Az egyszeregy összetett igazsága (Willy Vlautin: Ne hagyj cserben!)
Fotó: 1749
Az egyszeregy összetett igazsága (Willy Vlautin: Ne hagyj cserben!)

Mi történik, ha egy félig ír, félig pajute lúzer úgy dönt, hogy elhagyja a rancsot, és mostantól mexikói bokszoló lesz? És pláne mi, ha mindezt egy portlandi rockzenész-író önti formába? Rendszeres szerzőnk, Tóth Bálint Péter kritikája Willy Vlautin regényéről.

Állítólag egyszer egy fiatal és feltörekvő újságírónak megadatott, hogy interjút készítsen a legendás B. B. Kinggel. A beszélgetés során az illető – a fiatal és feltörekvő újságírókra általában jellemző módon – inkább állításokat fogalmazott meg, mintsem kérdéseket, köztük a következőt: „De hiszen a gitárszólói olyan egyszerűek.” Mire a blues koronázott királya azt válaszolta: „Fiam, ezért olyan nehéz eljátszani.”

Hasonló helyzetben találja magát az olvasó, amikor elkezdi olvasni az amerikai Willy Vlautin ötödik (magyarul elsőként megjelenő), Ne hagyj cserben! című (eredetileg: Don’t Skip Out on Me) regényét. A teljesen dísztelen (tő)mondatokból, szikár közlésekből, időnként pedig unalmasnak tűnő leírásokból álló szöveg ugyanis látszólag egyszerű, B. B. King szólóihoz hasonlóan azonban kiderül, hogy ami a legegyszerűbbnek tűnik, gyakran a legbonyolultabb. Mint például az önmagunkba vetett hit és az ember legmélyebb késztetéseinek a kérdése, vagy épp a magány. A mű sima, puritán felszíne mögött bizony súlyos problémák lapulnak.

A történet a félig pajute, félig ír származású, egy idős házaspár által örökbe fogadott Horace Hopperről szól, aki elhatározza, hogy elhagyja a rancsot, ahol él, a városba költözik, és mexikói bokszoló lesz (pedig spanyolul sem tud, és a csípős ételeket sem bírja). Nem hálátlanságból dönt így, hanem mert „az embernek meg kell találnia a saját útját” (33). Az elhatározásának azzal ad nyomatékot, hogy 

elássa kedvenc metálcédéit, leszokik a bagórágásról, díszes nadrágot varrat magának, sőt, a nevét is megváltoztatja Hector Hidalgóra.

Előbb melót, azután edzőt keres magának, hogy Nevadából indulva Arizonán át eljusson Las Vegasba. Mégis, akár ismeri az olvasó a szerző korábbi műveit, akár nem, a könyv elejétől sejteni lehet, hogy ez a történet bizony nem az amerikai álom megvalósításáról szól majd, hanem egy önsorsrontó, egyre kiszolgáltatottabb, nagyot álmodó ifjú kudarcát ismerhetjük meg belőle. Ilyen értelemben a regény bátran párhuzamba állítható az Egerek és emberekkel vagy az Éjféli cowboyjal, mégsem válik közhelyessé vagy kiszámíthatóvá. Teljes mértékben egyetértek Ursula K. Le Guinnel, aki a kötet fülszövegében azt írja: „mennyivel több bátorság kell ahhoz, hogy valaki hétköznapi jó emberekről írjon regényt – olyanokról, akik soha nem kerülnek a figyelem középpontjába, de szükségük van együttérzésre”. Ebből a szempontból a könyv legalább olyan hangsúlyosan szól a főszereplő pótapjaként ábrázolt, fájós hátú, mégis állattartással bajlódó Mr. Reese-ről, aki minden gondja ellenére a remény és az elfogadás (legyen szó akár Horace távozásáról vagy épp a kocsija platóján megbújó két potyautas srácról) megtestesítője.

A Ne hagyj cserben! sodródó-vergődő egyénekről és zsákutcába jutott életekről szól,

ami bármennyire is fájdalmas, kristálytisztán rávilágít az emberi kapcsolatok nélkülözhetetlen mivoltára – ahogy arra is, hogy az ember városi környezetben is lehet sokkal magányosabb, mint a félsivatagos nevadai vadonban. Ahogy az identitásteremtés útjára lépő Horace a részsikerek, a csalódások és a kiábrándító élmények hatására egyre inkább elbizonytalanodik, magára maradottságát tévébámulással és ócska ételek habzsolásával próbálja enyhíteni, miközben nemcsak az álmától, hanem eredeti önmagától is egyre távolabb kerül. Az identitásvesztés motívumát tovább erősíti a Mr. Reese-éhez hasonló, még működő rancsok egyre csökkenő száma (mind mélyebb kutakat kell ugyanis ásni, hogy legyen mivel itatni a jószágokat), ami azt a kérdést is felveti, vajon mibe kapaszkodhatunk, ha elszakadunk a múltunktól és attól a helytől, ahová tartozunk.

