Magasabb rendű harisnyakötés

Az egyik angol nyelvű nekrológban a következő mondat jelent meg róla: „több férfit szórakoztatott az ágyban, mint bármely más nő történelemben”. Szellemes szarkazmus. Már csak azért is, mert Agatha Christie a legkevésbé sem volt kicsapongó vagy élveteg. Roppant fegyelmezett még a kulináris hedonizmus terén is, bár néhány elbukását önironikusan felemlegeti. Derék, szorgalmas, erkölcsös, istenfélő asszony. A tizenöt éven át (1950-65) közt írt memoárja legalábbis ezt sugallja.

Még az úgynevezett alkotás sem tartalmaz semmiféle romantikát, az ihlet nála merő pragmatizmus: „Az írást azért élveztem, mert közvetlenül össze tudtam kapcsolni a pénzkereséssel: ha megírtam egy történetet, akkor előre tudtam, hogy körülbelül 60 fontot keresek majd vele, és a jövedelemadó levonása után biztosan számíthattam tisztán 45 fontra. Egyszer például azt mondtam magamnak: »Unom már ezt a ház elé épített télikertet, fedett teraszt szeretnék helyette«. Osztottam, szoroztam, majd leültem az írógéphez, gondolkodtam, és egy héten belül összeállt a fejemben a történet, megírtam, és nemsokára készen állt a teraszom is.” Vagyis – tökéletesen őszintén – azt a hamis képzetet kelti, hogy amit megalkotott, azt bárki más is létrehozhatta volna, ha megvan hozzá a megfelelő szorgalma.

Pályakezdésére visszatekintve ugyanezt az érzületet festi: 

„Ez idő tájt már rendszeresen írtam, és ez vette át a párnahuzat-hímzés és drezdai vázákról való virágmásolás helyét.

Talán nem tűnik túl hízelgőnek az írók számára, mégis az a véleményem, hogy az alkotás vágyának sokféle megnyilvánulási formája lehet: kézimunkázás, főzés, festés, rajzolás, szobrászkodás, zeneszerzés és persze könyvek írása.”

Ez igencsak földhözragadt ars poetica, és eszünkbe juttathatja Péterfy Jenő 1887-es, kissé maliciózus kritikáját Wohl Stefánia művészetéről: „Az ember azt hihetné, hogy az írás művészete valami kézügyesség, vagy gépies munka, mint amikor papírvirágot csinálnak, dobozkákat készítenek, kosarat fonnak. 

Az írás mintegy magasabb rendű harisnyakötéssé válik,

csakhogy a serényen mozgó tűk pengése helyett a toll sercegése hallatszik, s az eredmény egy kétkötetes regény, 670 lapon, nem pedig a különösen nyirkos időben megbecsülhetetlen harisnya.”

Ugyanakkor mégis tökéletesen védhető álláspont, pláne, ha bevallottan populáris művek megteremtésére vonatkozik. És talán rokonszenvesebb is, de önismeretben mindenképpen példásabb, mint a jóval később született James Ellroy fellengzőssége: „Az vagyok a krimi műfajában, mint Tolsztoj az orosz irodalomban. Vagy Beethoven a zenében.”

Christie egészen más kapcsolatban állt idoljaival. „Ha úgy tudnék írni, mint Muriel Spark vagy Graham Greene, akkor én lennék a legboldogabb ember a világon – de már tudom, ez nem sikerülhet, ezért eszembe sem jut utánozni őket. Megtanultam, hogy én én vagyok, és csak olyan dolgokra vagyok képes, amilyeneket az énem meg is tud csinálni.” És megkapóan hozzáteszi: „valószínűleg ez az írói alázat.”

Az írást elsősorban mesterségnek tekinti. „Meg kell tanulni a szakmai fogásokat, és a mesterség keretein belül kell előjönni a nagy és újszerű ötletekkel, de mindig alárendelve azokat a formai követelményeknek…” Megtette. Senki sem vitathatja, hogy pl. a Tíz kicsi néger (Ten Little Niggers) valóban új ötleten alapul.

Soha életében nem írta volna le a Muriel Spark részben önéletrajzi regénye (Célszerű lődörgés; Loitering with Intent) elején olvasható sorokat, amikor a főhősnő így kiált fel 1949-ben a Hyde Parkban: „Milyen csodálatos érzés, hogy művész vagyok és nő vagyok a huszadik században!”[1]

Christie ennél jóval mértéktartóbban élt és élvezett. „Visszatekintve bevallhatom, hogy két igazán nagy esemény volt az életemben: az első, amikor megkaptam az első kocsimat, a második pedig az, amikor körülbelül negyven később őfelségével, a királynővel vacsorázhattam. Mindkét eseményben van valami meseszerű. Sosem hittem, hogy ezek megtörténhetnek velem.”

