Roberto Bolaño 2666-jában lazán összekapcsolódó öt könyvet olvasunk. A kötőelem kettős: az észak-mexikói, a kilencvenes évek első felében történt feminocídium, a maquiladorák (összeszerelő üzemek) női alkalmazottait érintő tömeges sorozatgyilkosság, a másik pedig egy rejtőzködő természetű, a világban itt-ott felbukkanó, sztyeppén, itáliai sikátoron, német erdőn, angol tengeren, görög szigeten és mexikói sivatagon Világszellemként nyargaló író, Benno von Archimboldi művének, s művét meghatározó szellemiségének a keresése. A 2666 ötödik könyvének címe Archimboldi könyve. A címben felvetett kérdés ehhez kötődik.

Benno von Archimboldi nem Benno von Archimboldinak született, hanem Hans Reiter volt, az első világháborút követően látta meg a napvilágot egy porosz junker latifundiumán egy uradalmi cseléd egyik gyermekeként 1920-ban. Apja, I. háborús sebesült veterán, anyja végig rá várt a négy év alatt. Az anyja félszemű, az apja féllábú, mikor a négyéves kis Hansot anyja és apja a fürdőben vízbe meríti, a gyermek nyitott szemmel néz és érdeklődik a víz alatt azután is, hogy elfogy a levegője, anyja rántja ki négy perc után, a gyerek rájuk sem hederít. Feltűnően magas mindig, kifejlett egyed korára bőven két méter fölé magasodik. Az iskolából korán kimarad, poroszországi iskolája tanulásra alkalmatlannak minősíti. Olvasni viszont tud, Az európai partvidék állatai és növényei c. szakmunka állandó olvasmánya, amit Reiter a frontokra is magával vitt. 1939-től Hans Reiter a Wehrmacht katonája, Belgium, Franciaország, majd a keleti arcvonal. Itt először Reiter Romániában állomásozik, Drakula (VladȚepeș) földjén, kastélyában egy titkos zugolyból alkalmi katonatársával lélegzetvisszafogva szemléli, ahogy a porosz uradalom örököse, von Zumpe bárónő heves szexuális viszonyt kezdeményez és folytat a földöntúli méretű hímtaggal bíró román katonatiszttel, Entrescu tábornokkal. Barbarossa-terv, egymás ellen fordul a két szövetséges, Hitler és Sztálin, Reiter egysége ezután keletebbre vonul, a Dnyeszter, Odessza és a Dnyeper vidékére. Hans Reiter megsebesül ebben az előző nagy ukrajnai háborúban, torkon lövik, beszédképtelen, Krivoj Rogban műtik, a kiürült Kosztyankino környékén egy patakparti üres kunyhót talál, miután megtudja, hogy mégsem menekült el a falu népe, nem is kényszersorozás volt a szovjet hadseregbe, hanem arra járt egy Einsatzgruppe, és mivel a falu (stetl) lakói mind zsidók voltak, egytől egyig kiirtották őket. Kosztyankinóról nem gondolt nagyot, „egy rakás szar, gondolta. Aztán levette a torkáról a kötést: a seb szemlátomást különösebb gond nélkül gyógyult, a kötés azonban elkoszolódott, a véres pörknek pedig pergamenszerű tapintása volt, így hát úgy döntött, a kötést a kemencébe dobja. Aztán keresgélni kezdett a házban valamit, amivel helyettesíthetné a kötést: így talált rá Borisz Abramovics Anszkij irataira és a kemence mögötti rejtekhelyre.” Az ötödik könyv, a mintegy 250 oldalas Archimboldi könyve ide helyezi a még mindig fiatal Hans Reiter irodalmi pályájának kezdetét, Bolaño szerint a későbbi Archimboldi mindent ennek az Anszkijnak a feljegyzéseiből, irataiból, „könyvéből” tanult, mindent, ami íróvá tette.