Horace úton-útfélen arra hivatkozik, hogy 

„tégláról téglára kell felépíteni a hajót”.

Viszonylag hamar kiderül, hogy ez a meglehetősen bárgyú képzavar egy önsegítő könyvből származik, amelyet a főszereplő nagy becsben tart, viszont a regény vége felé kiderül, hogy az említett vízi jármű valójában egy betűszó. Addigra azonban a mantra teljesen elveszíti a jelentőségét a főszereplő számára, igazolva a „valósítsd meg önmagad!” jellegű frázisok csalárd jellegét.

A fentebb már említett, látszólag felesleges részletgazdagság a szerző jellegzetes stílusjegye. Vlautin hol azt taglalja, milyen zenét hallgat Horace, hol aprólékos bevásárlólistát tár az olvasó elé, hol pedig tételesen felsorolja (gyakran az adott márkát is megemlítve), mit esznek és isznak a szereplők. Ettől (is) nagyon amerikai a szöveg egésze, ami sorozatos döntéshelyzetek elé állítja a fordítót: mennyire őrizzük meg, fejtsük ki, magyarítsuk vagy éppen vessük el ezeket a reáliákat? Nem tudom, elvárható-e ilyen helyzetben a következetesség, mindenesetre míg M. Nagy Miklós egyes megoldásai prímák, mások némileg kilógnak a szövegből. Az teljesen rendben van, hogy a „hash brown” és a „French toast” megfelelőjeként röszti (75) és bundás kenyér (80) szerepel a magyar változatban, a „királyi méretű franciaágy” (271) azonban már a kelleténél jobban „tapad” az eredetihez. Angolszász országokban valóban koronás főkkel („queen”, „king”) utalnak a fekvőhelyek méretére, egy magyar olvasó számára azonban a „hatalmas / tekintélyes méretű” kifejezés szerintem értelmezhetőbb lett volna. Akad néhány magyartalan megfogalmazás és fordítási baki is: az egyik szereplő „munkálkodik a fogain egy fogpiszkálóval” (90), nem mondjuk babrál, „a fájdalom nem bántotta” (194) helyett adekvátabbnak tűnik, hogy „nem zavarta”, a „hamis szőrme” (292) magyarul műszőrme, néhol pedig egy mondaton belül sem konzekvens a fordító, megtartja-e, vagy átváltja az angolszász mértékegységeket: „Tonopah-tól nyolc mérföldre kezdődött az aszfaltozott út, onnan Horace már nyolcvannal hajtott…” (35). Ezek persze apróságok, mint ahogy a sajtóhibák is (pl. „A szüleim ott dolgoztak egy baromi-feldolgozó üzemben…”, 89), mégis összeadódnak, és némiképp méltatlanok egy olyan presztízsű kiadóhoz, mint amilyen a Helikon.

A magyar kiadás esetlegességei ellenére a regényben akadnak emlékezetes részek. Bármennyire is „bunyós” könyvről van szó, az ökölvívó-mérkőzések meglepő módon nem „ütnek” akkorát, ami alighanem a szerző azon törekvését tükrözi, hogy csak közvetve számít, mi zajlik a ringben, Horace életét inkább az emberi kapcsolatai (vagy azok hiánya) és a belső vívódása határozza meg. A hangulatfestésen bőven túlmutató jelentősége van például a Mr. és Mrs. Reese bensőséges viszonyát megvilágító betétnek a 17. fejezetben, vagy annak az eseménysorozatnak, amelynek végén Horace akaratlanul is egy kiskorú örömlány szobájában köt ki – nem beszélve a végkifejletről.

Bármennyire is most ismerkedünk idehaza Willy Vlautin nevével, ha már úgyis zenei anekdotával vezettem fel ezt a kritikát, mindenképp meg kell említeni, hogy az író a hazájában nemcsak viszonylag régóta elismert szerző, hanem zenész is. Utóbbi minőségében számos balladisztikus folknótát tartalmazó lemezt kiadott már, és a szóban forgó regény is egy dalból nőtte ki magát. Ritkán készítenek könyvhöz előzetest, aki mégis kíváncsi a regény hangulatára és központi témájára, mindenképp hallgassa meg az egyszerű, mégis szívbe markoló melódiát, utána pedig szerezze be magának a Ne hagyja cserben! egy példányát!

 

Willy Vlautin: Ne hagyj cserben! Fordította M. Nagy Miklós. Budapest, Helikon, 2021. 318 oldal, 3699 forint.

A kritika szerzőjéről
Tóth Bálint Péter (1985)

Műfordító. Legutóbbi fordítása:  Melanie Golding: Idegen bőrben (General Press, 2022).

Kapcsolódó
Év végi körkérdés 3. (M. Nagy Miklós)
M. Nagy Miklós (1963) | 2021.12.29.