Krionikus felfüggesztődés (Don DeLillo: Nulla K)
Fotó: Jelenkor Kiadó
Krionikus felfüggesztődés (Don DeLillo: Nulla K)

Don DeLillo a paranoia posztmodern írója. Írt a Kennedy-gyilkosságról, fenyegető kémiai katasztrófáról, a hidegháború nyomasztó, paranoid légköréről – és mindig a halálfélelemmel összefüggésben. Műveiben viszont jellemzően nem szövegszerű, inkább tematikai megoldásokkal demonstrálja, miben is áll a posztmodern, és annak paranoid lényege. DeLillónak a világot bizonytalannak, fenyegetőnek megélő karakterei szorongásaikba szőtt, versengő elméleteikkel kutatják az igazságot, de ugyanez fordítva is működik: a posztmodern létezés lényege a „túlságosan sok” elmélet és leírás keltette bizonytalanság. Ez azért is fontos, mert DeLillo prózája, ahogy jelen esetben is, filozofikus, gondolati. Műveiben a posztmodern a gondolatiság és a félelem ötvözete. Széky János észrevétlen, az eredetiség benyomását kifogástalanul szimuláló Nulla K-fordítása pedig a szerzőhöz méltó magyar változatot eredményezett.

A Fehér Zajban DeLillo a halálfélelemre adott radikális, felforgató válasz leírásával dolgozza fel a halál tematikáját, míg korai, magyarul még nem olvasható szövegében, az End Zone-ban az amerikai futball taktikai sokféleségét és szabályrendszerét alkalmazza metaforaként a hidegháborús halálparanoia leírásához. A magyarul most megjelent Nulla K című regényében viszont csavar egyet a fókuszon, és a félelemtől a megoldás felé tesz egy lépést. Figyelmét ezúttal a krionika lehetőségeire, vagyis a test vagy az agy hibernációjának fizikai és társadalmi vonatkozásaira fordítja. DeLillo nem légből kapott ötlettel dolgozik: a társadalmi elit némely tagjai évtizedek óta fagyasztatják le magukat, abban reménykedve, hogy a jövőben majd egyszer csak felébrednek. Tudományos bizonyíték ennek sikerességére jelenleg nincs, az ezzel foglalkozó cégek működése pedig komoly jogi aggályokat vet fel.

A Nulla K főszereplőjét, Jeffrey-t jellegtelen, üres, bár nem nihilista figuraként ismerhetjük meg. Életében újra felbukkanó apja, akivel kölcsönösen megtagadták egymást a szülők válását követően, most önkéntes eutanáziára készül második feleségével, Artisszal. Míg azonban a nő súlyos beteg, apja „csupán” szerelmes, de egészséges ember, aki afféle posztmodern Rómeóként kíván a nővel együtt meghalni. A helyszín a kazahsztáni hegyekbe vájt, hátborzongató futurisztikus biológiai laborként funkcionáló erődítmény, ahol a befizetőket a jövőbeli újjáéledés reményében fagyasztják le. A halál mellett így itt már a halhatatlanság is téma. Hogy mindez utópiaként vagy disztópiaként értelmezhető, az a regény tétje kellene, hogy legyen. Csakhogy a mondanivaló sokkal inkább az introvertált főszereplő belső monológja körül sűrűsödik össze, ami tompítja a téma erejét és átélhetőségét, a hangsúlyokat pedig az apa–fiú-viszonyra tereli.

A Konvergencia névre keresztelt létesítmény ugyanakkor nem pusztán a hibernációs folyamat előkészítésére alkalmas intézmény, hanem unortodox filozófiai műhely is: fehér falai, minimalista, kiüresített formái, zárt helyiségei és kertjei világvégére felkészített bunkerként funkcionálnak. A folyósokon leereszkedő kivetítőkön háborús jelenetek, természeti katasztrófák, éhínségek, terrortámadások szuggesztív, nyomasztó képsorai futnak, melyek világunk immanens romlottságáról tájékoztatják a látogatókat. Az alternatív lehetőség az előkészített, tudatos halál – majd ébredés egy szebb, megváltoz(tat)ott jövőben. Egy vallásosan elkötelezett csoport munkájáról van ugyanis szó, akik a tudomány segítségével helyeznék magukat a „történelmen kívülre”. Ők egy „újfajta tudatosság zászlóvivői”, akik szerint az elmúlás „kulturális termék, nem pedig szigorú elrendeltetése annak, ami emberileg szükségszerű.” (85) Az elmét a folyamat előtt gyógyszerezéssel szedálják, működését redukálják, majd előkészítik a test halálát is. Elgondolásuk szerint ők így szabadítják majd meg az embert az „átlátszó hálózatokra kapcsolt létezés” átkaitól és a vele összefüggő „testtől-fosztottságtól”. (280–281)

Az elmét ebben a folyamatban egy önmagára csavarodott, saját létezését tárgyivá tett gondolkodás körkörös állapotába zárják. A már lefagyasztott nevelőanya, Artis belső monológja, „egy harmadik személyű hang nyitott prózája” (319) ezt demonstrálja. Az elme önmagáról tett megállapításaiból következően figyelme, külső tárgy híján, újra meg újra magára csavarodik, időképe kifeszített jelenként zsibong. Artis hangtalan, központozatlan tudatfolyamában mindez így „hangzik” el: „Szavakat hallok amik mindenféléket mondanak nekem. Mindig ugyanazok a szavak tűnnek el és jönnek vissza. / De az vagyok-e aki voltam.” (185) „Azt hallgatom amit hallok.” „Próbálok valakivé válni.” (187) Ebben a szakaszban, amely a krionikus felfüggesztésben tartott nő elméjét beszéli el, DeLillo képes a par excellence tudatfolyamot modellezni. Nincs valódi észlelés, nincs időbeliség vagy külső és belső közötti megkülönböztetés, nincs világ, csak a tiszta tudat őrlángon futása: egyfajta „pingpong-állapot”. (279) DeLillo az End Zone című regényében hajt végre hasonlóan eredményes redukciót, amikor húsz-harminc oldalon keresztül szemlézi az amerikai futball mozzanatait. Vezényszavai, lépései, taktikai megmozdulásai és a játék eseményei úgy záporoznak ránk, mintha csak mi magunk lennénk a labda, sőt, maga a játék. Artis ehhez hasonló, lecsupaszított belső beszéde a regény egyik erős pillanata.

