Don DeLillo Fehér zaj című regényét sokáig megfilmesíthetetlennek gondolták, és csaknem negyven évnek kellett eltelnie, hogy végül a képernyőre kerüljön a könyv filmadaptációja. A halálfélelem, halál és fogyasztás ördögi körében vergődő fogyasztói társadalom amerikai kórképe a pandémia krízise miatt újra aktuálissá – árucikké – vált, és a regény iróniába hajlóan kritikus hangvétele egy abszurd jelenetekben bővelkedő filmváltozatot eredményezett, amelyet 2022-ben mutattak be a Velencei Filmfesztiválon.

A regény-, novella-, dráma- és forgatókönyvíró, esszéista DeLillo az Egyesült Államok kortárs irodalmának meghatározó alakja. A Fehér zaj 1985-ös megjelenése előtt még csak kultikus írónak számított, de a regény megjelenése után számos díjat kapott, és hamar kanonikussá vált: nyolcvanas-kilencvenes években írt regényeit az amerikai posztmodern próza mérföldköveiként tartják számon, tizennyolc eddig megjelent regényéből pedig pont az amerikai posztmodern próza egyik ékköve, a Fehér zaj aratta a – stílszerűen – legzajosabb sikert. De Lillo ízig-vérig amerikai író, aki kritikus szemmel dolgozza fel a késő huszadik század politikai, gazdasági és társadalmi rendszereinek anomáliáit, témái között megtalálható a média, a nukleáris és a hidegháború, a digitális társadalom kihívásai és a globális terrorizmus is. Regényeiben elsősorban a társadalmi és gazdasági rendszerek hatalmi viszonyait állítja pellengérre a tőle megszokott letisztult, aprólékos és lényegre törő stílusban.

A Fehér zaj a huszadik század végi fogyasztói társadalom rendszerszintű széthullásának korképét adta a megjelenésekor, és a mai napig az egyik legpontosabb jelentés arról a posztmodern állapotról, amelyet Frederic Jameson a késői kapitalista társadalom kulturális logikájának nevez. A regény egy egyetemi oktató, a Hitler-tudományok legjelesebb szakértőjének tartott, németül mégsem beszélő Jack Gladney (a filmben Adam Driver) és mozaikcsaládja viszontagságait követi nyomon egy vegyi katasztrófa utáni kitelepítésen, házastársi hűtlenségen és az egzisztenciális félelmek és a család között őrlődő szülők négy, közösen nevelt gyermekének mindennapos vibrálásán keresztül.

A Fehér zaj munkacíme „Amerikai halottaskönyv” volt, de a tervezett „Panasonic” címet jogvédelmi okok miatt nem kaphatta meg.

 Végül a túltelített, adott frekvenciaspektrumon zajként érzékelt, értelmezhetetlenül kaotikus jelek összességének elnevezése lett az a metaforikus cím, amely a könyv helyét az információs társadalom túlcsorduló adathalmazai és az emberi létezésből adódó törvényszerű elmúlás koordinátarendszerében kijelöli. A posztindusztriális társadalom fogyasztásra épülő logikája mentén rendeződik a család élete: a szupermarket polcainak végeláthatatlan bősége, a tévéhirdetések és a katasztrófákról szóló tudósítások, az egymásnak ellentmondó hírek és információk áradata a gyerekekre és a felnőttekre egyaránt hatást gyakorol. A gyerekek áhítattal nézik a tévéhíradóban a baleseteket, Gladney és felesége (Greta Gerwig) pedig mindennap megküzdenek a közelgő halál tudatával. Az élet rendezett, értelmezhető, rendszerek szerint feldolgozható impulzusai végül feloldódnak a halál fehér zajában, ennek eredményeként pedig az élet szerves része lesz a folytonos, elviselhetetlen halálfélelem. A haláltudatot csak a szüntelen fogyasztás képes csökkenteni, legyen az a végén kaotikus adathalmazt eredményező információs többlet vagy a szupermarketek árudömpingje. A könyv a huszadik század végi gazdaságilag fejlett (nyugati) társadalmak kritikája: a vég nélküli fogyasztás az örök élet illúzióját adja, eltereli a figyelmet a lét végességéről és a középosztálynak is olyan luxust kínál, amelyben a vitaminok, az enni- és innivaló, a tárgyi javak természetellenes módon megszokott bősége, a ház és a család emocionális és gazdasági biztonságának buborékja pattanásig feszül.

