Jean de La Fontaine jómódú polgárcsalád gyermekeként látta meg a napvilágot 1621. július 8-án, Château-Thierryben, Champagne tartományban. Apja, Charles La Fontaine a hangzatos nevű „Vizek és erdők felügyelője” címet viselte, s mivel akkoriban ezek a megbízatások örökölhetők voltak, a családban is apáról fiúra szállt a titulus. Elképzelni sem lehet ennél megfelelőbb feladatot egy szabad szellemű, öntörvényű és a természethez mindig szorosan kötődő ifjú számára.

A fiatal La Fontaine a szülői elvárásoknak igyekszik megfelelni, amikor elindul a papi pályán. Párizsban kezdi meg tanulmányait, de hamar megbizonyosodik arról, hogy nem ez az ő útja, így a teológia helyett inkább a jogot választja. Diplomát is szerez, és ügyvéd lesz a Párizsi Parlamentben. Mindeközben folyamatosan érdeklődik az irodalom iránt. Vonzódik az antik költészethez, de szoros kapcsolatot ápol kora költőivel és íróival is. Tagja A Kerekasztal lovagjai elnevezésű költői csoportnak. Itt találkozik többek között Gédéon Tallemant des Réaux-val, aki a korszak közéletének egyik legjelentősebb tudósítója.[1] Ő az, aki az akkor még fiatal és ismeretlen La Fontaine-t az „álmodozó” jelzővel illeti. Idővel kiderül majd, milyen tökéletes leírását adta ezzel a gyakran szétszórt, szórakozott költőnek, aki egész életében megőrizte szellemi függetlenségét, legyen szó a magánéletéről, a művészetéről vagy a világról alkotott véleményéről. Márpedig köztudott, hogy a tizenhetedik század nem ezt a költői és emberi magatartást jutalmazta.

La Fontaine nem született forradalmár alkat. Sőt, egy ideig igyekszik alkalmazkodni környezete elvárásaihoz. Apja kívánságára huszonhat évesen családot alapít. Felesége, az alig tizennégy éves Marie Héricart – Racine távoli rokona – jelentős hozománnyal érkezik a házasságba, és néhány évvel később gyermeket is szül a költőnek. Mindez azonban kevésnek bizonyul. La Fontaine számára nem nyújt elegendő vonzerőt az otthon, a család és a vidéki életforma. Párizsba vágyik, és időről időre fel is keresi a fővárost, hogy szellemi felfrissülést nyerjen. Ilyenkor nagy lelkesedéssel veti bele magát az irodalmi életbe, Szalonokat látogat, antik és középkori szerzőket olvas. Vergilius, Horatius és Ovidius mellett már görögöket, Platónt és Homéroszt is. Gyakori vendége a précieux szalonoknak és a libertinus társaságoknak.

1654-ben megjelenik első műve, az Eunuch, mely egy Terentius nyomán írt ötfelvonásos komédia. A darab szinte észrevétlen marad, de ahhoz elegendőnek bizonyul, hogy szerzőjét elindítsa az irodalmi pályán. La Fontaine ettől kezdve csak az írásnak él. Végérvényesen megtalálni látszik küldetését, és képes mindent alárendelni céljainak. Olyannyira, hogy elválik feleségétől, és lemondva a vizek és erdők felügyeletének tisztségéről végleg Párizsba költözik (1658). Itt hamarosan felfigyel rá Nicolas Fouquet, XIV. Lajos főintendánsa, számos korabeli művész mecénása. Megköttetik kettejük együttműködése: Fouquet elfogadja La Fontaine költői szolgálatait, La Fontaine pedig alkalmi költemények sorát szállítja megbízójának. Ebben példaképe François de Malherbe, aki IV. Henriknek, majd XIII. Lajosnak írt ódáival már mintegy fél százada megteremtette a műfaj korabeli kereteit. La Fontaine Fouquet-nak intézi az Ovidius ihlette Adonis című epikus költeményét is. A mindössze 598 soros idill, mely Venus és Adonis szerelmét meséli el, végleg helyet biztosít a szerzőjének Fouquet pártfogoltjai között. Ezzel La Fontaine a kor legnagyobbjainak társaságába kerül, hisz a főintendáns listáján többek között Scarron, Corneille, Mlle de Scudéry, Perrault és Molière neve is szerepel.

La Fontaine támogatója kérésére kezd bele egy különleges költői vállalkozásba. A prózát és verset elegyítő Vaux-i álom (Le Songe de Vaux) című műve a Vaux-le-Vicomte-i kastély álomszerű szépségét volt hivatott megénekelni, nem feledkezve meg természetesen a kastély urának dicsőítéséről sem. Ám Fouquet előbb lett kegyvesztett, mint hogy a mű elkészülhetett volna. A főintendáns pártfogoltjai közül La Fontaine volt az egyetlen, aki ezután sem fordított hátat támogatójának. Sőt, bátorságáról tett tanúságot, mikor a királyhoz intézett két költeményével megpróbálta elérni, hogy az uralkodó gyakoroljon kegyet, és Fouquet-t mentsék fel a vádak alól. Ezekben a költeményekben a korábban megszokott és formális dicsőitő hangnemet felváltja a személyes indíttatású líra, amely őszinte, baráti érzelmekről vall. A költő erőfeszítései azonban hiábavalónak bizonyultak, Fouquet őrizetben maradt.

