A Vakság olyan regény, amit még a nászútján is alig tesz le az ember – velem legalábbis ez történt 1998-ban, amikor a frissen megjelent művet először olvastam. Saramago mindig ott van kedvenc íróim felsorolásánál: még portugál szakos egyetemistaként ismertem meg, és a A kolostor regénye után, ami kötelező volt, minden akkoriban fellelhető regényét elolvastam, majd sorra vásároltam az újonnan megjelent fordításokat. Az az irónia, az a kitérőkkel, kacskaringókkal, (ön)reflexiókkal kanyarított beszédmód, az a finom kikacsintásokkal teli erotika, amit ő művel, számomra egyszerre szórakoztató és lenyűgöző.
A Vakság annak ellenére is óriási élményként él bennem, hogy nem szoktam a kedvenc Saramago-regényeim között felsorolni. A válaszok a Minden egyes név, a Lisszabon ostromának históriája és a Ricardo Reis halálának éve között ingáznak, és mindig leróják tiszteletüket a nagy mű, A kolostor regénye előtt. Mégis, a Vakság talán Saramago legsodróbb és legizgalmasabb műve. Már maga az alaphelyzet is jól hangzik: egy titokzatos járvány során az emberek sorra megvakulnak a városban. A fehérkórnak nevezett betegség terjedésére, miértjére nincsenek válaszok, csak pánik, karantén, vesztegzár, katonaság és elmegyógyintézet – ahova kezdetben a megvakultakat zárják. A civilizált emberek pedig elindulnak, sőt lerohannak az állattá aljasulás lejtőjén. Pillanatok alatt a testi funkciók és az ösztönök veszik át a hatalmat. A Legyek Urát is megidéző disztópikus vízió Saramago azon műveinek sorába illeszkedik, melyek egy teljesen irracionális alaphelyzetből kiindulva vezetik végig az eseményeket. Ez a Vakságban zseniálisra sikerül, hiszen az első megvakult emberek eseteit leíró fejezetek után az elmegyógyintézet épületében játszódó események teszik ki a regény kétharmadát. Miközben a kormány igyekszik elszigetelni a vakokat, és katonaság őrzi az épületet, odabent a teljesen magukra hagyott tejfehér ködben bolyongók negyven fős kórtermekben próbálnak boldogulni. A civilizációs szokások, a társas viselkedés formái darabjaira hullanak. Az élelemért és szexuális kielégülésért folyó küzdelem a legaljasabb tettekhez vezeti a frissen megvakult, szinte magatehetetlen, kezükkel maguk előtt hadonászva közlekedő embereket. A mocsok, a fekália, az emberi ürülék pedig mindent beborít a látó emberek segítsége nélkül. Ezeknek a kézenfekvő következményeknek a leírásai undortól lenyűgözve szippantottak be.
Az események előrehaladtával az egész város megvakul, emberhordák vonszolódnak az utcán, élelem után kutatva fosztanak ki mindent lakásról-lakásra, üzletről-üzletre vándorolva. Az úton hagyott járművek roncsai, a bűz és a mocsok plasztikus képei egy rémesen sötét látomásban jelenítik meg az életképtelenné vált emberiséget. Nyugodtan nevezhetjük ezt látomásnak, mert szintén megmagyarázhatatlan módon egyetlen asszony válik mindennek szemtanújává: az orvos felesége, akit nem ér el a kór, és kénytelen végignézni embertársai végromlását. „Attól félek, hogy olyan vagy, mint az a tanú, aki azt a bíróságot keresi, ahová nem tudni ki hívta, és ahol nem tudja, miről kell tanúvallomást tennie, mondta az orvos, Az idő lassan a végére jár, a rothadás szétterjed, a betegségek nyitott kapukat találnak, a víz elszennyeződött, az élelmiszer méreggé változott, ez volna az első dolog, amit tanúvallomásként elmondanék, mondta az orvos felesége”.
Az ismeretlen kórság oka soha nem derül ki. Végzet, szerencsétlenség, büntetés? Lehet bármelyik, ahogy transzcendens lehetőségek is felmerülnek: a templombeli képmásoknak és szobroknak is fehér kötés fedi a szemét, mintha Isten is vak lenne az elvakult emberiségre. Az eseményeket végignéző asszony végül arra gondol, „hogy nem is vakultunk meg, hogy vakok vagyunk, Vakok, akik látnak, Vakok, akik látnak, és mégsem látnak.” Azt persze legalább Oidipusz óta tudjuk, hogy az elvakultság, sötétben tapogatózás vagy a dolgok tisztán látása sokszor nem (csak) azon múlik, hogy szemeink milyen egészségi állapotban vannak. A félelmetes inkább az, ahogy mindezt Saramago az egész emberiségre kiterjeszti.
(A szövegben szereplő idézetek Pál Ferenc fordításában olvashatók)
