Mint azt köztudott, a Don Quijote igazából a IX. fejezetben kezdődik el, egészen addig csak a narrátor fecseg össze-vissza.[1] A IX. fejezetből viszont kiderül, hogy a mű valójában egy arab szerző, Cide Hamete Benengeli műve – nyilván csak merő véletlen, hogy ez a mór név pont Miguel de Cervantes anagrammája. (Még ha szükséges is hozzá némi filológiai furmányosság, hogy az ember kiolvassa a nagy spanyol író nevét.) Az viszont tény, hogy a Don Quijote elbeszélője nem beszél arabul, így egy moriszkót kér fel fordítónak. A fizetségben is hamar megállapodnak: fél mázsa mazsola és két véka búza. „Történetünk igaz voltára legföljebb azt az ellenvetést lehet felhozni, hogy arab írótól származik, e nemzetbelieknek pedig ismert tulajdonságuk, hogy hazugok. Mivel azonban irányunkban oly ellenséges érzelemmel viseltetnek: inkább hihető, hogy valamit elhagyott, semmint hogy bármit is túlzott volna.”[2]  

Itt tulajdonképpen Cervantes mindent elmond, ami a műfordító munkáját meghatározza. Először is szükséges a felkérés (jelen esetben egy kiadó vagy irodalmi lap szerkesztőjének a megkeresése), majd szót kell ejteni a honoráriumról, harmadszor, de nem utolsósorban pedig tudomásul kell venni: a fordító is ember, azaz vannak kvalitásai és hiányosságai. Így aztán számolni kell az ezekből adódó részrehajló, egyéni megoldásaival. Mert ne legyen kétségünk, a fordító mindig manipulál. Az írók is, de most nem róluk van szó.    

Szögezzük le: nincs hálátlanabb feladat az irodalmi fordításnál. Ugyanis kit érdekelnek a fordítók?! Legfeljebb akkor törődünk velük, ha valami miatt rendkívül pocsék munkát hoztak létre. Ha jól sikerült az átültetés − valljuk be –, senkit sem izgat túlságosan, hogy az kinek az érdeme. A versfordítások ez alól kivételek, tekintve, hogy nagy költőink előszeretettel fordítottak, fordítanak verseket. Hogy ezt jól vagy rosszul tették, az más kérdés. (A kifogások leginkább azzal kapcsolatban merülnek fel, hogy a szöveghűség jelentősége eltörpül a formai-poétikai szempontok mellett.) 

Azonban létezik egy mindennél fontosabb szempont korunkban: ez pedig a mindent átható identitáspolitika. Ez igencsak kívül esik a honorárium, a felkérés és a fordító képességek bűvös Bermuda-háromszögén. Kutasy Mercédesz két példát hoz fel erre a tendenciára. Az első példában Amanda Gorman amerikai költőnőről van szó, aki Biden elnök beiktatásán szerepelhetett, majd később amiatt került a figyelem fókuszába, hogy művei fordításánál hirtelen fontos lett, hogy csakis hozzá hasonlóan fiatal, színesbőrű hölgyek legyenek a fordítói.

A Don Quijote narrátora azért kérte fel a moriszkót a munka elvégzésére, mert nem volt más – bár tudta előre, micsoda megbízhatatlan alakok ezek a moriszkók. De úgy tűnik, 

vannak olyan szerencsések, akik leendő fordítóik cipőméretét és mellbőségét is előre rögzíthetik.

Ez, akárhonnan is nézzük: bámulatos. És végre megérdemelten rávilágít a fordítók fontos szerepére. Már azokéra, akik képesek megfelelni a szigorú kritériumoknak. Ebből viszont az következik, hogy szinte mellékes, hogy az adott fordító mennyire felkészült a célnyelv kultúrájából, mennyire jó stiliszta – ad absurdum mennyire jó író – ahhoz, hogy egy szépirodalmi művet megfelelő színvonalon tudjon átültetni magyar – vagy más – nyelvre.

