világhírneve eddigi zenitjénél tart: jó ezt magyar olvasóként is megtapasztalni.

Elena Poniatowska: Leonora. Leonora Carrington regényes élete. Fordította Greilinger Szonja. Budapest, Ampersand 2024. 504 oldal, 7290 forint

*

Jegyzetek:

[1] Mujeres, arte y literatura: Una charla con Elena Poniatowska. Diálogo, 2014. No. 1. 138. https://via.library.depaul.edu/dialogo/vol17/iss1/21

[2] Összefoglalja: Ayelet Ishai: Psychology of a Biographical Novel: Narrative Empathy in Poniatowska’s Leonora. Mosaic, September 2020, No. 3. 103-119.

[3] Uo., 108.

[4] Joanna Moorhead: The Surreal Life of Leonora Carrington, Virago Press, London, 2017; Joanna Moorhead: Surreal Spaces: The Life and Art of Leonora Carrington, Thames&Hudson, London, 2023. https://szurrealizmus.wordpress.com/2025/01/03/leonora-carringtons-imagined-geographies/

[5] Gabriel Weisz Carrington: The Invisible Painting: My Memoir of Leonora Carrington. Manchester University Press, Manchester, 2021. https://szurrealizmus.wordpress.com/2023/08/16/with-the-carringtons/

[6] Susan L. Aberth: Leonora Carrington: Surrealism, Alchemy and Art, Lund Humphries, London, 2010.

[7] Leonora Carrington: Down Below. Introduction by Marina Warner. New York Review Books, New York, 2017. https://szurrealizmus.wordpress.com/2022/06/26/down-the-lens-of-the-microscope/

[8] Lásd Michael K. Schuessler: Elena Poniatowska: An Intimate Biography, The University of Arizona Press, Tucson, 2007, 55.

[9] Mujeres, arte y literatura, 140.