La Fontaine költői karrierje nem sínylette meg pártfogója elvesztését. Ekkorra már végrévényesen megvetette lábát a társasági életben, annak ellenére, hogy az uralkodó és a hatalomra jutó Colbert nem nézte jó szemmel ténykedését. Olyan művelt és köztiszteletben álló hölgyek szalonjaiba nyert bebocsátást, mint Mme de La Fayette, Mme de Sévigné vagy Mme de La Sablière. Utóbbi hosszú időre szárnyai alá vette a költőt, még azt is lehetővé téve számára, hogy csaknem húsz évig az otthonában vendégeskedjen. La Fontaine élete végéig barátai és pártfogói támogatásából élt. Sosem szerzett vagyont, sőt időnként pénzzavarral küzdött. Különc módjára élte nagyvilági életét. Úgy tűnik, kortársai elnézték neki, hogy kilóg a sorból, hogy sem viselkedése, sem öltözéke nem alkalmazkodik a társadalmi elvárásokhoz. A kissé bohém és bogaras költőt a művelt társadalom a sorai közé fogadta, így La Fontaine örömmel és gondtalanul adta át magát művészetének. Kihívásokat keresve újabb és újabb műfajokban próbálta ki magát. 1665 decemberétől adják ki a Mesék és széphistóriák[2] (Contes et Nouvelles en vers) című kötetét.[3] A Boccacciótól és Ariostótól merített történetek fordítása, átköltése, azaz újrateremtése meghozza számára a sikert, ami nem sokkal később, a fabulákban teljesedik majd ki. La Fontaine szívesen merít mindenfajta forrásból. Legyen szó itáliai vagy francia elődökről, bátran nyúl a szövegekhez. A pajzán tematikától sem riad vissza, hisz mindenekelőtt szórakoztatni akar. Szinte valamennyi lírai műfajban kipróbálja magát, még az olyan kötött formákban is, mint a rondó vagy a ballada. A verselés szabályait izgalmas kihívásnak tekinti. Életrajzírói szerint megesett, hogy hetekig, sőt hónapokig dolgozott egy-egy strófán.

1668 fordulópont a költő életében. Megjelenik a Fabulák[4] első kötete, és soha nem látott sikerrel robban be a köztudatba. Mme de Sévigné,[5] aki minden korabeli eseményről azonnal beszámol leveleiben, lelkendezve tudatja lányával, hogy egy „fiatal költő” – La Fontaine ekkor már 47 éves, ez bőven érett férfikornak számított – különleges kötettel örvendeztette meg a közönséget. A mű előszavában La Fontaine az antik meseírók utódának nevezi magát. Aiszóposz[6] prózában írt meséit verses formába ülteti át, annak ellenére, hogy akadt olyan kortársa, aki megpróbálta lebeszélni erről.[7] La Fontaine azonban kitart a verses forma mellett. Szókratészre hivatkozik, aki élete végén több Aiszóposz-mesét is versbe foglalt, mert úgy vélte, csak így teremtheti meg a mesék tökéletes harmóniáját. Aiszóposz római követője, Phaedrus[8] már a verses formát választja, és így tesz Avienus[9] is a negyedik században. La Fontaine ezt a tradíciót folytatja. Előszavában kitér arra is, hogy csak az általa legjobbnak tartott történeteket választotta ki az antik mesék gazdag örökségéből, és arra biztat minden költőt, hogy bátran kövesse példáját, bőven van még feldolgozásra váró anyag. La Fontaine kezdettől fogva tisztában van azzal, hogy a franciára átültetett szöveg nem veheti fel a versenyt a latin nyelv tömörségével. Tudta azt is, hogy a közönség által jól ismert történeteket érdekessé és vonzóvá kell tennie, hisz az olvasó derűt, vidámságot, de mindenekelőtt újdonságot vár. Utóbbit a francia nyelv utánozhatatlan könnyedségének kiaknázása hozza meg költeményeiben. Nem La Fontaine az első virtuóz költő, de talán ő az, aki tökéletes technikai tudásával észrevétlenül tud gyönyörködtetni. A forma nem tolakodó, érvényesül a varietas elve, az olvasó pedig sosem távolodik a szövegtől, hanem egyre bensőségesebb viszonyba kerül vele. La Fontaine-t nem az utókor fedezte fel, hanem saját kora értékelte érdemei szerint. Meséi valóban mindenkihez szólnak, gyerekhez és felnőtthöz éppúgy, mint a művelt és a kevésbé művelt olvasókhoz. Nem meglepő, hogy fabulagyűjteménye a század legnagyobb könyvsikere lett.

