A magyarul meghökkentően gyorsan – az amerikai kiadás 2019-es – megjelent kötet végén a következő szerzői eligazítás áll: „Az Ez a vihar a második L. A. Quartet második kötete. Az első kötet, a Perfídia az 1941. december 6-tól december 21-ig terjedő időszakról szól. Az első L. A. Quartet (…) Los Angeles 1946 és 1958 közötti időszakáról számol be. Az Underworld U.S.A. trilógia (…) az 1958 és 1972 közötti időszakot öleli fel, országos léptékben. Ez a három sorozat összesen harmincegy évet fog át, és regényes történelemkönyvvé áll össze.”

Regényes történelemkönyv – ez lehet az egyik kulcsszó.Megértéséhez kicsit vissza kell hátrálnunk az időben. Tudjuk, a klasszikus, nagyjából a posztromantika korában megszületett krimi/detektívregény központi alakja nem a rendőr, hanem a magándetektív vagy egyszerűen valamiféle „magánzó”. Noha a rendőrség a maga óriási apparátusa révén sokkal kedvezőbb helyzetben van a bűnügy felderítésekor, de egy hangsúlyozottan privát ember egyéni vállalkozása nyilván regényesebb lehetőség, mint a személytelen intézmény ábrázolása. 

C. Auguste Dupin, azaz Edgar Allan Poe „nyomozója”, Sherlock Holmes, vagy később Miss Marple és Poirot a töredékével sem rendelkezik azon eszközöknek, amelyeket az állami bűnüldöző szervek ex officio birtokolnak. Ugyanakkor éppen azért lehetnek regényalakok, mert létezésüknek megvan a maga elidegeníthetetlen szabadságfoka, ami olyan helyzeti energia, amit a narráció viszonylag könnyen alakíthat át mozgási energiává.

Pokoli probléma

Ráadásul a rendőrséggel kapcsolatban már meglehetősen korán (1943-ban) megfogalmazódott ama kínzó aggály, amelyet Raymond Chandler Asszony a tóban című regényében éppen egy rendőrkapitány mondott ki feledhetetlenül: „A rendőri hivatás pokoli probléma. Olyan, akár a politika. A legjobb emberi minőséget igényli, ugyanakkor semmi sincs benne, ami a legjobb emberi minőséget vonzaná.”

Ez volt a krimi klasszikus korszaka. Magánművészek álltak szembe a legfeljebb fikarcnyi képzelőerővel regnáló intézményekkel. A klasszikus kor rendőrei mind idióták – legalábbis az elbeszélő és vele karöltve a magánnyomozó szemében. Hiszen egy intézmény részei: csavarok a gépezetben.

Egy fontos kivétel akad, mégpedig Cuff őrmester a sajnos keveset emlegetett Wilkie Collins csodálatosan sokrétű, nyolc énelbeszélőt is színre léptető, 1868-ban publikált, Holdgyémánt (Moonstone) című regényében. Ám a derék Cuff is voltaképpen az intézménytől függetlenül nyomoz, és neki még Watsonja sem akad segítségként. Mélyen jellemző, hogy amikor visszavonul, rózsanemesítéssel foglalkozik.

Legalitás és moralitás

Viszont a modernebb korszak főként amerikai rendőrei a szolgálat végén bedobott három dupla whisky után képzeletünkben Kant tézisét dünnyöghetnék maguk elé: „a legalitást ki lehet kényszeríteni, de a moralitást nem.” Ez az antinómia alig izgatta a klasszikus-romantikus korszak magánzóit. Mivel csak a magánember legalitását képviselték, a „piszkos munkát” rábízhatták a törvény hivatalos őreire. Ez nagyjából igaz még a „magándekás” Philip Marlowe alakjára is. Chandler főhőse gond nélkül önbíráskodik és lő agyon gengsztereket vagy gyilkosokat – a moralitás nevében. Hiszen joggal szkeptikus a legalitás erejét illetően, amikor úgy véli, a bűnösök amúgy sem kerülnének bíróság elé.

Ez változott meg radikálisan az ún. skandináv krimi fellépésével. Alapítói, a svéd házaspár, Maj Sjöwall és Per Wahlöö 1965–75 között írt tíz regényükben már a műfaj összes mai íze és hangulata megtalálható. A rendőrség ekkor mintegy családként lép színre. Megismerjük a nyomozócsoport tagjainak magánéletét, és látjuk egymás közt kialakuló familiáris kapcsolataikat, vagyis azonosulunk privát gondjaikkal is. Úgy tűnik, ez megoldja az amerikai „pokoli problémát”, mert a skandináv rendőrség minden jel szerint vonzza (vagy legalább nem taszítja) a minőséget. E zsáner jellemzője a rendkívül erős társadalomrajz, úgyszólván kritikai realizmus.