Kicsoda Anszkij? Miféle képzeletszülemény? Miről beszél a könyve? Trockij ő, vagy Saul Alinsky, Danilo Kiš Borisz Davidovics Novszkija? – akinek a síremléke a bolsevik forradalom. Vajon Anszkij általában a totalitarianizmus talmudista kritikusa? Egykori, áldozatul esett orosz forradalmár Ukrajnában, Oroszországban? Chicagóban működő, radikális szervezkedő, anarcho-kommunista, mint Saul Alinsky? Norvégiában, Törökországban, Mexikóban, mint a herszoni születésű Trockij (Lev Davidovics Bronstejn). Borítékolt tragikus sorssal, idealista társadalomjobbító szándékkal az életben maradáshoz szükséges kegyetlenséggel?

Danilo Kiš hőse, Borisz Davidovics Novszkij a bolsevik forradalom veteránja, aztán a „Nagy Terror”, a csisztka áldozata, pedig még a spanyol polgárháborúban a köztársaságiak között hinti a Komintern igéjét, de 1937. májusában, a trockisták és anarchisták (POUM – Partido Obrero Unidas Marxistas) elleni támadásban lecsap rá „Pedro elvtárs”, aki nem más, mint a Kreml ökle, a mi Gerő Ernőnk. Borisz Davidovics élte ezután a Gulag-élete. A valóságos Trockijt mindenki ösmeri, akinek valamennyire is sajátja a XX. század történelme: Lenin társa, a polgárháborúban a Vörös Hadsereg vezénylő tábornoka, a permanens forradalom elméletének megalkotója, Sztálin ellenfele, akit már 1929-ben külső száműzetésbe kényszerítenek. Előbb norvégiai, utóbb törökországi, legutóbb mexikói lakhelyeken élt, míg élhetett. A mexikóvárosi Coyoacán negyedben nincs egymástól messze a Casa Trotsky és a Casa Azul, utóbbi Frida Kahlo és Diego Rivera lakhelye, ahol Lev Davidovics a szürrealistákkal barátkozott a művészházaspár mellett, míg saját erődített házában rá nem tört Ramón Mercader, Sztálin kubai ügynöke és egy jégcsákánnyal agyon nem verte. Saul Alinsky a mai közösségszervezők, radikális társadalomjobbítók, neoanarchisták háziszentje, élete és műve a szervezetépítésről, hatalomtechnológiáról szól, mint Macchiavelli óta megannyi elméleti és gyakorlati szakembernek. Alinsky a mozgalomépítés kézikönyvét azzal vezeti be, hogy „Könyvem azokhoz szól, akik a jelenlegi világot olyanra akarják változtatni, amilyennek hiszik, hogy lennie kell.” E könyv a „kritika fegyvere” helyett a „fegyverek kritikájának” elmélete kíván lenni. Ahogy a Mérce című baloldali portál szerzője írja: „Alinsky kezdeti fő célként rögtön a merev ideológiáktól való tartózkodást jelöli meg az ideális mozgalmár egyik fő attribútumaként, sőt kifejezett célként tételezi, hogy művében eloldja a változást és a forradalmat attól, hogy a társadalom ezt minden esetben a kommunizmussal azonosítsa. Egy szabadabb és egyenlőbb világot tart üdvözítőnek Alinsky, amelynek struktúráit folyton igazítani kell a fennálló rend állapotához. Ehhez pedig a szervezőnek a valóságból kell kiindulnia, és nem a vágyott ideálvilágot visszavetíteni a jelen állapotra. A valóságból, amellyel folyton dialógusban kell állnia, egyfajta luciferi módon mindenre rákérdezni, kételkedni magában, ezáltal megszabadulva az őt béklyóba verő dogmatizmusoktól”. Hosszabb elemzés tárgya lehet, hogy Alinsky és Anszkij névhasonlósága mennyiben szándékolt szerzőnknél. Hiszen jó lenne tudni talán, ki járhatott Roberto Bolaño fejében utolsó művében, mikor megalkotta Anszkij szellemképét? Mert Trockijt persze, hogy ismerte, maga is 15 éves korától mexikóvárosi lakos volt, lehetetlen, hogy ne járt volna az erődítményszerű és emlékmúzeummá alakított Casa Trotskyban. Alinskyt is ismerhette, az amerikai közösségépítők eszmeisége bizonyosan leszivárgott a latino társadalmi kapillaritáson a Rio Grandén túlra is. Danilo Kiš és műve kétesélyes, Bolaño nagyon olvasott volt, a blanesi tengerparton baywatcherként volt ideje szemlélődni és olvasni, valószínűleg a melót is pont ezért vállalta el, Párizsig biztos elért a szemhatára, ez tudott, de hogy Szabadka-Belgrádig is elért-e, az kérdéses. Tézisem szerint Bolaño Anszkijban megalkotta a renegát forradalmár, a disszidens értelmiségi, a nem bürokratizálódó, nem beépülő közéleti aktor archetípusát, akinek alakját kihagyásos módszerrel nem fejti ki, nem tudjuk meg, pontosan mi volt Anszkij feljegyzéseiben, „könyvében”, amiből Benno von Archimboldi egy teljes életművet derivált. Anszkij idealista, azt gondolja eleinte, hogy „a forradalom eltörli a halált (...) hiszen a valóság maga a színtiszta vágy”. Anszkij jegyzeteiből figyel fel Reiter a XVI. századi olasz festőre, a zöldség-gyümölcsökből portrékat készítő Giuseppe Arcimboldóra. Tőle tanulja meg a Nagy Perek történetét és hangulatát, Anszkij sci-fi szerző mestere sorsának fénytöréséből, mely királydráma volt Shakespeare-i méretekben. Hans Reiter sokat tűnődik azon, hogy az Einsatzgruppe érkezése tett-e pontot Anszkij életére, de komolyan elgondolkodik azon is, mi van, ha ő lőtte le, csak már nem emlékszik, elfelejtette. Archimboldi életművében tükröződik persze a kosztyelkinói ágyúdörgéses „magyánegyetem”, de későbbi, Nobel-díj esélyes életművéről sem sokat tudunk meg könyvei címén kívül.

