A tenger irodalma valószínűleg elég terjedelmes ahhoz, hogy egész könyvtárakat töltsön meg. Tenger nélküli országoknak is lehet tenger-irodalma. Most hirtelen Keszthelyi Rezső jut eszembe, aki egy nagyjából elfeledett, nem is olyan rég elhunyt költő. Az Adriáról csodálatos verseket és kisprózákat írt. De nyilván elő lehetne venni még neveket. Magyarországnak nincs tengere, van viszont tenger-irodalma. Sajátos helyzet. Tengerünk az első világháború végéig volt, az adriai Fiume emléke azonban ma is élő, valahogy nem képes múlt idővé válni. Egyszer, egy szlovéniai éjszakai gyorsvonaton azt mondta nekem egy ljubljanai férfi, aki hozzám hasonlóan nem tudott vonaton aludni, hogy a tenger nélküli ország szomorú ország. Nagyon sajnál minket, magyarokat, hogy nincs tengerünk, mondta még. Hogy nem is tudja elképzelni, milyen lehet így élni. Nemhogy tengerünk, de még magashegységünk sincs, mondtam neki, mire elnémult, és csak nézett ki a fülledt éjszakába.
Nem tudom, mennyire szomorú tenger nélkül élni. Megszoktuk, hogy nincs, hogy legalább ötszáz kilométert kell érte utazni. A tenger számomra szinte értelmezhetetlen, és akkor még nem beszéltem az óceánról. Ha meglátom a tengert, valósággal lebénulok. Nincs nyelvem hozzá. Nincsenek fogalmaim. A tengert a tudatalatti nagyon is jól ismeri, a tudatban viszont nem fér el. Nyelv és érzetek előtti emlék. A Dunával vagyok még hasonlóképpen. A jelenléte magától értetődőbb, mint a létezésem. Álltam már néhány tenger partján, és minden esetben ez a bénultság, szó szerinti lenyűgözöttség járt át. Néztem, és nem láttam, mi van előttem. Oostendében, Ostiában, Isztambulban, Coney Islanden ez a mozdulatlanság volt az irányadó. Mintha soha nem léteztem volna. Vagy mintha mindig is léteztem volna. Ami végső soron ugyanaz. Nem véletlenül írta Márai Sándor visszatérően a Csendes-óceánról, hogy ez a végső, az igazi haza. Mert az óceánban minden benne van. Amiben minden benne van, az egyúttal tökéletesen üres is, mert a minden és a semmi csak két egyszerű szó ugyanarra a kimondhatatlan tényre. A tengerről valójában nem lehet sem beszélni, sem írni, ami persze nem zárja ki, hogy könyvtárnyi irodalma legyen. Az irodalom soha nem vett figyelembe ilyen apróságokat.
G. Sebald A Szaturnusz gyűrűi című könyvének van egy feledhetetlen része, amelyben egy bizonyos Józef Teodor Konrad életét beszéli el. Pontosabban életének legmeghatározóbb, első évtizedeit. A könyv persze egészében feledhetetlen, mégis ez a fejezet az, ami a legtöbbször eszembe jut belőle. Egy lengyel gyerek, aki korán elveszíti a szüleit, a bácsikája neveli, és aki még nincs tizenhét éves, amikor 1874. október 14-én felszáll a krakkói pályaudvaron a vonatra, hogy Marseille-be utazzon. Legközelebb tizenhat év múltán tért haza, látogatóba. Ez az alig tizenhét éves gyerek azért utazott Marseille-be, hogy tengerésznek álljon. Senki nem tudta lebeszélni erről. A terve sikerült, néhány hónappal később, 1875-ben már a Mont Blanc nevű vitorláson szolgál, ekkor kel át először az Atlanti-óceánon. 1877 februárjában egy szerelmi csalódás miatt kis híján meghal, valószínűleg öngyilkosságot kísérel meg, de megpróbálja úgy beállítani, mintha a mellkasába fúródott golyót egy párbajban szerezte volna. Az elkövetkező években különböző hajókon bejárja a világtengereket, és angol állampolgárságot szerez. Nevét angolosra fazonírozza, így lesz belőle Joseph Conrad, ezen a néven vonul be a világirodalom elitklubjába. Csak angolul írta műveit, az anyanyelvén, lengyelül soha. Ami nem jelentette azt, hogy megfeledkezett volna a származásáról, vagy hogy