Ezzel szemben az ennél egy szinttel feljebb tapogatódzó Jeffrey tudatfolyamszerű szemlélődései és első személyű elbeszélése jócskán tompítanak a szöveg élességén és drámaiságán is. Hősünk egy kiüresedett, kihívásokat nélkülöző, állástalan, cseppet sem ambiciózus férfi – szemben dúsgazdag, nagyvállalati pénzeket mozgató apjával, akivel olyannyira távolságtartó, hogy a keresztnevén szólítja. Jeffrey megfigyel és magába szív minden tárgyi részletet – minden más összefüggés és időbeliség híján. Világa már-már depresszív, ám pontosabb az, hogy steril. És még csak nem is passzív, hanem inaktív – csupán elszenvedője az életnek. A szexualitás megmozgatja ugyan, és valahol mélyen még az apjához is kötődik, de nem csak a jelene; teljes életvitele is idegen az övétől. Jeffrey agyának legbelső, gyermeki játékai, melyek sokszor uralják az elbeszélést, meglehetősen infantilis felnőttként mutatják be őt. Ez a gyermekiség pedig reflektálttá is válik a szövegben, és nem csupán az apa-, illetve szülőhalál miatti perspektíva révén: „Az üresség, a hosszú folyosó, a festett ajtók és a falak némasága, a tudat, hogy magányos figura vagyok, mozdulatlan, magamra hagyva a jelek szerint ilyen körülményekre tervezett háttérben – az egész kezdett egy gyermekregényre hasonlítani.” (275)

A szöveg – és a főszereplő – furcsa bágyadtságát talán éppen az eredményezi, hogy egy harmincas férfi testébe zárt gyermeki agy és lélek belső dinamikáját ismerjük meg általa. Személyisége belső játékai, például hogy mindenkinek saját nevet ad, szinte kényszeresen ismételget bizonyos cselekedeteket, vagy hogy a szavaikat jelentéstényezőire bontva próbálja nullára, az utolsó értelmes jelentés-összetevőjére bontani, elméjének legbelső szimbolikus együttállásait tárja elénk. Jeffrey életéből olyannyira hiányoznak az időbeli, tervszerű, lineáris összefüggések, hogy belső játékai nélkül le sem lehetne írni őt. Karakterének legfőbb tulajdonságait lényének ezek a furcsa, véletlenszerű együttállásokból létrejött, tehát szimbolikus tapadásai alkotják. Amennyiben ez a módszer a tudatfolyam leíró aktusa, akkor a halálba küldött nevelőanya „pingpong-állapota” talán éppen ennek az analógiájára készült. Ez így a regény jelentésalkotó elemei közé sorolja Jeffrey elméjének analízisét. Ennek azonban más szempontból is könnyű jelentést adni.

A Konvergencia intézet működtetői a „halál művészei”, egy új tudatosság letéteményesei, akik eljövendő utópiájukhoz saját nyelvet is alkotnak, egy „rendszert, amely új jelentéseket, egész új észlelési szinteket kínál”, „kiterjeszti valóságunkat”, amelyben „nem lesznek hasonlatok, metaforák, analógiák.” (154) Logikus mindez: Artis fagyott, önmagára visszapattanó tudata is amiatt forrong, mert képtelen a megszokott hasonlataival és analógiáival leírni, amit gondol. Új nyelv van készülőben: de mintha a regény szereplői már eleve ezt a nyelvet beszélnék.

Végső soron ebben az állapotban tengődik már Jeffrey apja is, aki egyedül azzal tudja emberi reakciókra ragadtatni apátiában lévő fiát, hogy bejelenti tervezett halálát. Ennek közlése a regény érzelmi tetőpontja is egyben: ez volna a címadó Nulla K eljárás.  Miután aztán az apa eláll a szándékától, „visszatér” ugyan az élők közé, az életéhez azonban már nem tud – folyton Artisra gondolva halovány féllényként bolyong a világban.

És ez a fakóság írja le leginkább a regény jellegét is. Gondolati közlemény konkrét filozófiai mag nélkül, melyre kevésbé az állítások, mint inkább az olvasót bombázó súlyos kérdések jellemzők. „Mit érünk akkor, ha örökké élünk?” „Milyen végső igazsággal fogunk szembesülni?” (83) Vagy tömörítve a lényeget: Mi történik az elmével, ha elválasztjuk a fizikai észleléstől és a nyelvtől? Jellegzetes DeLillo-regény előtt állunk tehát, de témája, mely egyszerre megfoghatatlan, időben távoli, túlzottan spekulatív és enervált, több korábbi művével ellentétben kevésbé képes lázba hozni az olvasót.  

Don DeLillo: Nulla K. Fordította Széky János. Budapest, Jelenkor, 2020.

(Fotó: Jelenkor Kiadó)

A kritika szerzőjéről
Makai Máté (1986)

Író, újságíró, rockzenész. Legutóbbi kötete: Koriolán dala (FISZ, 2016).