„Melyik volt az a pillanat, amikor mindent elrontottam? Miért tette ezt velünk az élet? És miért őrült meg ez az ország?” (II. 158.) Ilyen kérdésekkel kínozza magát (és az empatikus olvasót) a regény közepe táján Sélim, a Párizsban élő első generációs arab értelmiségi. Jó oka van a kétségbeesésre: úgy érzi, egyedülálló szülőként és „emancipált” baloldaliként csúfos kudarcot vallott, amikor imádott lánya váratlanul az iszlám vallás felé fordult. Indulataival nincsen egyedül a regényben; az iménti (retorikai) kérdéseket a Vernon Subutex bármelyik figurája feltehetné. Sélimnek nem fér a fejébe, hogy Aïcha hogyan tagadhatta meg apja kultúráját, a világi Franciaország hagyományait, „az iskoláit, a tiszta utcáit, a vasúthálózatát, a lehetetlen helyesírását, a szőlőskertjeit, a filozófusait, az irodalmát és az intézményeit”, ezzel pedig végső soron az európai felvilágosodás örökségét; más szereplők másféle méltatlan kudarcaikkal nem tudnak elszámolni. A Vernon Subutex hősei végtelenül dühösek, mert jól tudják, hogy „sebezhetőségük” (a regény egyik kulcskifejezése!) nem a lelki alkatukból vagy ilyen-olyan pszichológiai nyavalyájukból következik – hanem azokból az egyéni szinten kontrollálhatatlan politikai és gazdasági folyamatokból (a nagytőke! a globális hatalmi elit! a közösségi média térnyerése!), amelyek a 2010-es évekre szép fokozatosan tönkretették az őket körülvevő társadalmi valóságot.

A recenzenst másféle kérdések foglalkoztatták olvasás közben. (Ami nem meglepő, hiszen ő nem regényszereplő. Viszont volt ideje gondolkodni: 1100 oldalnyi időt töltött Virginie Despentes fiktív szövegvilágában – és egyetlen pillanatig sem bánta meg, hogy így döntött.)

Hogyan lehetséges, hogy végigolvasott egy nagyszerű, komoly mesterségbeli tudással megírt, ráadásul szerethető nagyregényt, és mégsem lelkes?

És vajon mindez – őszintén elmerülni az olvasás örömében, ugyanakkor kedvetlenséget érezni a művészi koncepció kiteljesedését figyelve – nem a mű esztétikai gyengeségét jelzi? Még akkor is, ha tudjuk: az utólagos hiányérzet a regény pontosan kiszámított hatásmechanizmusai közé tartozik. A recenzens kérdései, ahogy az már lenni szokott, mélyen összefüggnek a szereplők dilemmáival. Röviden: mit kezd a formaalkotó irodalmi képzelet egy olyan szövegvilággal, amelyből szemlátomást hiányzik a politikai képzelet? (Utóbbin azt a képességet értve, hogy elgondoljuk: társadalmi viszonyaink lehetnének másmilyenek.) Milyen úton jutunk el a Vernon Subutexben a tarkabarka társadalmi körképtől a nagybetűs Eseményig: a párhuzamos szereplői szólamok élvezetes hangzavarától, az „egymással ellentmondásban lévő tisztánlátó villanásoktól” (I. 140.) a tényleges közösség, a valódi együttlét víziójáig – azaz a címszereplő által szervezett „konvergenciákig”?

Essék szó elsőként az irodalmi képzeletről. Miért lenyűgöző olvasmány Despentes regénye? Részben azért, mert 

a szerzőnek van egy nagy története, amelyet szeretne elmesélni.

Vernon Subutex, az egykori legendás párizsi lemezboltos valamikor 2010 körül elveszíti az otthonát; eleinte különböző rendű és rangú ismerőseinél húzza meg magát, nem sokkal később hajléktalanná válik, majd úgy dönt, hogy kivonul a társadalomból. Ekkor már „tanítványok” népes serege követi: egykori szállásadói, előző életének fontos mellékszereplői (a valódi barátai már korábban meghaltak, a regény az ő seregszemléjükkel kezdődik), társai a hajléktalanságban – és mindenki más, akit magához vonz a különös társaság. A Vernon Subutex arányosan felépített, szabályos szerkezetű nagyregény. (Már csak ezért is bölcs döntés volt, hogy a Magvető egyetlen kiadványként jelentette meg a művet. Az eredeti francia kiadás a sorozatlogikát követte: sűrű egymásutánban három „évad” két év leforgása alatt; a magyar olvasó egy csomagban fér hozzá a teljes alkotáshoz.) A Vernon Subutex első kötete az eredettörténetet meséli el, hősünk „kifelé” vezető útját a társadalomból. A második a Subutex-csoport megalakulásáról és a „habókosok” közös életéről szól; arról, hogyan válik a laza baráti hálózat – amelynek tagjai beszélgetős összejöveteleket, „filozófiai szalonokat” tartanak Párizs közparkjaiban – már-már profin működő szektává, jól szervezett „spirituális” táborokkal és saját belső normákkal. A harmadik kötet pedig a társaság felbomlását és újraalakulását, majd tragikus megsemmisülését meséli el. (Bocsánat a durva spoilerért, ez igazán váratlan befejezés. Már az is túlzás, hogy elárultam: a könyvnek nemcsak eleje van, hanem vége is.)