Társalgási krimi

Agatha Christie műfaját ebbe a zsánerbe lehetne beosztani, a társalgási dráma fogalma alapján. Talán ez a detektívtörténet legrégibb fajtája, és hangsúlyozni kell, hogy elsősorban novellákról van szó. Edgar Allan Poe, az amerikai alapító atya francia nyomozója, Dupin ugyancsak párbeszédes (és úgyszólván nemzetközi) helyzetben elemezte hallgatóinak a bűncselekmény lefolyását, és adta meg a rejtély megfejtését. Ezt követi az angol G. K. Chesterton is az 1910 körül elkezdett, Brown atyához kapcsolódó történeteiben. Agatha Christie ugyanezt a formaszervező elemet használja és terjeszti ki regénnyé, noha önéletrajzában meg sem említi Chesterton nevét. Noha elképzelni is nehéz, hogy ki mástól „kölcsönözhette” volna a később világhírre vergődött belga magánzója keresztnevét, mint Chesterton M. Hercule Flambeau nevű, bűnözőből lett magándetektívjétől, Brown atya segítőtársától.

Legyen bárhogy is, minden olvasó számára emlékezetes, ahogy a könyvek végén Miss Marple vagy Poirot, olykor drámai csattanóval ellátott kiselőadásukban feltárják a többi szereplő előtt a megoldást. De ennél fontosabb, hogy

maga a „nyomozás” is (a rendkívül pontos megfigyelések mellett) legkivált dialógusokban folyik,

vagyis a különféle szereplőkkel lefolytatott beszélgetések alapján jön rá a detektív a megfejtésre. Az erőszakos cselekedetek, verekedések, a gyilkos utáni hajtóvadászat, lövöldözés, egyáltalán: az akció, teljesen hiányoznak a nyomozás kelléktárából.

És talán nem véletlen, hogy Christie élete legnagyobb és legjövedelmezőbb sikere az Egérfogó (The Mousetrap) című színmű lett, amelyet 1952-es premierje óta műsoron tartanak Londonban. 

Ez a klasszikus krimi korszaka, a felnőtt mese világa, és persze a rendé is. Jorge Luis Borges érzékletesen idézi fel ezt a világállapotot egy 1978-as előadásában: „irodalmunk a káosz felé tart. Kaotikus korunkban van valami, ami szerényen fenntartja a klasszikus erényeket: a krimi. A rend megmentője egy rendetlen korban.”

De Borges szerint a detektívregényt is eléri a végzet: „Mostanában lehanyatlott a krimi műfaja az Egyesült Államokban. Realista lett, az erőszak műfaja, a szexuális erőszaké is. Elfeledkeztek a krimi intellektuális eredetéről. Angliában ez fennmaradt, ott még mindig abszolút nyugodt regényeket írnak, amelyekben a cselekmény egy angol faluban játszódik; ezekben minden intellektuális, minden nyugodt, nincs erőszak, nincs nagyobb vérontás.”[2]

Ezt a cseh Karel Čapek már 1924 táján megpendítette a bűn és a bűncselekmény közti különbség taglalásakor: „A detektívregénynek semmi köze a bűnhöz. Vannak súlyos bűnök, amelyek nem súlyos bűncselekmények, és viszont. Mihelyt az író foglalkozni kezd a bűnöző lelkivilágával, elhagyta a detektívregény területét. Ezért itt nem ejtjük ki Dosztojevszkij nevét.”[3]

Igen, ekkor a krimi bűnregénnyé válik, és ez nem tetszett Borgesnek. Agatha Christie soha nem lépett át erre a területre. Egy kivétellel, amiről persze mélyen hallgat a memoárjában. Mégpedig élete legtitokzatosabb epizódjáról, vagyis az 1926-os eltűnéséről. De ez nem mese volt, hanem a felnőtt magánélete.

A szerző tetszhalála

Ami ekkor meglehetősen kriminálisan alakult: férje, Archie Christie bejelentette, hogy beleszeretett egy Nancy Neel nevű, kiválóan golfozó gépírónőbe, és el akar válni. Christie még aznap este, december 3-án fél tízkor beült imádott autójába, és elhajtott.

Az összes angol újságot követve, még a New York Times címlapján is ez állt az 1926. december 5-én: 

„Mrs. Agatha Christie, a regényírónő különös körülmények között eltűnt angliai otthonából”.

