Roderik Six 2012-ben megjelent első regénye (túl) sok vonásában emlékeztet a kilencvenes években feltűnő holland-flamand Generatie Nix sablonjaira, hogy eredetinek, kreatívnak találjam, és egyáltalán, jó szívvel olvasásra ajánljam. A populáris posztmodernt így vagy úgy képviselő Generatie Nix antiintellektuális kliséi – a többségi társadalomtól elidegenedett jómódú nagyvárosi fiatalság kiábrándultsága, a céltalan erőszak, droghasználat és szexualitás ábrázolása, a cinizmus, nárcizmus és közöny elegye – jó húsz évvel később éppúgy, ha nem jobban, konganak az ürességtől, mint kongottak Arnon Grunberg, Herman Brusselmans vagy Ronald Giphart korai műveiben.

A nix szóval (amely hollandul semmit jelent, egyben utalás is a kanadai Douglas Copland Generation X című regényére is) a kritikusok egy olyan írógenerációt igyekeztek körülhatárolni, amelyet saját magán kívül nem érdekelt semmi, és amely nem akart semmit, kivéve saját magát –

nem csoda, hogy a jelenséget övező népszerűség amilyen gyorsan jött, úgy ment is. Grunberg, Brusselmans és Giphart is új témákat, különféle tabukat kerestek az akkor még egyszerre felszínesnek és kínzónak ható semmitmondás helyett. Húsz évvel később Six ugyanakkor a világvégével fenyegető, korunk klímadepressziójára és ökoszorongására apelláló özönvíz képével – vagy annak dizájnjával – sem tudja menteni elődei sallangos másolását. Hiába tartozik a szerző ahhoz a korosztályhoz, amelynek a világégés óta először megy rosszabbul a sora elődeihez képest, és amelynek példaképei egytől egyig heroinfüggők voltak, 

reménytelen ember- és világképe túl kamaszos, suta és unalmas ahhoz, hogy komolyan lehessen venni.

Ha az Özönvízt fiatalon, 10-15 évvel ezelőtt írja meg, az X generációs Six talán még fel tudott volna ülni az a Nix utolsó hullámveréseire, de most...

Ez a hervasztó összbenyomás azért is meglepő, mert Six debütálása évében elnyerte a Bronzen Uil (Bronz Bagoly) díjat, melyet a tárgyév legjobb holland nyelvű debütregényéért adnak. Az Özönvíz jutalmazásánál a zsűri kiemelte, hogy Six története valószínűtlensége ellenére is magával ragadja olvasóját, a felvonultatott karakterek és viszonyaik ábrázolása pedig különösen lenyűgöző. Bár abban egyetértek a zsűrivel, hogy a történet tényleg valószerűtlen, elvégre Six apokaliptikus víziójában az eső egyre csak esik, a vízszint folyamatosan emelkedik, ugyanakkor a Torres nevű kollégium tetején napjait tengető négy egyetemista teljesen mesterkéltnek, érdektelennek hat, így egyikük sem képes megragadni az olvasó fantáziáját. 

A fiatalok szexszel, ivással és egy, az LSD-re hajazó droggal, az Ultrával küzdenek az unalom ellen, míg szembe nem kell nézniük a kíméletlenül közeledő végítélettel.

Különösebb jellemfejlődés vagy -romlás nemigen érzékelhető rajtuk, reakcióik és egymásról alkotott véleményük pedig olyan légből kapottan és bárminemű jelentőséget nélkülözve változnak, hogy inkább hatnak névvel ellátott vázlatoknak, mint alaposan átgondolt és kidolgozott karaktereknek. Persze, az Ultrára hivatkozva lehet azt állítani, hogy megágyaz a szereplők váratlan és valószerűtlen jellemének, a drog szinte minden oldalon előforduló emlegetése azonban mégsem kellően meggyőző ahhoz, hogy elhiggyük, nem az alkotó bravúros tudatosságáról, mint inkább az esetlenségéről, pontosabban ezen esetlenség nyomainak egyszerű és átlátszó elfedéséről van szó.