A hármas tagolású kivonulásnarratíva mellett egy másik cselekményszál is megerősíti a regény szerkezetét. Miként a történet felvezetéséből megtudhatjuk, Vernon Subutex ereklyeként őrzi a dúsgazdag indy rock előadó, Alex Bleach videós „vallomását” vagy „öninterjúját”; a fekete férfi pár héttel az események kezdete előtt hal meg drogtúladagolásban. A társaságot voltaképpen az egzaltált művész élete iránti kíváncsiság rántja egybe: mindenki tudni szeretné, miről beszélt Bleach a videókazettákon. (Leszámítva magát Subutexet, aki a felvétel elkészültekor részegen aludt, holott ő volt a vallomás címzettje…) Kisvártatva feltűnik a színen egy nagyhatalmú filmproducer, aki minden bizonnyal felelős Bleach korábbi szeretőjének – az első bekezdésben emlegetett Aïcha édesanyjának – haláláért. A második kötetben aztán Dopalet-t utoléri Vernon Subutex társaságának bosszúja. Mint látható, hőseink annyira azért nem vonultak ki a társadalomból, hogy futni hagyják a kisszerűségében is démonikus figurát, aki magába sűríti mindazt a rosszat, amivel a kortárs francia valóság csak elő tud állni a „hatalommal való visszaélés” és a „megsebzett férfiöntudat” témájában. A harmadik kötetben pedig a producer győzedelmeskedik: üzletet csinál Subutexék történetéből. (Itt a recenzens elhallgatta a cselekmény néhány fontos mozzanatát, azért belé is szorult némi tisztesség.)

A Vernon Subutex e kettős cselekménybonyolítási stratégiájával felidézi az olvasó tudatában a tizenkilencedik és huszadik századi realista nagyepika tradicionális ígéretét:

a regény oldalain megközelítőleg teljes társadalmi körképet kapunk a szuperbrókerektől a hajléktalanokig, az egyetemi entellektüelektől a szélsőjobbos suhancokig, a pornóipar és a prostitúció (látszólagos és valódi) nyerteseitől az áldozataiig.

 Továbbá váratlanul elszegényedő „felső tízezerbeli” családoktól lottónyertes alkoholista kisnyugdíjasokig – a regény szinte tobzódik az egymásra rímelő, az elemeket variációsan ismétlő vagy kiazmusszerűen felcserélő sorsképletekben. A szigorú szerkesztésnek köszönhetően a Vernon Subutex nem válik összefüggő elbeszélések laza füzérévé vagy antológiasorozattá (lám, újabb filmes analógia): a nagy történet képes magába olvasztani szinte az összes önálló epizódot. (Ezért kissé feleslegesnek érzem a második és a harmadik kötet elejére biggyesztett szereplőlistát: a francia olvasóknak ez segíthetett, nekünk nincs rá szükségünk.)

A siker másik titka a regény nézőpontkezelésében rejlik. A Vernon Subutex számozatlan, cím nélküli, ám egymástól tipográfiailag egyértelműen elkülönülő fejezetei mindig az egyik kiválasztott szereplő perspektívájából mesélik el az eseményeket. A regény alaposan kiaknázza a harmadik személyű point of view elbeszélésmód (és úgy általában véve az erőteljesen fokalizált narráció) lehetőségeit. A figurák önképe olykor kétségbeejtő kontrasztban áll azzal, ahogyan más szereplők látják őket; máskor kiderül, hogy hőseink a hatalmas társadalmi távolság ellenére igencsak hasonló módon gondolkodnak a körülöttük lévő világról, és hozzávetőleg ugyanúgy érzékelik és értelmezik a saját léthelyzetüket. (Mintha csak a regény demonstrálni kívánná: a kései kapitalizmus világa hozzávetőleg egyforma tudatalakzatokat termel; a különbség csupán abban áll, hogy az ember ünnepli vagy kárhoztatja a hatalmi viszonyok fennálló rendszerét, illetve éppen melyik társadalmi csoportra irányítja a frusztrációját vagy dühét.)

