A francia új regény elnevezés rendkívül heterogén írói csoportosulást takar. Nevezik „objektív irodalomnak”, „a tekintet iskolájának”, „az elutasítás iskolájának” is. Amilyen változatos magának az írói „csoportnak” az elnevezése, ugyanolyan sokféle a névsor, amit a kritikusok összeállítanak. A legtöbb listán az alábbi nevek szerepelnek: Alain Robbe-Grillet, Michel Butor, Nathalie Sarraute, Claude Simon, Robert Pinget, Claude Ollier, Marguerite Duras, Jean Cayrol, Claude Mauriac, Jean Lagrolet, Jean Ricardou és Kateb Yacine. A felsorolt írók egyetlen közös vonása a hagyományos regény elutasítása és a regény műfajának megújítására való törekvés. A regény valamennyi alkotóelemét: cselekmény, hős, tér és idő, „a mélység ősi mítoszai” címszó alatt a Grévin Múzeumba utalják. Az új regény kezdettől fogva a dicsérő és elmarasztaló kritika pergőtüzében áll, ami csak egy dologban egyezik meg: a szenvedélyes hangnemben, és ez a legbiztosabb jele annak, hogy jelentős irodalomtörténeti eseményről van szó. A négy legismertebb alkotó: Alain Robbe-Grillet, Michel Butor, Nathalie Sarraute és a Nobel-díjas Claude Simon.

„A regény Kopernikusza”, Alain Robbe-Grillet (1922-2008)

A francia új regényről Alain Robbe-Grillet 1953-ban megjelent, A radírok (Les Gommes) című könyve óta beszélünk. Az elragadtatott kritikák között is figyelemre méltó a neves kritikus, Pierre de Boisdeffre véleménye[1], miszerint Robbe-Grillet a regény Kopernikusza, aki ezzel a meghökkentő írói hitvallással hökkenti meg kritikusait és olvasóit: „író az, akinek semmi mondanivalója nincs.” Az írói szándék szerint maga az írás mint művészet, minden külső támasz nélkül megállja helyét. Jean Ricardou, író, az új regény legfőbb teoretikusa szellemes megfogalmazása szerint[2] a hagyományos regénnyel szemben az új regény „nem a kaland leírása, hanem az írás kalandja”. Ám ez a törekvés a visszájára fordul Robbe-Grillet első és máig legolvasottabb regényében, a magyarra is lefordított A radírokban, amelyben Oidipusz történetének lényegét, magának a tragédiának a fogalmát akarja az író eltüntetni, de nem úgy, hogy nem vesz arról tudomást, hanem ellenkezőleg, maga a tragikum lesz a témája egy nagyon is gazdag cselekményű regénynek, hogy egy építő-romboló írásmód segítségével „radírozza ki” azt. Az olvasó viszont egy érdekes detektívtörténetet üdvözölhet benne, amolyan Simenon-félét. Az írói szándék ilyen visszájára fordulásának elsődleges okát abban kell látnunk, hogy míg az irónia, a destruktív elem háttérbe szorul, túlságosan dominál benne a mítosz: a Szophoklész Oidipusz királyából kölcsönzött mottó, a prológus és epilógus, az öt felvonásnak megfelelő öt fejezet, az Oidipusz-legendával analóg téma, amiben a hős le akarja leplezni a gyilkost, s közben maga lesz gyilkossá, a szfinx, az elhagyott gyermek stb. A radírok Robbe-Grillet egyetlen regénye, amely közönségsikert arat, ő maga mégis elégedetlen művével. Későbbi írásaiban (A kukkoló (Le Voyeur), Rések (La Jalousie), Útvesztő (Dans le labyrinthe) stb.) a minden részletre kiterjedő leírások veszik át a főszerepet.

Tovább a prousti úton – Nathalie Sarraute (1900-1999)

