Valamikor a kilencvenes évek második felében botlottam bele Borislav Pekić Veszettség című regényébe, az Osiris Kiadó (akkor még) szokásos, nyár eleji könyvvásárán, Szegeden. Abban az időszakban ez a borzalmas betegség, a veszettség, különösen foglalkoztatott, hiszen jómagam is veszettség elleni oltásokra jártam az egyetem háziorvosához.
Egy este úgy gondoltam, hogy nem szállok buszra, inkább hazasétálok a Tarjánban levő albérletbe. Egy idő után hozzám szegődött egy kutya. Rendben, barátkozzunk, gondoltam, és ő is így állt hozzám egy darabig, aztán egyre agresszívabb lett. Vicsorgott, a fogaival a karomba csimpaszkodott, én pedig kezdtem megijedni. Ott álltam a szegedi belvárosi utcán, és lógott a karomról egy morgó kutya. Senki sem segített. Nagyon nehezen szabadultam meg tőle, felugrottam egy villamosra, ahová már nem követett.
Néhány további fordulat után eljutottam a kettes kórházba, ahol kaptam egy tetanuszt, és egy receptet a védőoltásokra. Nem volt nagy sebem, csak az ujjam hegyén egy pindurka, de hát egy elszántabb vírusnak az is elég. A Veszettség akkori olvasásakor és a mostani újraolvasásakor is bólogattam magamban; jól tettem, hogy nem vettem félvállról – mint akkoriban oly sok mindent. Rémes betegség és rémes halál – hiszen nincs rá vakcina, ebbe belehal, aki elkapja.
Pekić hátborzongatóan érzékletesen írja le, mi történik ilyenkor az emberrel, hogyan reagál a szervezet, és milyen idegrendszeri elváltozásokat okoz a vírus. Az ember szépen visszahátrál az evolúcióban, állattá, kutyává változik, falkákhoz csapódik, ugat, morog. Bármilyen magas pozíciót is töltött be előtte a társadalomban, közömbös a betegség szempontjából. A veszettség abszolút demokratikus: az elegánsan öltözött hölgyekből és urakból éppúgy vicsorgó, négykézláb rohangáló vadállatokat csinál, mint a farmeres-pólós hippikből.
Ez történik a londoni Heathrow reptéren is: az iszonyú gyorsasággal terjedő járvány kiindulópontja egy Izraelből becsempészett kiskutya. Először csak az orvosi rendelőt és környékét vonják karantén alá, majd az egész repteret, benne az ott rekedt több százezer emberrel. Fegyveres őrök vigyáznak, hogy senki ne szökjön ki, és a betegség ne terjedjen szét Londonban is.
Néhány kiemelt hős és epizódszereplő történetéből, valamint a karanténban rekedt író, Daniel Leverquin naplójából kapunk rálátást az egyes emberek sorsára, továbbá az azon túl kirajzolódó nagy egészre. A nagy kollektív őrület, az előbb-utóbb mindenkit megfertőző veszettség előzménye mindenkinél a saját kis privát őrülete: a saját élete, mely csírájában már hordozza magában a veszettséget, mint mindent elpusztító, emberből állatot csináló kórt.
A veszettség világ- és sorsmetafora, ez már a könyv elején világosan kiderül. Az események térben és időben is messze túlterjeszkednek a Heathrow határain, hiszen a járvány következtében a két akkori szuperhatalom, az USA és a Szovjetunió is konfliktusba kerül egymással, a fő történetszál pedig a náci időkig, a haláltáborokban zajló genetikai kísérletekig nyúlik vissza. Igazi posztmodern regényhez méltón van itt minden, mint a búcsúban: összeesküvéselmélet (melyről kiderül, hogy igaz), krimi, misztikus szál, szerelmi történet, regény a regényben, házastársi- és apa-fia problémák, midlife crisis, terrorista-szál, arab-zsidó konfliktus, holokauszt-történet, modern Frankenstein-regény, hidegháborús kémsztori – minden, amire a vírus nélkül is azt mondanánk, hogy veszett fejsze nyele.
Pekić azonban a gyilkos járvány bevetésével az őrületig fokozza az egyébként is kiélezett helyzeteket. Nem szívbajos: nyers, horrorisztikus jelenetekben ábrázolja a magukból kifordult, megveszett emberek sokaságát, ám olyannyira közel viszi az egészet az abszurdhoz és a groteszkhez, hogy a sok borzalom önmaga paródiájává is válik, és az értelmezés intellektuális kihívása háttérbe szorítja a viszolygást.
A nagyon sok szálból álló történet vége apokalipszis a Heathrow-n. Az őrület, a veszettség azonban nem tűnt el végleg. A kérdés, melyet a narrátor feltesz a végén, a mostani pandémia idején is érvényes: „Vegyék csak egy kicsit jobban szemügyre a világot maguk körül. Hát úgy fest, mintha bárki is vigyázna rá?”