A Vernon Subutex szereplői a különbözőségüket félreértik, a hasonlóságukat nem ismerik fel – nem csoda, hogy boldogtalan tudatokként tengődnek a társadalmi valóságban, amelyből szeretnének kiszakadni. Ahhoz azonban, hogy erre rádöbbenjenek, Vernon Subutexre van szükségük: az ő egyszerre felkavaró és megnyugtató jelenlétére. Hősünk leginkább semmilyen (csöndes, rendes fiú, jelentős nőcsábász, felszínes barát, olyan ember, aki általában „csak félig van benne a helyzetekben”), viszont képes arra, hogy összekapcsolja egymással az embereket. A férfi társaságában a regény szereplői egymás felé fordulnak; amikor Subutex keveri a zenét, vagy próbaképpen lejátssza Alex Bleach kísérleti hanghullámait („hangkábítószerét”), a táncosok bőrének „határai megszűnnek, minden test a másik ember testévé lesz egy kiterjedt intimitásban” (III. 20.) – azaz megvalósul a konvergencia.

Az átgondolt regényszerkezet, a nagyszabású társadalmi tabló és az ügyesen használt nézőpontváltás-technika mellett még valami szükségeltetik a regény delejes hatásához.

A Vernon Subutex szereplői káprázatosan jó megfigyelők.

 Legyen szó bármilyen hétköznapi élethelyzetről (mondjuk hőseinknek el kell jutniuk Párizs egyik pontjáról a másikra), képesek egyetlen pillantással felmérni, milyen hatalmi viszonyok tükröződnek az eléjük táruló jelenetben, és szabatosan elemezni a felmerült társadalmi jelenségeket – még akkor is, ha be vannak rúgva vagy éppen az ájulás határán egyensúlyoznak. Felismerik, hogy a repülőterek a fegyelmezés színterei, hogy az állam szánt szándékkal leépíti és profitorientált piaci vállalkozássá alakítja a közszolgáltatásokat (a regény visszatérő példája: a posta), a múzeumok pedig napjainkra nemes egyszerűséggel „akvaparkokká változtak, mínusz vízi csúszdák” (II. 207.). Persze hőseink nem állnak meg a felszíni jelenségek értelmezésénél: a regényben remekbeszabott gondolatfutamokat olvashatunk a zene-, a film- és a pornóipar közelmúltbeli átalakulásáról (a szerző életpályájának ismeretében ez cseppet sem meglepő), a párizsi városkép megváltozásáról (a hagyományos kocsmák eltűnésétől a személytelen közösségi terek létrejöttéig és a turizmus ezerféle rombolásáig), a terrortámadások hatásáról a város életére és „szellemére”, a drog- és alkoholfüggőség természetéről, a közösségi média kora középkorú felhasználóinak viselkedéséről („a demencia határát súrolóan önmagukra fókuszáló pszichopatákról”), a médialincselések lélektanáról, és még oly sok minden másról. (Az olvasónak óhatatlanul eszébe ötlik: némelyik establishment-kritikus magyar véleményvezér igazán megtanulhatná Despentes-tól, hogyan kell frappáns bekezdéseket írni olyan témákra, mint hogy „a hagyományos baloldal elárulta a választóit”, vagy „a mainstream értelmiségieknek fogalmuk sincs arról, mi zajlik az országban”.)

A látszat ellenére ugyanakkor nem egyenrangú szereplői szólamok polifón dialógusával van dolgunk. A fejezetek szövegében általában nem maguk a figurák szólalnak meg, hanem az történik, hogy a Vernon Subutex háttérbe húzódó elbeszélője „beáll” a szereplő mögé, és vibrálóan szellemes szövegfolyamként közvetíti a kiválasztott személy gondolatait, látásmódját és világérzékelését. (A pörgő dialógusokban természetesen a szereplők mondatait halljuk, ám ők is a narrátor nyelvét használják.) Az elbeszélő pedig részrehajlás nélkül egyformán hangot ad mindenkinek: a magasan kvalifikált értelmiséginek, a handabandázó yuppie-nak éppúgy, mint a gürcölő „prolinak”, a leépült alkoholistának vagy éppen „szegény náci gyermekeinknek”. Méghozzá magával ragadó, irodalmiasan kimunkált stílusban – amely hol az élőbeszédet imitálja a maga kapkodó lélegzetvételével (ilyenkor a központozás is eltűnik) és oda-vissza utalgatásaival, poénos „beszólásokra” kihegyezett retorikus fordulataival; hol találóan kreatív vagy épp költőien mesterkélt jelzős szerkezeteket halmoz egymásra; hol pedig dühös publicisztikai futamokkal ellenpontozza a visszafordíthatatlan testi-lelki (és városképi) romlás melankolikus képeit. Tótfalusi Ágnes fordítása remekül visszaadja a regény ismerős-ismeretlen nyelvi gazdagságát, saját stilisztikai normáknak engedelmeskedő, koherens magyar szöveget hozva létre. (Idővel még a „sebezhető” kifejezés túlhasználatát is el tudja fogadtatni az olvasóval…)

És itt kezdődnek a bajok. Nem az a probléma, hogy Vernon Subutex nagyszabású gesztusa – rendíthetetlen egykedvűséggel nemet mondani a társadalmi valóságra és mindarra a sokféle lelki nyomorúságra, amelyet a kései kapitalizmus világa magával hoz – politikai értelemben üres. Hiszen éppen erről szól a regény. 