letagadta volna. Sőt. Conrad legnagyobb művei, A sötétség mélyén, a Lord Jim, A Narcissus négere a prózairodalom csúcsait jelentik, nem vitás. És hát itt vannak még a kisregényei is, például a Tájfun, amely 1902-ben jelent meg. Ez az alig százoldalas mű valószínűleg a valaha írott legszebb tenger-elbeszélés. Legalábbis egyike a legszebbeknek. A szépség szóval persze óvatosan kell bánni, ki tudja már, mit is jelent pontosan. Elképesztő egyébként, hogy Conrad nem az anyanyelvén írta meg az életművét. Egy számára idegen, késő kamaszkorában megtanult nyelven írva vált a világirodalom egyik legnagyobb alakjává. El sem tudom képzelni, hogyan csinálhatta. A Tájfun cselekménye elég szegényes. Annyi történik csupán, hogy egy Nan-Shan nevű hajó elementáris erejű viharba kerül a Kínai-tengeren. A tájfun ennek a kisregénynek a főszereplője, az elkerülhetetlenül közeledő sorcsapás. Ráadásul egy olyan tájfun, amit még a hajó sokat tapasztalt legénysége sem látott soha. Szép, legszebb, írtam fentebb a kisregényről, ami tényleg nem a legszerencsésebb megközelítés. Conrad írásai nem szépek, sokkal inkább rezignáltan pontosak, a nyelve kopár, dísztelen, akár még unalmas is lehetne egy idő után, ha ez a sivár nyelvi univerzum nem lenne mégis olyan delejező. Túl van az unalmon – mondhatnánk Pilinszky szép szavával, aki Bach egyes műveiről írta ezt. Conrad nyelve maga is inkább természeti tünemény, épp ezért is kiválóan alkalmas arra, hogy a tengerről beszéljen általa. Olyan közel férkőzött az őselemek szívéhez, hogy ott már tényleg nincs helye semmiféle díszítésnek vagy hatásvadászatnak. Az emberek alig különböznek nála a hullámoktól vagy a felhőktől. Írói eszköztárának legjellegzetesebb vonását a Tájfun legelején ő maga foglalja össze MacWhirr kapitányról szólva: „…egyáltalán nem is voltak határozott jellemvonásai; egyszerű volt, nyugodt és közönyös.” Egyszerű, nyugodt és közönyös – és olykor leheletfinoman cinikus, tehetném még hozzá. Ezekből az alkotóelemekből áll össze Conrad műveinek legbelső atmoszférája. A közönyösség persze sajátos módon értendő itt, leginkább azt jelenti, hogy Conrad mindentől és mindenkitől pontosan egyforma távolságot tart. Ugyanolyan közel van mindenhez és mindenkihez, a szereplőihez, a tájaihoz. Vagy ugyanolyan távol. Szinte úgy, mint egy buddhista, aki a jelenségeket és a lényeket nem osztályozza érzelmileg, mindenhez egyformán közelít, részrehajlás nélkül. A Tájfun szereplői úgy élik meg a vihart, mint valami olyasmit, ami az életükből egyenesen következik. Bensővé teszik, interiorizálják, ahogy a pszichológia mondaná. A tájfun az égből csap le, és felkorbácsolja a tengert, de egy idő után már nem lehet eldönteni, „hol” is zajlik mindez. A legénység minden tagja érkezik valahonnan, és egyszer csak összefűzi őket egy irgalmatlan vihar, ami majdnem a halálukat is jelenti. Olyasmi ez, mint ami Thornton Wilder regényében, a Szent Lajos király hídjában is történik, azzal a különbséggel, hogy ott a leszakadó hídon meg is halnak a világ különféle pontjairól érkező áldozatok. A Nan-Shan legénysége túléli a vihart, de valami történik velük közben, amiről nem tudnak számot adni. „Vannak olyan dolgok, amiket hiába keres az ember a könyvekben” – mondja a kisregény végén a kapitány. Ezeket a „dolgokat” a Tájfunban sem lehet megtalálni, de Conrad a lehető legközelebb viszi hozzájuk az olvasót. Eljut a megnevezhetetlen határáig, ahol az irodalom útjai véget érnek. De közben mindvégig olyan érzésünk van, mintha Conrad mégis tudná, mi van a határon túl. Csak hallgat róla. Talán ez a hallgatás maga a tenger.