Nathalie Sarraute már jóval az új regény fogalmának megjelenése előtt, az 1939-ben megjelent Tropizmusok (Tropismes) című kötetében hadat üzen mindannak, ami a hagyományos regény kelléke: a cselekménynek, a jellemrajznak, a térnek és időnek. A biológiában használt tropizmus kifejezés Sarraute-nál a lélektani elemzés eszköze. Ami a prousti regényben mélység, az nála felszínné válik; az írónő tovább lép a Proust által megnyitott lélektani boncolgatások útján. A cselekmény helyébe a tudatos, cselekedeteinket elfedő társalgás (conversation) és az akaratunktól független, igazi, leleplező mélytársalgás (sous-conversation) kerül. A külső cselekmény nem szolgál egyebet, mint a szereplők jelleme: kiindulópont, amely jelentéktelenségével is elegendő ahhoz, hogy lelki folyamatok láncreakcióját váltsa ki. A téma szándékosan banális: az 1948-ban megjelent Egy ismeretlen arcképe (Portrait d’un inconnu) című regényben egy fösvény apa és lánya egymást kínzó, ellenséges kapcsolata; A Martereau-ban (1953) egy ház megvásárlása; a Planetárium-ban (Le Planetarium, 1959) egy bútorvásárlás és lakásbirtoklás, Az Aranygyümölcsök-ben (Les Fruits d’Or, 1963) egy regény fogadtatása. Az 1968-ban megjelent Élet és halál között (Entre la vie et la mort) mintha Flaubert álmát valósítaná meg, aki 1852. január 16-án írt levelében mondja: „Ami számomra szépnek tűnik, amit tenni akarok, az egy könyv a semmiről, külső támasz nélkül.”[3] Sarraute könyvének egyedüli témája az alkotás, a szavak hatalma: „Senkire sincs már szükség. Egyedül a szavak. Szavak, melyek bárhonnan előbukkannak.”[4]

A művészetek szerelmese − Michel Butor (1916-1926)

Michel Butor igazi polihisztor. Regényeket csupán pályája első szakaszában írt, s négy könyv megírása után eltávolodik tőle, hogy aztán a legváltozatosabb műfajok tanulmányozásának, merész formai megoldásoknak szentelje idejét. Butor regényművészetével kapcsolatban Proustot emlegeti joggal a kritika. Ám míg Proust hőse magát az életet, múltját, környezetét idézi fel, mintegy a tudat képernyőjére vetítve egy valóságot, teljes képet adva kora társadalmának egy részéről, Butor nem az életet, hanem az élet és a művészet kapcsolatát mutatja be oly módon, hogy nem a valóságot ábrázolja, hanem a valóság megismerésének módszerét. Ezért van az is, hogy míg Proustnál a művészek és az amatőrök világa csupán a Marcel előtt megnyíló alkotási lehetőséggel, a „megtalált időben” közeledik egymáshoz, Butor hősei valamennyien alkotnak, s az alkotás maga a megismerés módszere. Butor első regénye, A Milánó-köz (Passage de Milan, 1954) egy párizsi bérház (15 Passage de Milan) tizenkét óráját mutatja be.  Az író két civilizációt állít szembe benne, aminek keretéül Angèle Vertigues meggyilkolása szolgál a születésnapján rendezett összejövetel végén. A hangsúly egy olyan civilizáció előtérbe helyezésén van a nyugati kultúrával szemben, ahol a halál éppoly természetes dolog, mint az élet. A halál állandó jelenlétét maga az ambivalens cím is jelképezi: egyrészt Párizs egyik képzeletbeli utcájának neve, ahol a bérház található, melynek lakóival megismerkedünk, másrészt a ragadozó madár (milan=kánya), tulajdonképp a halál madara, ami kiterjesztett szárnyaival megjelenik az épület fölött, előrevetítve a valóban be is következő halált. A regényben az egyik lakó, Martin de Vere festő, akinek képe a bekövetkezendő események tükre. Csupán az érdekesség kedvéért említjük meg, hogy az Európa Könyvkiadónál 1967-ben megjelent A francia „új regény” című, kétkötetes könyvben, amely tanulmányokat és részleteket tartalmaz az új regény íróitól, Konrád György jegyzetei között egy igazi lejterjakab szerepel, ami nyilvánvalóan abból ered, hogy a szerző nem olvasta el a regényt. A címben szereplő Passage számos jelentésének egyike az átjáró, köz, a másik: átutazás. Mivel a regény címében a Milan nagybetűvel van írva, Butor regényének címe így szerepel: Milánói átutazás, holott sem a városról, sem utazásról nincs szó a könyvben.[5] Az Időbeosztás-ban (L’Emplois du temps, 1956) a regény hőse, Revel naplót ír blestoni tartózkodásáról, s a napló maga lesz a regény. A Módosulásban (La Modification, 1957) Delmont vonatra szállásakor vásárol egy könyvet, amelyik talán az a regény, amit utazása végén írni akar, s amit a leszálláskor a kezében szorongat. A Fokozatokban (Degrés, 1960) Pierre Verrier naplót ír, s ez a napló az, amit az olvasó a kezében tart. Butorról szólva a kritikusok Mallarmét emlegetik és kimondva vagy kimondatlanul a l’art pour l’art zsákutcájába terelik műveit. Ám Butor regényei nem öncélúak; az olvasót úgy akarja a művészetek felé fordítani, hogy megmutatja századának ellenséges arculatát, és közben be akarja bizonyítani, hogy a művészeteken kívül nincs mit keresnie az embernek a 20. század polgári társadalmában.  