De visszatérve Amanda Gormanre, bevallom: élek a gyanúperrel, hogy annak ellenére, hogy ez az arrogancia sokakból jogos felháborodást váltott ki, valójában itt mégis csak valamiféle ügyesen kifundált marketinghadjáratról van szó, amelynek köszönhetően egy teljesen ismeretlen fiatal szerző azonnal világhírnévre tett szert. Sok jel mutat arra, hogy milyen ügyesen „építették” fel Amanda Gormant: fiatal, fekete, költőnő, az elnöki beiktatáson legfiatalabb, nem mellesleg politikai aktivista, feminista. Ha ez nem pusztán ügyesen kigondolt kiadói vállalkozás, akkor vajon miért éppen Oprah Winfrey, az Egyesült Államok istenített tévészemélyisége írta az előszót Amanda Gorman könyvéhez? A kérdés költői. A zsengekorú alkotó művei magyarul is olvashatók.  Találtak-e a kívánalmaknak megfelelő magyar fordítót? Ez is csak költői kérdés. A fordítást roma fiatalok készítették el (fiúk és lányok vegyesen) Bódis Kriszta felügyeletével a Van Helyed Alapítványban.[3]  

Az elnöki beiktatás után, ahol egyértelműen Amanda Gorman vált a legfőbb attrakcióvá nemcsak az Egyesült Államokban, hanem nemzetközi szinten is, az Amazonon az egekbe szökött a könyveinek eladása. Mennyire jó költő Amanda Gorman? – tehetné fel a jogos kérdést az egyszeri olvasó –, de ez mintha senkit sem izgatna annyira. A remekbe szabott marketinghadjárat annál inkább borzolja a nagyérdemű fantáziáját és idegeit.

Kutasy Mercédesz másik példája az identitáspolitika elszabadult hajóágyújára a Porgy és Bess című opera. Ezt az ügyet én inkább az „Isten őrizzen a fontoskodó örökösöktől” kategóriába sorolnám. Gershwin operájának örökösei ugyanis ragaszkodnak ahhoz, hogy a színpadra állítás során csak és kizárólag fekete énekesek léphessenek fel a darabban.

Sajnos az örökösök ellen nincs orvosság, és számos példát tudnánk hozni, hogy a csökönyös ostobaság miatt hogyan mer­ülnek méltatlan feledésbe fontos életművek. Ha magyar példát akarunk hozni, rögtön ott van a Weöres-hagyaték, amelyet hétfejű sárkányként őriznek az illetéktelenektől a hagyaték bősz őrzői.  

Azt is meg kell említeni az igazság kedvéért, hogy nem Amanda Gorman az első, aki ilyen komoly elvárásokat támasztott a lehetséges fordítókkal kapcsolatban. 

Milan Kundera, aki emigrációja után nyelvet váltott, és azóta már francia nyelven alkot, meggyőződéssel vallja, hogy csak ő maga tudná jól cseh nyelvre átültetni a saját műveit

– szász százalékos egyezés. Viszont az író nagyon elfoglalt, így nincs ideje a fordítással piszmogni. Ez érthető, aki menő francia író, az nem fordítgathatja a saját műveit, még akkor sem, ha erre ő lenne a legalkalmasabb. Mentségére legyen mondva, menet közben azért meggondolta magát, és alapos próbatételek után egy fordítót mégis csak alkalmasnak talált a munka elvégzésére, így lassan olvasható lesz minden franciául írt műve csehül is.

Spanyolországban legújabban egy katalán szerző, Julia Bacardit állt elő ezzel a remek ötlettel, vagyis hogy ki és hogyan fordíthatja az ő műveit. Ő azt tiltotta meg, hogy műveit spanyol nyelvre fordítsák. Indoka az, hogy ezzel akarja megmenteni a katalán nyelvet, mert így az emberek kénytelenek lesznek katalánul elolvasni az írásait. Ő így kíván a kétnyelvűség ellen harcolni. Tekintve, hogy ennek köszönhetően hirtelen a médiafigyelem középpontjába került a fiatal szerző, én az ördög ügyvédjeként itt is gyanakszom.  