Mme de Sévigné – tekintsük őt a művelt korabeli olvasók képviselőjének – odaadással ír La Fontaine költeményeiről. „La Fontaine-nek tehetsége van az íráshoz” – jelenti ki egyik levelében. Mme de Sévigné pontosan érti a költő célját, és ezt tömören meg is fogalmazza: La Fontaine-nek sikerül úgy megnevettetni közönségét, hogy a bűnt teszi nevetség tárgyává. A prodesse et delectare horatiusi elve ebben az esetben tökéletesen, a szerző nem titkolt szándéka szerint valósul meg. La Fontaine elsődleges célja a gyönyörködtetés és a szórakoztatás, de a fabulák esetében ez a cél mindig kiegészül a tanítás, azaz a hasznosság elvével.

Míg a Fabulák első kötetét a trónörökösnek ajánlotta, és az ennek megfelelően inkább rövid, didaktikus és tanulsággal végződő történeteket tartalmaz, addig az 1678-ban megjelenő második kötet már sokszínűségével és összetettségével kelt feltűnést. A címek is tükrözik ezt a változást. Az első könyv jól ismert történetei egyszerű és lényegre törő címeket kaptak: A tücsök és a hangya, A róka és a holló, A farkas és a kutya. A második könyvben már a cím is utal a történet összetettebb jellegére: Pestis az állatok között, A világtól visszavonult patkány, Az ember igazságtalan és hálátlan a szerencséje iránt. A mesék terjedelme is számottevően megnő: a cselekmény egyre több jelenetbe szerveződik, mind gyakoribb a szereplők közti dialógus is. A mesék hol minikomédiákká változnak, hol regényekre jellemző módon bővelkednek epizódokban és fordulatokban, hol pedig az antik pásztorköltemények világát idézik. Mindkét kötet meséinek főszereplői állatok, ám ahogy bonyolódik a történet, úgy tekint ki La Fontaine egyre gyakrabban az állatok világából az emberek világára, s úgy jelenik meg egyre többször maga az ember is a történetekben. A mesék tanulsága mind gyakrabban fogalmaz meg társadalmi problémákat, s alkalmanként komoly társadalomkritikába fordul. Nyilvánvaló, hogy ezt a mesék állatszimbolikája tette lehetővé.  

La Fontaine a mi Homéroszunk – írja Hippolyte Taine a tizenkilencedik században,[10] s ha belegondolunk, hogy a franciák nemzeti eposza számos kísérlet dacára sem született meg, érvelését megalapozottnak érezzük. La Fontaine, akárcsak Homérosz, egyetemes értékeket képvisel. Költeményeiben felsorakoztat embereket, isteneket és állatokat csakúgy, mint természetet és társadalmat; egymás mellé állít szegényt és gazdagot, vidéket és várost, és mindenkit a saját környezetében, saját társadalmi helyzetében ábrázol. Nyelvezete bárki számára érthető, meséit fejből tudja gyerek és felnőtt, éppen úgy, ahogy Homérosz sorait is kívülről fújta minden athéni iskolás.

A fabulák a klasszikus kor legnagyobbjai közé emelik La Fontaine-t. Életében ugyan nem hoz lényeges fordulatot a mű váratlan népszerűsége, hisz továbbra is pártfogóira utalva él, de a tudós körök elismerését kiérdemli vele. 1684-ben az Akadémia tagjai közé választják.

Úgy tűnik, élete végén megbánta túlságosan könnyelmű és kötelezettségektől menekülő életformáját, és egy időre a vallásos költészet felé fordul. Ennek eredménye néhány zsoltárfordítás.

La Fontaine-t 1695. április 13-án érte a halál Párizsban. Földi maradványait 1817-ben átszállították a Père-Lachaise temetőbe, ahol Molière közvetlen közelében nyugodhat.

*

Jegyzetek:

[1] Írásait, melyek valójában rövid biográfiák írókról, költőkről és más közéleti szereplőkről, az Historiettes című, 1657-ben megjelent kötetben gyűjti össze.

[2] Fordította Rónay György, 1957.

[3] Két további kötete 1666-ban és 1671-ben jelenik meg.

[4] A kötet címe szerényen Aiszóposz-átiratokat ígér: Fables d’Ésope mises en vers par M. de La Fontaine.

[5] Marie de Rabutin Chantal, Sévigné márkiné (1626–1696) a lányához, Mme de Grignanhoz intézett leveleiben minden társasági eseményről részletesen tudósít. Mintegy 1500 levél maradt fent tőle, melyek fontos forrásaink a klasszikus századból.

[6] I. e. 552–549 között született görög meseíró.

[7] Olivier Patru (1604–1681) író, később az Akadémia tagja, a prózai átirat mellett teszi le a voksát, és erről megpróbálta meggyőzni a költőt.

[8] Trák származású római meseíró (i. e. 15 – i. sz. 55 körül).

[9] Festus Avienus (305–375), római költő, 42 verses mese szerzője.

[10] Taine, Hippolyte-Adolf: La Fontaine et ses fables, 1861.