DeLillo regényének a mozikban bemutatott, majd a Netflix terjesztésében azonos címmel megjelent filmváltozata (rendezte Noah Baumbach) 2022-ben ugyanannyira aktuális, mint a Fehér zaj 1985-ös debütálásakor volt, de azóta csaknem mindenki megtapasztalhatta a halálfélelem egyik legmeghatározóbb formáját. Egy új, állandóan mutálódó vírus globális fenyegetésének árnyékában a jóléti társadalom bőségérzetéből fakadó elégedettség egy csapásra posztapokaliptikus állapotokat eredményezett a gazdaságban és a változatos ellátórendszerek biztonságosnak gondolt hálózatában. A Covid megakasztotta többek között a fogyasztói társadalom alapját biztosító globális szállítási és kereskedelmi láncokat is, így a fogyasztói társadalmak szembesültek az áruhiány és a keresleti piac fogalmával. A vírusválság kezelésének egyik legjelentősebb hibája az átláthatóság hiánya és a hozzáférhető információáradat különböző nézőpontok szerinti értelmezési bősége volt. A regény megjelenésekor a vírusnarratívák még gyerekcipőben jártak: a kilencvenes évek katasztrófafilmjei aknázták ki először az ebben rejlő filmi lehetőségeket, de mint azt Baumbach (A tintahal és a bálna, Házassági történet) számos interjúban kijelentette, a film aktualitását a Covid adta, így DeLillo szövege új jelentéstartománnyal bővült.

Annak ellenére, hogy a könyv mindössze inspirációként szolgált a filmkészítők számára, 

a filmadaptáció meglepő következetességgel ismétli meg az eredeti narratívát, és ugyanúgy tagolja, mint a könyv.

A „Hullámok és sugárzás” című első rész felvázolja a Gladney-ből, aktuális feleségéből, Babette-ből és az előző házasságokból származó négy gyermekből álló család kényelmes mindennapjait a fogyasztás idillinek tűnő, mindent átható világában, ahol a szupermarket és a tömegkommunikáció együttes információdömpingjéhez hozzáadódik az a másodkézből származó, gyakran pontatlan, rendezetlen tudáshalmaz, amelyet elsősorban a gyerekek párbeszédei közvetítenek. A film talán ebben a részben van leginkább elemében: a család bemutatása a kényszeres kommunikáció túlcsorduló adatpuffereit idézi, miközben a komikum és a groteszk határán egyensúlyoz. A fejezet végén Gladney és kollégája közös előadást tart a hallgatóknak két különböző témáról egy olyan párhuzamos dialógusban, amelyben a villámgyorsan záporozó adatcunami verbálisan festi alá a közúti balesetet. A „Légárammal terjedő toxikus esemény” címmel kezdetét veszi a második rész, amely kiszakítja a város lakóit a megszokott környezetéből: az elszabaduló, deja vut és hallucinációt okozó mérgező melléktermék miatt a város lakóit evakuálni kell. A film eszközkészlete itt a katasztrófafilmek megoldásait idézi, gyakorlatilag az összes klisét és filmes modellt felvonultatja, miközben megtartja önreflexív jellegét: Gladney az evakuációs táborban egy rögbijátékos ütközéseinek tipikus képein keresztül szerzi meg lánya plüssállatát, és az E.T. ikonikus mentőautós jelenete is felvillan a háttérben. A harmadik, „Dylarama” című részben minden visszatér a vegyi katasztrófa előtti kerékvágásba, de Babette-en elhatalmasodik a halálfélelem, és egy Dylar nevű kísérleti szerrel próbálja kezelni a szorongását. Halálfélelme miatt megcsalja Jacket, aki féltékenységből lelövi a csábítót, majd kórházba viszi, hogy megmentse a filmben nem tipikusan ábrázolt ázsiai-amerikai férfi életét.

Miközben a film mindent megtesz, hogy a gyér cselekményből filmes narratívát hozzon ki, 

gyakran elsikkadnak azok a témák, amelyek a könyvet a posztmodern amerikai irodalom gyöngyszemévé teszik.

Ennek oka lehet a posztmodern lecsengése, de a nagyon sokáig megfilmesíthetetlennek gondolt regény összetettsége is. Csak nyomokban található meg a könyv egyik gerincét alkotó szimulációs gondolatmenet, mert a filmből kihagyott epizódok (pl. „A legtöbbet fényképezett amerikai pajta”) miatt csak részben rajzolódik ki a modellként használt valóság (szimulált evakuáció) és a szimuláció mindent átható jelenlétének hangsúlyos szerepe. A regényzáró motívum, a halál és a szupermarket szoros összefüggése a fogyasztás egzisztencialista problémájának ábrázolása helyett a film szereplőinek abszurd táncában éri el tetőpontját. A stáblista alatt a szereplők a fogyasztást imitáló táncmozdulatokkal (rohanás, könyöklés, nézelődés) utalnak arra, hogy a vég nélkül ismétlődő vásárlás olyan stabil pont a posztindusztriális társadalmakban, amely viszonyítási alapként funkcionál: amíg DeLillo átrendezi a polcokat és kifigurázza a sorok közt tébláboló, tanácstalan és frusztrált embereket, Baumbach a fogyasztás csaknem szakrális terét alakítja abszurd színházzá, olyan hellyé, ahol a színészek önreflexív performansz keretében emelik ki a fogyasztói társadalmakban eluralkodott fantáziátlanságot és a készen kapott megoldások sematikus bizonyosságát.

Fehér zaj. Amerikai misztikus film, 2022, 136 perc. Rendezte Noah Baumbach. Elérhető a Netflixen