A legújabb nemzetközi irodalmi kedélyborzolás Roald Dahl gyerekkönyveinek átírása körül zajlik. Mindenki döntse el magában, hogy ez mennyire üzleti és mennyire irodalmi kérdés. A szerző kiadója a közönség érzékenységére hivatkozva kihúzott részeket a mű szövegéből. Ennek a stilisztikai irtásnak főleg melléknevek estek áldozatul, mivel a kiadó a kövér szóról vélte úgy, hogy az feleslegesen izgatná az érzékenylelkű olvasókat, de az őrült jelző sem járt sokkal jobban.

A kiadó maga vallotta be, hogy szükségesnek látták morális szemmel újraolvasni a Nyugat-Európában népszerű gyerekkönyvek szerzőjének műveit, és azokból az olvasóik érzékenységét figyelembe véve húzni. Ebből is látszik, micsoda nyámnyila alakok is ezek a kiadók, hiszen törvényileg kellene megtiltani a léha szerzőknek a melléknevek általános használatát. A jó hír az, hogy az angol szerző francia kiadója elzárkózik minden hasonlótól, ők továbbra is a régi szövegeket fogják a kiadásokhoz alapul venni.

Irene Vallejo spanyol írónő, a nagysikerű Papirusz szerzője ugyanakkor nem borúlátó. Az eredetileg klasszika-filológus szerző úgy véli, hogy az emberiség mindig is húzni akart mások irodalmi műveiből. Vallejo úgy véli, Platón rossz szemmel nézte Homérosz műveit, mert szerinte azokban az istenek meglehetősen könnyűvérűek, hányaveti hedonisták és rémségesen magamutogatóak. Ez a viselkedés semmiféleképpen sem mutat jó példát az ifjúságnak, vélte Platón – magyarázza Irene Vallejo. Felidézi, hogy a görög szerző Állam című művében azt a tanácsot adja az anyáknak és a gyerekeket nevelőknek, hogy csak engedélyezett művekből olvassanak fel a kicsiknek. A Törvények című művében pedig megállapítja, hogy szükséges esetben indokolt átírni az irodalmi alkotásokat. „Ugyanez történik már évszázadok óta a tündérmesékkel is, amelyek fokozatosan nyerték el kevésbé kegyetlen és nyers formájukat az eredeti népi változatokkal szemben a néprajzkutatók gyűjtése nyomán, és így jutottunk el a teljesen mézes-mázas Walt Disney mesékig” – nyilatkozta Irene Vallejo egy spanyol sajtóorgánumnak.  

A tanulság tehát az: a könyveknek is megvan a maguk története. Első körben a kiadó marketing ügyeskedései tartanak valamiféle a tükröt a szövegnek, majd az olvasói reakciók alakítják a lehetséges értelmezések sokaságát, végül az utókor kérlelhetetlen ítélete sújt le minden alkotóra és minden műre. A fordítás csak tovább tágítja a lehetséges olvasatok, ítéletek és reklámhadjáratok végtelen tárházát. De addig is, vaskos irodalmi műveket ugyanolyan kínkeserves lesz lefordítani, mint eddig.

*

Jegyzetek:

[1] Kutasy Mercédesz Az ekvivalencia illúziója című írásában (Alföld, 2022/6). a műfordítás kihívásait veszi górcső alá. A műfordítás dilemmáit rögtön egy borgesi idézettel kívánja érzékeltetni dolgozatában, így adódik, hogy magam is irodalmi utalással kezdjem a fordítás-elméleti kérdések élve boncolását.

[2] Győry Vilmos fordítása.

[3] Amanda Gorman: Ne kérdezd, kik vagyunk. Versek. Fordította Barna Noel, Galambica Péter, Galambica Rozália, Kala Noémi, Macsinga Géza és Penni Éva. Budapest, Open Books, 2022.