Történelemtagadás – a Nobel-díjas Claude Simon (1913-2005)

Az új regény legeredetibb és legnagyobb hatású képviselője kétségkívül a Nobel-díjas Claude Simon. Az 1957-ben írt A Fű (L’Herbe) elé mottóul tűzött Paszternák-idézet: „A történelmet senki sem csinálja, látni sem lehet jobban, mint a fű növését”[6] Simon egész életművének esztétikáját meghatározza. Bár elsődleges élményforrása maga a történelem, és annak két olyan eseménye, amelyből egy epikus ihletésű író feltétlenül történelmi regényt írna – a második világháború és a spanyol polgári forradalom –, Claude Simon témáiból nem nő ki a tolsztoji nagyepikához mérhető mű. Mint Michel Butor, Claude Simon is Proust géniuszának adózik, amikor valamennyi regényét a múlt emlékképeiből rakja össze. De az eltűnt idő nyomában Simon nem jár olyan biztonsággal, mint Proust, s nem kutat olyan makacsul a múlt rengetegében, mint Butor. S míg Proustnál az eltűnt időt követi a megtalált, Butor pedig elveszik a múlt labirintusában, Claude Simon eleve azzal a tudattal idézi a múltat, hogy a teljességre törekvés, más szóval az idő „megtalálása” hiú kísérlet. Proust, Flaubert, Joyce, és Faulkner örökségét talán Claude Simon alakította a legönállóbban és a legeredetibb módon művészi egyéniségéhez, kora életérzésének kifejezéséhez. A Szél (Le Vent, 1957) hősének sovány történetét lerombolja Simon az összegyűjtött mozaikok hitelének megkérdőjelezésével. .A Fű (L’Herbe, 1958) történetének Louise tudatában van csupán létjogosultsága, voltaképpen nem is történet ez, legalábbis látszatra semmi sem történik. Louise, aki hozzámegy egy jelentéktelen, ambíció és akarat nélküli férfihez, újra átéli mindazt, amit férje nagynénjének tíz napos agonizálása alatt megél, érzékel, s amit a múltból újra átgondol. S Claude Simon pont ezt teszi meg regényének témájául. Ugyanolyan súlyosnak mutatja, mint majd a második világháborút, aminek jelentőségét viszont mértéktelenül összezsugorítja. A flandriai útban (La Route des Flandres, 1960), jóllehet a második világháború a témája, az író egy szóval, egy célzással sem foglal állást, nem ítéli el a világégés okozóit. Szinte kihívóan ismétli újra meg újra: számára a történelem és maga a háború is csak ürügy, nem súlyosabb élményforrás, mint a mindennapi élet legbanálisabb megnyilvánulásai. A második világháború háború mellett Simon másik történelmi élménye az 1936-os spanyol polgári forradalom: ez jelenik meg A Nagyszálló (Le Palace, 1962), valamint a Történet (Histoire, 1967) című művekben. Simon aztán 1985-ben elnyerte az irodalmi Nobel-díjat. A díj átadásakor elhangzott beszédében is megfogalmazta ars poétikáját: „Nem megmutatni, hanem mutatni, nem reprodukálni, hanem alkotni, nem kifejezni, hanem felfedezni.”[7]

Az ötvenes években a francia új regény az irodalmi élet központjában volt. Ennek ellenére, dacára annak, hogy számtalan fordítása jelent meg a világ minden táján, olvasóközönsége rendkívül csekély számú volt. Ez előrevetítette bukását. A francia új regény ma már nem több – nem is kevesebb – mint egy irodalomtörténeti korszak. Tegyük hozzá: ami új benne, az nem regény, ami pedig regény, az nem új.

*

Jegyzetek:

[1] Pierre de Boisdeffre, Audience et limites du „Nouveau roman”. La Revue des deux mondes, 15 octobre 1967

[2] A gondolat az 1971. július 20-30. között Cerisy-la-Salle-ban megrendezett Az új regény tegnap és ma című konferencián hangzott el.

[3] Gustave Flaubert, Lettre à Louise Colet.Correspondance, Éditions de la Pléiade, Paris 1852.

[4] Entre la vie et la mort Gallimard, Paris, 1968. 75

[5] A francia „új regény” I. Európa Könyvkiadó, 1967. 271.

[6] Claude Simon, L’Herbe. Éditions de Minuit, Paris, 1958, 11.

[7] The Nobel Prizes 1985, Editor Wilhelm Odelberg, [Nobel Foundation], Stockholm, 1986