A magyar olvasóközönség Joseph Boyden nevét a Három nap az út (2005, magyarul 2007) és Az orenda (2013, magyarul 2017) című regények kapcsán ismerhette meg. A kanadai szerző munkáinak szereplői etnikai „Mások”: krí, odzsibwe, odzsi-krí indiánok, vagy métis származásúak. A fenyőfák között főhősei a krí Mosoonee kisváros lakói, fenyvesekkel és folyókkal övezett otthonuk pedig a „világ végén” (15), az észak-kanadai Ontarióban található.

A fenyőfák között a Bird család sagáját feldolgozó trilógia második kötete. Cselekménye a fent említett két regény folytatása, amelyet a szerző elmondása szerint Rómeó és Júlia tragikus története ihletett, bár a fiatal szerelmesek úgy eltűnnek a „fenyőfák között”, hogy létezésük csupán a szerelmük kiváltotta eseményekből, a szereplők hozzájuk fűződő viszonyából és emlékképeiből fejthető vissza. A Bird és a Netmaker klán – azaz a krí Montague és Capulet család – viszálya konfliktusok sorának okozója, amelyek nem minden esetben fonódnak össze hálózattá. A nő–férfi, Kanada–USA, szent–profán, vadon–város, észak–dél, élő–halott, éber–öntudatlan, szép–csúf, őslakos–fehér, múlt–jövő, jó–rossz, gyilkos–áldozat, föld–levegő, víz–szárazföld, vadász–zsákmány, állat és ember között feszülő ellentétek némelyike azonban finomra hangolt részletekkel ábrázolva önállóan is megállja a helyét.

„Kibaszott történetek. Torz valamik, amik előbb-utóbb előtörnek, akármit csinál az ember” (302) – mondja Will Bird, A fenyőfák között egyik elbeszélője. Kijelentése egyúttal arra is utal, hogyan alkotja a regény cselekményét erőszakosan felszínre bukkanó életepizódok sorozata. A cselekmény Will Bird és unokahúga, Annie egymást váltó történeteiből bontakozik ki: két beszélni csaknem képtelen narrátor dialogikus, egymás szövegeire reflektáló, azokat kiegészítő epizódjaira épül. Will, aki harmadik balesetét követően kómában fekszik a moosonee-i kórházban, nincs abban az állapotban, hogy a fizikai valóságban jelen lévő rokonoknak és barátoknak elmesélje belső küzdelmeit. Annie, aki ugyan éber, és a cselekmény során egyre inkább visszanyeri a vadonban való túléléshez szükséges fizikumot, időről időre fájdalmas epileptikus rohamoktól szenved, amelyek nemcsak a testét bénítják meg, de némaságra is ítélik. Kettejük elbeszélése Moosonee-ben fonódik össze, „[a]hol véget ér az út. Ahol véget érnek a sínek” (19). A vasút szerepe megakadályozni, hogy a „krí indiánok teljesen elvaduljanak” (68), ami se Will, se Annie sorsát tekintve nem sikerül. Annie elbeszéléseiben az északi vadon leírásai olyan érzetet keltenek, mintha csupán díszletül szolgálnának a család – nem a nyugati társadalom zárt, csupán biológiai közössége, hanem az őslakos felfogás szerinti, akár a barátokat is magában foglaló egysége – erejének bizonyítására. Will pedig, azt gondolván, hogy meggyilkolta a nemcsak a két családot, de az egész közösséget droggal és bandaháborúkkal mérgező Marius Netmakert, egy távoli szigetre menekül.

Jack Londont idézi a mód, ahogyan Will a kisváros korántsem idealizált civilizációjától elszakadva a vadonban teljesedik ki, és talál önmagára. Életének első küldetése a családot össze- és életben tartó egykori „harcosé”, aki a bibliai Jónás prófétához hasonlóan először képtelen teljesíteni feladatát. Nagy áldozatokat kell hoznia, mire egy partra vetett cet csontvázában meghallja, ahogy „a bálna csontjai ma másféle üzenetet énekeltek” (277). Az új elhívás az életre szól: ne meneküljön örökösen első, tragikusan elbukott missziója miatt, hanem mesélje el, engedje felszínre törni élete történetét. Önkéntes száműzetésének a kegyetlen hideg és a pusztító szelek vetnek véget, visszaüldözve Willt a közösségbe, ahol szembe kell néznie önmagával, családjával, elveszített rokonai emlékével és üldözőjével.

A regény talán legkiemelkedőbb része az a három, ember-állat, vadász-zsákmány, jó-rossz és múlt-jövő ellentétét árnyaló epizód, amelyben Will, részben az őslakos irodalmi hagyományokat idézve, felfedezi a létközösséget az őt körülvevő természettel. Míg kezdetben „Természet Anyánk egy dühös ribanc” (9), a történetek előtörésével Will is egyre inkább a természet részévé válik. Barátsága a vak és fogatlan nőstény medvével, aki mintha az alteregója lenne, amikor a szeméttelepen kénytelen zsákmány után kutatni, kimozdítja őt alkoholgőzös, vegetáló életmódjából. A legmegrázóbb – és egyben az eladdig kicsit széteső cselekmény legerősebb – momentuma a medve kínhalála az ősellenség Marius keze által, amely rádöbbenti, hogy nem lehet tovább sorsának pusztán tehetetlen elviselője. „Hagyni, hogy valami szükségtelenül szenvedjen, minden bűn közül a legsúlyosabb” (283) – reflektál a medvére, ezzel együtt saját magára is, amikor, immár száműzetésében, megszabadítja a vergődő ludat kínjaitól. A megsebesített lúd agóniája saját fájdalmait vetíti előre, amelyek aztán a cet „gyomrában” bekövetkező megvilágosodás következtében nyernek értelmet. 