A Subutex-szekta nem kínál semmiféle jól meghatározható világnézeti programot vagy konkrét víziót;

még csak „egy szép történetet sem” (III. 19.). Hiába szeretnék a szereplők a számukra ismerős kulturális minták segítségével értelmezni a velük történteket („hippikommuna”, „ellenkulturális mozgalom”, Subutex mint „guru”, „próféta” vagy „spirituális tanító”), ezek a próbálkozások rendre félresiklanak. Subutex eszméinek nincs tartalma. (Tudjuk róla: „szerencsére nem olyan következetes, hogy túl sokáig törje bármin is a fejét”. [III. 20.]) Mindössze annyit gondol, hogy „a világ tele van teljesen abszurd dolgokban hívő emberekkel, akikről, ha találkozol velük, azt hinnéd, hogy tök normálisak” (III. 18.); a konvergencia-események pedig arra valók, hogy „az abszurd dolgokban hívő emberek” a zene és a közös tevékenység révén a hétköznapi hatalmi viszonyok hálózatán kívül kerülve ideig-óráig közvetlenül kapcsolatba léphessenek egymással. Amiből természetesen nem lehet levezetni a társadalmi együttélés semmiféle alternatív vízióját. A kapitalizmus világán kívül nincs élet, ezért a kapitalizmus helyén kellene más világot teremteni – de hogy mit és főleg hogyan, azt a regény szereplőinek nincs erejük elképzelni. (Ahogyan az elbeszélőnek sincs; ezt a regény hatoldalas disztopikus zárlata is ékesen illusztrálja. Csuhai István szerint a szerző itt „átfogó ironikus gesztussal” eltávolítja a regényt „az addig gondosan szem előtt tartott referenciális valóságtól”. Azt hiszem, nem annyira iróniáról van szó, hiszen a mű korábban sem elsősorban a realizmus kódját használta, mint inkább a tanácstalanság keserű beismeréséről és a történetfilozófiai távlat bevallott hiányáról.) Mindez azonban szervesen következik a nagyregény eredeti koncepciójából. A Vernon Subutex olvasójának meg kell értenie, hogy 

az emberek közti tartós konvergencia jelen körülmények között: elképzelhetetlen.

Van valami, ami viszont már egyáltalán nem következik a regény koncepciójából. A Subutex-társaság tagjai „már-már misztikus örömet” éreznek, amikor együtt lehetnek egymással (II. 166.). A regény egyik kulcsszereplője, a Hiéna (aki a szerző előző magyarul megjelent könyvéből, az Apokalipszis bébiből sétált át a Vernon Subutex szövegvilágába) így jellemzi őket: „Nem rajongtak egymásért, nem hasonlítottak egymásra, semmi érdekük sem fűződött hozzá, hogy együtt legyenek, de amikor már együtt voltak, valahogy mégis összerendeződtek, mint egy puzzle darabjai.” (II. 166.) Ez a puzzle azonban már a regény első oldalain összeállt. Ha egyszer az elbeszélői tudat minden nehézség nélkül képes a különböző szereplői perspektívákat egyetlen szövegtérbe rendezni, ha van olyan nézőpont, ahonnan feltárul a figurák tudatműködése és ezek az olvasás folyamatában összekapcsolódnak egymással, akkor mi a cselekmény tétje, és miért kellene elfogadnunk, hogy az ábrázolt világ törvényszerűségei megfosztják hőseinket az autentikus, eseményszerű együttlét lehetőségétől a társadalmi normalitás keretei között? Miért figyeljük ámult tekintettel, hogy Vernon Subutexnek sikerül-e végül átvezetnie csapatát a konvergencia birodalmába, ha ezt a konvergenciát az irodalmi szerkezet már megvalósította?

A Vernon Subutex elbeszélői formája mást sugall, mint amiről a regény beszél; az irodalmi Esemény elmarad. Ám ha felidézzük az olvasással töltött örömteli órák emlékét, egy dologban biztosan igazat kell adnunk Vernon Subutexnek: 

együtt lenni jó.

Virginie Despentes: Vernon Subutex I–III. Fordította Tótfalusi Ágnes. Budapest, Magvető, 2022. 368+360+376 oldal, 7999 forint.