Itt a lux… itt a lux… itt a luxusvonat,
fogd a cso… fogd a cso… fogd a csomagomat.

Nyilván nem illik egy operettszámmal kezdeni egy könyvismertetést. De mit tegyek, nekem a Gyilkosság az Orient expresszenről és Benjamin Stevenson új krimijéről is ez jut eszembe. Köze lehet a dologhoz, hogy gyermekkoromat könyvek és zenék tengerében töltöttem – bár az operett ritkán bukkant fel, apám főleg szimfóniákat és operákat hallgatott, viszont énekelni szívesen énekelt kuplékat és operettslágereket a szórakoztatásunkra. És a könyvespolcokon is békésen megfértek az irodalom remekei (kellően megviselten, hogy látsszon, nem dísznek vannak ott), valamint a ponyva, hogy kölcsönvegyük Wolfgangnak, az Ezen a vonaton mindenki gyanús legbicskanyitogatóbb szereplőjének lenéző meghatározását. Az ízlésünkben és az ítélőképességünkben mindenesetre nem tettek kárt a könnyű műfajok…

Velem kamaszként jött először szembe a Gyilkosság az Orient expresszen. Apám nemcsak zenét hallgatott, sokat és hangosan, Isten áldja a szomszédokat, akik elviselték, hanem fordított is. Nem olyan sokat és sokkal csendesebben. Ha a családi költségvetésben lyuk tátongott, ami a fizetések nagyságát – illetve csekélységét – tekintve nem volt ritka eset, akkor anyám elvállalta egy-egy szakácskönyv megszerkesztését vagy egy névmutató összeállítását, 

apám meg fordított. Diderot-t, mert élvezte a sikamlós szöveget, Conan Doyle-t, mert anglomán volt, meg Christie-t, mert felkínálták neki.

Akkoriban nem lévén számítógép, kénytelen volt írógépen dolgozni, egyszerre három példányban gépelve a szöveget, indigóval. Ez megkövetelte, hogy kész mondatok kerüljenek papírra, mert ha valamit félreértett, valami nem megfelelően sikerült, akkor gépelhette újra az egész oldalt, vagy amennyi menthető volt belőle. Higgyék el nekem, Henry McTavishnek, az Ezen a vonaton mindenki gyanús leghíresebb írójának nem volt könnyű dolga a gépelt kéziratokkal.

A Gyilkosság az Orient expresszen is írógéppel készült. Az eredeti is, a fordítás is. Mi meg kuncsorogtunk, hogy a harmadik példányt hadd olvassuk, mert kíváncsiak voltunk. Napi tíz gépelt oldallal, azokon a napokon, amikor nem kellett bemenni a kiadóba és nem volt igazán sok szerkesztenivaló, eltartott egy darabig, amíg elértünk a végső nagyjelenetig, ahol Poirot, szokásával ellentétben nem egy, hanem két megoldást mutat be, és az utasok, valamint a Compagnie des Wagons-Lits igazgatója döntik el, melyiket hiszik el.

Agatha Christie, hogy ne unja el a krimiírást, amely a megélhetést, sőt a luxust jelentette neki, mindenféle trükkökhöz folyamodott. Írt krimit gyerekmondóka alapján, olyat, amelyben minden szereplő meghal a végére (de akkor ki ölte meg az utolsót?), és olyat, amelyben a vonaton mindenki gyanús. Életműve kimeríthetetlen kincsesbánya az utánzóknak és az ihletet keresőknek, valamint a filmeseknek. Nem túlzás azt állítani róla, hogy

dolgozott, mint a gép: Christie for Christmas, azaz minden évre egy krimi,

 sőt a 80. születésnapját a kiadója azzal ünnepelte, hogy kiadta a nyolcvanadik könyvét, és csak egy kicsit kellett hozzá csalni. Nyilván egyenetlen a színvonal, vannak zseniális könyvei, vannak majdnem jók, vannak középszerűek és akad néhány, amely csak igazán elszánt rajongóknak való. De a zseniális könyvei felülmúlhatatlanok.