Archimboldi túléli a háborút, a következő éveket regényírással tölti, Románián keresztül – ahol látja a korábban megismert, saját katonái által keresztre feszített Entrescu tábornokot a szélben lengedező gigantikus pénisszel – az amerikai zónába jut, megházasodik Kölnben, és villámgyors gépelésével nekikezd irodalmi szerepvállalásának. Első regényét (Lüdicke) rengeteg kiadó utasítja vissza, mikor váratlanul egy, a háború után Londonból visszatérő Bubis úr, a hamburgi hasonnevű kiadó gazdája viszont ráveti magát. Mikor Hamburgba látogat, kiderül, hogy Herr Bubis felesége, Frau Bubis az a von Zumpe bárónő, aki a szárnyait próbálgató író ifjúsága helyszínének, az uradalomnak úrhölgye, ő az, kinek egy Wilke nevű másik közlegénnyel a Kárpátok Drakula-kastélyában meglesik pásztoróráját Entrescu tábornokkal. Reiter/Archimboldi hosszantartó szeretői viszonyra lép von Zumpe bárónővel. Gyors egymásutánban megírja a Bőrálarc, majd a Határtalan rózsa című regényeit, ezeket követték az Európa folyói, majd a Bifurcaria bifurcata c. dolgozatai, mely utóbbi algákról szól. Rejtezkedő életmódba kezd, mint egy Pynchon vagy Salinger, von Zumpe bárónővel is konspirációs körülmények között találkozgat. Örökség és Visszatérés című regényei zárják az életművet, ezután a 2666 már visszatér másik fő témájához, az észak-mexikói feminocídiumok nyomozásához.

Az európai partvidék állatai és növényei mellett Bolaño monumentális regényének központi karaktere, Archimboldi ettől az Anszkijtól tanulta az irodalom mesterségét.