Ugyanilyen problémásnak érzem a regény zárlatát is, melyben az Ultra szintén nagy szerepet kap. A drogfogyasztás és tudathasadás révén a regény énelbeszélője kifejezetten megbízhatatlannak tűnik: nehéz eldönteni, mi az, amit lát, és mi az, amit hallucinál – kár, hogy ettől sem lesz érdekes, sem ő maga, sem az, hogy mi lesz vele. Az Ultrának köszönhetően három lehetséges – és számomra kiábrándítóan klisés – megoldást kínál a regény, amely a szerző elmondása szerint nagyfokú aktivitást vár el az olvasójától. Miután a négy fiatal közül kettő életét veszti, és a túléléshez szükséges készletek is apadni kezdenek, az elbeszélő és utolsó életben maradt társa, Joke egy csónakkal útra kelnek, remélve, hogy eljutnak a túlpartra, ha egyáltalán létezik még olyan. A partraszállást, pontosabban -sodródást lehet tényként, a halált megelőző álomképként és hallucinációként is olvasni – ki pesszimista, ki optimista olvasatra vágyik. Egyik megoldást sem érzem újszerűnek, de ami nagyobb gond, a regény túlírt, inkonzisztens, profán és önismétlő: egyszerűen meg sem kísérel izgalmas lenni vagy legalább annak hatni, egészen a zárlatig.

„Tulajdonképpen az Ultra elbeszélői szándék kérdése. Tudtam, hogy ha valami posztapokaliptikus írásába kezdek, akkor az nagyon gyorsan sivárrá válhat. Nincs egyebed, csak egy víz alatt álló lepusztult város. Ez pedig korlátoz abban, mi az, amit le tudsz írni, meg tudsz festeni. Az Ultra lehetőséget adott, hogy nagyon vadul és kifejezőn írhassak; hogy sokszínű kontrasztot vigyek bele. Hogy ha majd feleszmélsz a legfantasztikusabb hallucinációkból, a kemény és rideg valóság még keményebben jöjjön szembe” – mondja a szerző egy a Dilemma számára adott 2014-es interjújában. Annyiban egyet kell értenem Six-szel, hogy szövegével valóban nagy elvárásokat támaszt olvasójával szemben: 

helyzet-, tárgy- és környezetleírásai hemzsegnek a képzavaroktól, a nehezen érthető és összeálló hasonlataitól és metaforáitól.

Érzékelhető, hogy a szerző igyekszik a nyelvvel játszani, pontosabban a kábítószeres élmények nyújtotta nyelvi játékteret használni, valamint az elbeszélő percepcióját színesíteni, hogy így ellensúlyozza a folytonosan kopogó eső monotonitását, az egyre pusztuló világ sivárságát, mégis, a „[v]erbális lesből ért támadás, amelyet szógolyózápor kísért” (53), csütörtököt mondott – legalábbis számomra. A magyar megjelenés kapcsán a fordító, Bérczes Tibor felelőssége sem zárható ki, mert bár az eredeti szöveg valóban szokatlan és már-már képtelen költői eszközökkel operál, de ezek pontosítására és közérthetőségére nem, vagy csak kevés figyelmet szentelt a fordító, sőt, olykor teljesen idegen elemeket toldott be. „Kerek szája sárgás hányadékot öklendezik hosszú menetekben, plottyan szét a macskaköveken.” (207) Az eredetiben nem a száj a mondat alanya, amely hányadékot öklendezik és végül szétplottyan, hanem a hányadék árad sugárban a szájból szétplottyanva a macskaköveken. Egy másik, nem is annyira apró részlet: többször is vékonyka lyukszerű rés nyílik a felhőzeten, melyen keresztül láthatóvá válnak a napsugarak, mintegy a reményt is szimbolizálva a túlélésre – az egyik ilyen jelenetben az elbeszélő ezt a rést egy gekartelde kokerhez, vagyis rovátkolt aknához hasonlítja, a magyar kiadásban azonban ehelyett „fogazott punci” (235) szerepel. Végül pedig: „A világ vastag csendbundába burkolózott, áthatolhatatlan prémmel bélelt bundákba. Én pedig ettől hányingert kapok. Legszívesebben órákon át verném vasrudakkal a korlátot, hogy fogasokból és csengettyűkből mobilt csináljak, majd pedig kiakasszam egy nyitott ablakba, hadd játsszon velük a szél.” (180) Nemigen világos, miért így lett fordítva ez a harmadik mondat, mikor itt arról lenne szó, hogy a beállt csend már annyira elviselhetetlen, hogy a korlát hosszadalmas verése mellett a csengettyűkből és fogasokból való mobilkészítés is valamiféle megoldást nyújthat, mindenesetre a regény olvasása közben nehezen álltam volna meg, hogy ne verjem fejbe magam, ha ez a vasrúd egy karnyújtásnyira hevert volna tőlem.

Roderik Six: Özönvíz. Fordította Bérczes Tibor. Budapest, Helikon, 2023. 292 oldal, 4999 forint