Igen, Christie, éppen a boszorkánysága jegyében, körültekintően gondoskodott a különös körülményekről. Kocsiját egy kisebb tóba vezető lejtő szélén találták meg, a bokrok közt fennakadva, viszont az akkoriban ritkaságnak számító cipzáras retikülje, valamint a pénztárcája sem maradt az autóban, ami ellene szólt az öngyilkossági teóriának. Ekkor viszont a jelképesen megtöltött fegyver egyre inkább a férj ellen fordult. Archie, úriemberként, City-beli bankárként nem engedhette meg magának, hogy a Nancy Neellel immár másfél éve folytatott viszonya nyilvános legyen. Márpedig most ez fenyegette. No meg az, hogy bár nem hivatalosan, de minimum pletykaszinten gyilkossággal gyanúsítják.

Dorothy L. Sayers, az ugyancsak kiváló krimiíró már az első napokban tökéletesen átlátta kolléganője bámulatosan felépített stratégiáját. A Daily Mailben így elemzett: „Négy megoldás lehetséges. Emlékezetvesztés, bűncselekmény, öngyilkosság, és a szándékos eltűnés”. Az első hármat nem egyszerű feltárni. Ám „a szándékos eltűnést is lehet olyan ravaszul végrehajtani, hogy alaposan feladja a leckét, különösen – ha mint most – egy ötletes detektívregény-íróval akad dolgunk, akinek az agya folyton azon dolgozik, hogyan hozza zavarba az olvasókat”.[4]

Ekkor tehát mindenki olvasóvá változott, még a rendőrség dörzsölt, a krimit lenéző tagjai is. Ráadásul maga a szerző lett egy önmaga által írt regény reális fikciójának (vagy fikcionalizált valóságának) főhőse és egyben megalkotója. És ugyanakkor persze napi olvasója, aki szinte óránként változtathat a cselekményen. Christie nagy és teljesen szuverén játékot indított be. Egy megvalósulásra esélyes képzelt regényt. A macska most egyszerre fogott kint s bent egeret.

A részleteket végül Jared Cade könyve (Agatha Christie and the Eleven Missing Days, 1998, magyarul: Agatha Christie és a hiányzó tizenegy nap, Európa könyvkiadó, 2010) tisztázta megdönthetetlennek tűnő, részben a bizalmas családi levéltárból származó bizonyítékokkal. 

Agatha valóban megjátszotta az eltűnését,

és amíg be nem költözött Harrogate, az elegáns fürdőváros egyik szállodájába (ahol aztán a vendéglátós zenészek felismerték), sógornője, Nan Watts londoni lakásában rejtőzködött, miközben több száz rendőr kutatott utána különféle mezőkön és tavakban. És merő véletlenségből milyen álnéven jelentkezett be a hotelbe? Teresa Neel.

Sikerült. Megbüntette a férjét. De nem akart nagyobb társasági botrányt, ezért csak az édesanyja halálakor vált el Archie-tól.

A többi néma csend. És ezúttal valóban az. 1926-ban adott egyetlen interjújában bejelentette, hogy az elmúlt napokban súlyos memóriazavarral küszködött, és hogy a továbbiakban egyetlen szót sem fog ejteni az ügyről. Betartotta a szavát.

Mai, bestiálisan posztmodern szemmel nézve ezt a tizenegy napos, valós idejű színdarabot tekinthetjük Agatha Christie fő művének. Ha jó kezekbe kerül, a világi színjáték is lehet istenítélet. A szép egyenlő rút (és viszont) sátáni dialektikája alapján.

De nevezhetnénk élőszereplős kriminek, vagy inkább amolyan narratív performansznak is az akcióját. Amelyben – egyetlen egyszer és teljesen unikális módon – átlépte a saját műfaja és élete szigorúan maga szabta határait. Viszont erkölcsileg helyes, a saját morálja alapján nyilván igazolható okkal tette meg mindezt. Így aztán a memoárja végén tiszta szívvel írhatja le pályafutása búcsúzó mondatait: „Mit mondhatok én, hetvenöt évesen? Köszönöm, Istenem, a jó életet, és mindazt a szeretetet, amit ebben az életben kaptam.” Vagy Muriel Spark idézett regényének zárlatával: „És így, elérkezve éveim teljességéhez, Isten kegyelméből örvendezve folytattam utamat”.[5]

Agatha Christie: Életem. Fordította Kállai Tibor. Budapest, Helikon, 2021.   

*

Jegyzetek:

[1] Borbás Mária fordítása

[2] Tóth Éva fordítása

[3] Mayer Judit fordítása

[4] Sipos Katalin fordítása

[5] Borbás Mária fordítása