Nekem viszont az Orient expresszről kéne írnom, meg arról, hogy Ezen a vonaton mindenki gyanús. Hát kezdjük az Orienttel. Kíváncsi vagyok, hányan nézik meg a Vasúttörténeti Parkban a híres luxusvonatot azért, mert olvasták a könyvet. Vagy látták a filmet. (Vagy látták a filmeket, mert Abert Finney után Kenneth Branagh is bajuszt öltött, hogy behavazódhasson valahol a Balkánon.) Én a Nyugati pályaudvaron találkoztam vele egyszer, véletlenül, kívülről, de impozáns volt. Sajnos, addigra már olvastam Christie önéletrajzát, amely picikét más képet fest a lux… lux… luxusvonatról. „Támadt némi kellemetlenségem, mert valami csúnyán összemarta a két karomat, a tarkómat, és térdig a két lábszáramat is – kezdő utazóként nem tudtam megkülönböztetni a szúnyogot a poloskától, amelynek csípésére később különösen érzékeny lettem egész életemre. Ezek a vérszívók ugyanis a fából épült vasúti kocsikban laktak, és éjszakánként vígan lakmároztak a lédús utasokból.”[1] Mit mondjak, nem csinált nagy kedvet a Simplon-Orient expresszhez. Szerencse, hogy a magyar arisztokrata, az orosz hercegné és az amerikai milliomos a könyvben ezt nem élte át! Bár persze 

lehet, hogy az amerikai milliomos még az ágyi poloskának is jobban örült volna, mint a halálnak.

Az Orient expressz maga volt a megtestesült luxus, legalábbis a hálókocsival utazóknak. A belföldi kocsik alighanem valamivel kevésbé lehettek kényelmesek. De nem is az ott utazókról olvasunk, akik nyolcasával szoronganak egy fülkében és ülve kénytelenek aludni, meg ki tudja, mit esznek, amíg a vonat a nyílt pályán vesztegel a hótorlasz miatt, mert nekik nem jár az étkezőkocsiban asztal. Végül is ez ponyva, mint tudjuk, nem magas irodalom. Mi angol ezredesek és inasok, orosz nagyhercegnék és svéd misszionáriusok fecsegését hallgatjuk ki, sőt szívünket melengeti, hogy egy virtigli magyar gróffal is találkozunk, aki nem vígjátéki figura. Az aranykor krimijeiben ez ritka. Az én örök kedvencem az orosz hercegné, aki halkan csak annyit mond a pincérnek az étkezőkocsiban az ebéd végeztével: „Intézkedjék, hogy ma este csirkét kapjak vacsorára, de mindenféle mártás nélkül. És egy kis párolt halat is.”[2]  Lehet, hogy Dragomirov hercegné öreg, de ilyesmiket enni? Egy ilyen vonaton? Minek utazik egyáltalán az ilyen? Amely kérdésre persze váratlan választ kapunk a könyv végén.

Az Orient expressz nemcsak a megoldása miatt szokatlan (khm, ide valami erősebb jelző lenne kéne talán), hanem azért is, mert Poirot-t nyomozni látjuk benne – ahhoz képest, hogy a későbbi regényekben főleg hátradől a karosszékben és csak briliáns agyát használva oldja meg a bűntetteket, itt „kis dobozt vont elő a zsebéből, és valami port fújt az ablakkeretre”. Véletlenül volt nála ilyesmi… nahát. Meg kalapdobozt kér a kalauztól, és amikor megfelelőt szállítanak neki, kiszereli belőlük a fémhálókat, amelyekre a kalapokat tűzték. „Poirot nagy gonddal rátette az elszenesedett papírt az egyik fémhálóra, a másikat a papír tetejére tette, aztán a hajsütő vassal megfogta a két domború fémhálót, és az egészet a borszeszégő lángja fölé tartotta. […] Az orvos figyelmesen követte minden mozdulatát. A fém nemsokára izzani kezdett. Aztán betűk bukkantak elő, lassan szavakká formálódtak – izzó, tüzes szavakká.” És persze ezek a szavak vezetik rá a megoldásra.

Bevallom, kíváncsian fogtam neki az ausztrál Benjamin Stevenson első krimijének (A családomban mindenki gyilkos). A siker egyik előfeltétele a jó címadás. Már ha ponyvát ír az ember. A magas irodalomnál nincs szükség blikkfangra, azt a saját minősége adja el, meg a könyvkereskedők. De akinek a könyve az áruházláncok polcaira is kikerül, az jól teszi, ha vevőcsalogató címet választ. Benjamin Stevensonnak sikerült. És most leleplezem magam: annyira alantas az ízlésem, hogy humorral bármit el lehet adni nekem. Na jó, nem mindent, de egy krimi, amin nevetni lehet, az mindig jöhet. És jött is!