A modern(izált) őslakosélet számos jellegzetessége felvillan a cselekmény során. Az alkohol és a drogok a mindennapok részévé váltak, utóbbiakat azonban mindkét elbeszélő egyértelműen a „rossz indiánok” számlájára írja. Moosonee-ben méreténél és elzártságánál fogva a konfliktusok is sokkal kézzelfoghatóbbak. Will szerint „mi bosszúálló fajta vagyunk. A krí örökséget okolom ezért, a klánmentalitást” (19), ezzel elejét is veszi az őslakosok romantikus „Másságának”.

A többségi és kisebbségi kultúra között feszülő ellentétre a New Yorkban zajló események világítanak rá leginkább. „Hát itt vannak az én indiánjaim! Csodálatos, egzotikus teremtmények!” (287; kiemelés tőlem) kiált föl Annie és néma odzsibve védelmezője láttán a lány egyik újdonsült barátnője a csillogástól, pénztől és drogoktól bódult világban. A fehér kizsákmányolás és felszínesség toposzai ugyanakkor, mivel a New York-i helyszín a divatvilággal egyenlő, nem a jó indián – gonosz fehér ellentétét hangsúlyozzák, hiszen Marius és csatlósai jelenléte Moosonee-ben felülírja a szegény és morálisan felsőbbrendű őslakos sztereotípiáját. Visszaköszönnek ugyanakkor a mai indiánlétre jellemző traumák: a bentlakásos iskolák történelmi sokkja, a napjainkban is aktuális eltűnt vagy meggyilkolt indián nők sorsa. A regényben a fehér hatóság, miközben a valósághoz hasonlóan vonakodik alapos nyomozást folytatni egy indián lány eltűnése ügyében, cinkosan összekacsint a Mariust örök életre megnyomorító, önbíráskodó Will-lel.

A kötetben a törzsi nevek – krí, anisnabe, odzsibve, odzsi-krí – és az „indián” mondatok a magyar helyesírás szabályait követve szerepelnek. Mivel az angol nyelvi átültetés egyszer már korrumpálta a gichi-manidoo-t gitchi manitou-vá, és a magyar átírás nem befolyásolja az eredeti angol szövegbe szúrt „idegen” kifejezések megértését, talán szakítani kellene a hagyományokkal, amelyek halandzsaként ható frázissá, gicsi manituvá (173) fokozzák le a Nagy Szellemet. A fordítónak nem feladata visszakövetni a krí és odzsi-krí mondatok eredetét, az angol helyesírás megtartása azonban jobban tükrözi az élő őslakos nyelvet.

Ismernie kell-e az olvasónak egy mű szerzőjének etnikai-kulturális gyökereit? Szükséges-e ezen gyökerek „igaz voltának” bármiféle bizonyítéka ahhoz, hogy egy mű például etnikus irodalmi kategóriába sorolható legyen? Az amerikai és kanadai őslakos irodalom a mai napig küzd a „eredetiség és identitás” „rettenetes ikreivel”.[1]  Az indiánokról és kanadai őslakosokról szóló, különösen őslakos szerzők műveitől az olvasó elsődlegesen kultúraélményt vár – vagyis nem elsősorban irodalmi értékeiért veszi kézbe például Joseph Boyden A fenyőfák között című regényét, hanem a mai kanadai őslakoslét bemutatására számít, mintha egy mesélős kultúrantropológiai kézikönyvet olvasna. Boyden esetében bonyolítja a kérdést, hogy a 2010-es évek második felétől az írói munkásságáról szóló hírek helyét átvették a származása körül kialakult viták.  Az író az évek során métis, odzsibwe, mi’kmaq és nipmuc felmenőire hivatkozva vált a kanadai indián ügyek szószólójává, és nyert számos díjat őslakos íróként. Az érintett közösségek azonban egyre hangosabban tiltakoztak a kulturális kizsákmányolás ellen, azzal érvelve, hogy a származásáról ellentmondó híreket terjesztő, bizonyítékot azonban egyikről sem felmutató Boydennek nincs joga őslakosügyekben megnyilvánulni. Genealógiai kérdésben a kritikusnak nem tiszte állást foglalni. A fenyőfák között bár több szempontból merít az őslakos irodalmi hagyományokból, semmiképp nem tekintendő etnikus/kisebbségi/indián irodalomnak. Cselekménye – ha néhol kidolgozatlan is – és helyszíne olvasmányos kanadai regénnyé teszi, amelynek szereplőin keresztül az olvasó bepillantást nyer a modern kanadai őslakosélet konfliktusokkal és traumákkal átszőtt világába – ez azonban mégiscsak egy megkomponált világ.

Joseph Boyden: A fenyőfák között. Fordította Illés Róbert. Budapest, Jaffa Kiadó, 2020.

Jegyzetek:

[1] David Treuer: Native American Fiction: A User’s Manual. Minneapolis, Graywolf Press, 2006.