Ellroy szintézise

Az 1948-ban született James Ellroy mintha a kettőt, a rendőrség munkáját és magánéletét is bemutató skandináv jellegű bűnregényt és a továbbra is magányos farkasként harcoló, a moralitás (és a maguk anyagi haszna) nevében gyilkoló, a rendőrség kötelékében álló, de lényegileg magánnyomozókként viselkedő figurák elbeszélését egyesítené. Olyan civilek – mindenekelőtt nők, Joan Conville és Kay Lake – lépnek fel a könyveiben, akik úgyszólván a peremén élnek mind a bűnnek, mind a rendőrségnek. Kay a második L.A. Quartet fő elbeszélője – mind a Perfídia, mind a friss regény elején az ő naplójának részlete áll, noha jelöletlenül. Mégis egyértelmű, hogy a később kikupálódott „dél-dakotai prérilány” írta:

„Máig a hatása alatt állok. Az akkortól mostig tartó láz nem ereszt. Vén vagyok, az egyetlen élő tanú. Mindent pontosan látok, jól emlékszem.
A zongoránál ülve komponálok. Az improvizáció beindítja az emlékeket.
A szavak meg a zene életben tart és megerősít: megtagadom a halált.
A háború.
Az eső.
Az arany.
Los Angeles és Mexikó. Az ötödik hadoszlop.
Nem halok meg, míg élem ezt a történetet.”

Mindehhez egy harmadik, nemrég kialakult alzsáner is társul: a történelmi krimi műfaja. A Perfídia középpontjában az 1941. ​december 7-én Pearl Harbour ellen intézett japán támadás áll; ennek következményeit taglalja az Ez a vihar.  Nem is annyira az Ellroy által hivatkozott bebop, hanem sokkal inkább a jóval későbbi free jazz stílusában, Ornette Coleman vagy Archie Shepp hörgő-üvöltő-jajongó intonációjában. Ilyenformán: „Ace meglendítette a csövet. Bordára és lábra ment. Elmer hallotta, hogy csontok törnek. Folyt Macura vére. A cső kettérepedt. A golyók szétszóródtak. Elmer nyakon ragadta Ace-t, és keményen megrángatta. A kínai a hátsó falhoz tántorodott, és seggre esett. Macura megrántotta a székét, mind  a négy csavart kitépte a helyéről. A szék felborult. Ace sipákolva jajgatott. Ez valami pogány átok lehetett. Feltérdelt, elővette a farkát. Belevizelt a nagy tócsa japcsi vérbe.”

A giccsként megélt történelem

Ellroy – önjelölt Tolsztojként – valóban hatalmas panorámát fest a legkülönfélébb közegből jövő, de mindig giccslelkületű alakok szerepeltetésével. A hangvétel mindig belső: nem a narrátor, hanem az alakok intonációját halljuk, persze közvetett, megszűrt módon. Mert ha éppen elfogja őket a morális megtisztulás gondolata, pityergősek lesznek, és félő, hogy kivakarhatatlanul beleragadnak a melodráma vattacukros lepedékébe. Ellroy szatirikus is, ha nem tévedek.

Minősített esete ennek Kay Lake, ez az újabb és újabb koituszokat kitoporzékoló drámai szende, aki ha nem Chopint zongorázik, akkor Marxot olvas, és naplójában így festi le Otto Klemperer partijának közönségét: „Ott van Thomas Mann, Kurt Weill és Bertolt Brecht. Ott van Lotte Lenya és Arnold Schönberg. Lenya ágyékok után kapkodó leszbi. Weill az Estrada Chocolato mocskos útját járja George Cukorral. Mann és Schönberg tiszta vörös. Barom Brecht becsempészte a bőrszivart Leni Riefenstahlnak.”

És ugyanezt a szirupot képviseli a kőkemény ír rendőr, Dudley Smith, akit még látomások is gyötörnek. Csak egy rövidített részlet, Dési András György remek fordításában:  

„Japcsik, japcsik, japcsik.
Vágott szemű betolakodók. Az álmait kísértik. A Farkas az alsó-kaliforniai prérin vadászik rájuk. Hol van Kioho Hanamaka? Japcsik, japcsik, japcsik.
A Negyedik Légvédelmiek a Hírszerzést ostromolják. Melnick őrnagy lassanként már a seggébe mászik. Minden további haladék nélkül vessenek véget a part menti szabotázsakcióknak.
Japcsik, japcsik, japcsik.”

Mindenki harca mindenki ellen. És ekkor már a legalitás és moralitás harca is csak egy eleme a szereplők giccs-érzületének. Ebben a szemléletben Thomas Mann, Brecht, Otto Klemperer, Kurt Weill is csak díszletei egyfajta operett-tablónak.

Ellroy, ha így fogjuk fel, ekkor mégis elérte, hogy a krimi Tolsztoja legyen, noha könyveiben a nyomozásnak már semmi jelentősége. A giccs mindent magába nyel és elemészt, ami akár egyfajta történetfilozófia is lehetne. Ezt írta meg és írja ma is tovább Ellroy. Ekkor komolyan reménykedhetünk, hogy csak amolyan falvédő bölcsességnek szánta a regénye elejére biggyesztett Mussolini-mondatot is: „Csak a vér forgatja meg a történelem kerekét”.

James Ellroy: Ez a vihar. Fordította Dési András György. Budapest, Jaffa, 2021.