Nem ismételném el a fülét, azt mindenki elolvashatja a neten magának. Én nem vettem komolyan Agatha Christie említését, és rosszul tettem. Ha figyelmesebb vagyok, akkor nagyjából a könyv felénél a homlokomra csaphattam volna… mert az egyik kedvenc ötletemet hasznosította újra a Greenshaw Bolondvárából. 

És ami működött egy angol sztoriban, nyáron, az működik itt is, egy ausztrál sztoriban, egy síparadicsomban.

(Nekem fogalmam sem volt róla, hogy Ausztráliában síparadicsom is van. Itt az ideje elővenni a földrajzkönyveimet és továbblapozni Bondi Beachnél.) Ráadásul A sittafordi rejtély alapötlete is újrahasznosul, bár asztaltáncoltatás nélkül. Végül is a huszonegyedik században élünk.

A megoldás remek, a nyomok elhelyezése (és könnyed leplezése) tökéletesen tisztességes, a szereplők ugyan nem annyira egyénítettek, mint amit az én ízlésem diktál, de azért nem lehet összekeverni őket. Nem áll meg az a kritika, amellyel Christie-t szokták illetni, hogy a gyilkosságok mintha csak egy sakkjátszma lépései lennének, kevéssé valóságosak és nem elég megrázóak. Itt előkerül egy ismeretlen módszer, amely vérben szegény ugyan, de megfelelően brutális minden fásult olvasó számára. És legyünk őszinték: régen találkoztunk ismeretlen módszerrel. Benjamin Stevenson és Ernest Cunningham, a regényíró-nyomozó megvett engem kilóra.

A második könyvet izgatottan vártam, mert kíváncsi voltam, mihez kezd Stevenson az Orient expressz alapötletével – és nem csalódtam. (Ahogy a fordításban sem: Orosz Annának csak gratulálni tudok.) Mint kiderült, 

Ausztráliában is létezik egy luxusvonat, amely átszeli a kontinenst

– a Ghan névre hallgat. Ezen a vonaton tartják az ausztrál krimiírók 50., jubileumi fesztiválját, amelyre Ernest Cunninghamen kívül még öt szerző kap meghívást. Utaznak rajta rajongók is, meg egy irodalmi ügynök és egy könyvkiadó, hogy az írás minden aspektusába belepillanthassunk. A szerzők közül Wolfgang (így, vezetéknév nélkül) képviseli a feketeöves szépirodalmat – ennek megfelelően mélyen meg is veti öt útitársát. A többiek krimit írnak. És amikor megtörténik a kötelező gyilkosság, Ernest rájön, hogy itt mindenki tudja, hogyan lehetne megúszni. De komoly segítséget nyújtanak a nyomozás során, mert mindegyikük másfajta krimiben utazik – tárgyalótermi, pszichológiai, törvényszéki orvostani ismereteik jól jönnek, míg be nem fut a rendőrség. A rendőr, aki felszáll a vonatra, hogy nyomozgasson és legfőként elkísérje az utasokat a célállomásig, ahol majd az igazi detektívek veszik kézbe az ügyet, megfelelően előítéletes és ügyefogyott, hogy ne jelentsen konkurenciát Ernestnek.

Egyvalami biztosan összeköti az Orient expresszt és a Ghant: az utasok közül az(ok) hal(nak) meg, aki(k) megérdemli(k). A Ghan robog, időnként itt és ott megáll, sokminden kiderül az írókról és a könyvkiadásról, történik még egy gyilkosság, régóta parázsló szenvedélyek csapnak magasra, csúnya titkok kerülnek napvilágra és Ernest majdnem lezuhan a vonat tetejéről. De mint többször megjegyzi, van egy előnye az egyes szám első személyben elmesélt krimiknek: tudjuk, hogy a főhős nem halhat meg. Nos, Benjamin Stevenson szerint ez azért nem ennyire egyértelmű.

*

Jegyzetek:

[1] Fordította Kállai Tibor

[2] A Gyilkosság az Orient-expresszen idézett részeit Katona Tamás fordította.