Ha egy alkotás – mégoly alázattal is – a művészet rangjának szintjére törekszik, ezt minden sorával igazolnia kell. A művészet pedig egyetlen célt próbál elérni: azt, hogy a lehető legméltóbban mutassa be a látható világot, fényt derítve az egyszerre sokféle és mégis egyetlen igazságra, mely ott rejlik minden megjelenési formája mögött. Arra tesz kísérletet, hogy a világ minden alakzatában, színében, árnyában, anyagának megjelenésében és az élet valóságában egyaránt fellelje a benne rejlő alapvető és maradandó lényeget – egyetlen megvilágító erejű és hiteles sajátosságát – léte lényegi igazságát. A művész tehát, akárcsak a gondolkodó vagy a tudós, az igazságot keresi és hatni akar. A világ külső megjelenésének impressziójától sarkallva a gondolkodó az eszmék, a tudós a tények világába veti magát, majd onnan felbukkanva lényünk azon sajátosságaira próbál hatni, amelyek az életnek nevezett kockázatos vállalkozásra leginkább alkalmassá tesznek minket. A tekintély hangján józan eszünkhöz, értelmünkhöz, békére vagy nyugtalanságra törő vágyunkhoz, nem ritkán előítéleteinkhez, néha félelmeinkhez, gyakran egoizmusunkhoz szól – a hiszékenységünkhöz azonban kivétel nélkül mindig. Tiszteletteljes figyelemmel hallgatjuk, hiszen súlyos kérdések foglalkoztatják: hogyan pallérozzuk elménket és vigyázzunk testi egészségünkre, miképp valósítsuk meg vágyálmainkat, tökéletesítsük eszközközeinket és szentesítsük nagyra becsült céljainkat.

Nem így a művész.

Ugyanezen titokzatos látvánnyal szembesülve a művész önnön lényébe merül alá és – ha arra érdemes és a szerencse kegyeltje – a küzdelmek és megpróbáltatások e magányos világában találja meg a szólásra alkalmas szavakat. Kevésbé nyilvánvaló adottságainkra próbál hatni: természetünk azon elemeire, amelyeket – létünk háborúhoz hasonlatos körülményei miatt – kénytelenek vagyunk ellenállóbb és ridegebb tulajdonságaink mögé rejteni, akárcsak a páncélba bújtatott sérülékeny testet. A művész szava halkabb, mélyebb értelmű, kevésbé tisztán kivehető, intenzívebben felkavaró – és hamarabb a feledés homályába vész. S mégis: hatása örökre megmarad. Az egymást követő generációk változékony bölcsessége az eszméket elveti, a tényeket megkérdőjelezi, az elméleteket megcáfolja. De a művész lényünk azon részére próbál hatni, amely független a bölcsességtől: arra, ami adomány bennünk és nem szerzemény – s így tartósabban maradandó is. Azon képességünkhöz szól, hogy örömöt és csodálatot érezzünk, érzékeljük az életünket övező misztériumot, a szánakozást, szépséget és fájdalmat; ahhoz a szunnyadó tudathoz, hogy minden teremtmény egy közösséget alkot – és a törékeny s mégis ellenállhatatlan, számtalan magányos szívet összekötő meggyőződéshez, hogy létezik szolidaritás. A szolidaritáshoz szól, mely a közös álmok, örömök, fájdalmak, vágyak, tévedések, remények, félelmek okán az egész emberiséget összeköti: a holtakat az élőkkel, s az élőket a még meg nem születettekkel.

Csak ilyesféle gondolatsor – vagy inkább érzés – tudja bizonyos mértékig igazolni az itt következő történet célját: azt, hogy a semmibe vett, zavarodott, egyszerű és néma sokaságból csupán néhány ember homályba vesző életének nyugtalanító epizódját próbálja megjeleníteni. Ha ugyanis a fenti hitvallásban csak egy szikrányi igazság is van, akkor nyilvánvaló, hogy a földnek nincs olyan pompázatosan tündöklő helye vagy sötét bugyra, amely ne érdemelne meg egy csodálattal teli vagy szánakozó pillantást – még ha csak futólag is. Ez az indíték igazolhatja tehát a mű témáját; jelen előszó azonban a művészi vállalkozásról tett vallomás, s így nem érhet itt véget – hiszen a vallomás még nem teljes.

Az irodalom – ha egyáltalán a művészet rangjának szintjére törekszik – a lelki alkatra [temperament] próbál hatni. S valójában a festészethez, a zenéhez, a művészet egészéhez hasonlatosnak kell lennie: a lelki alkat egy fajtájának varázslatos szavával kell hatnia számtalan más típusú lelki alkatra, hogy nehezen megragadható és ellenállhatatlan hatalma által a múlandó eseményeket igazi jelentésükkel [true meaning] ruházza fel, és létrehozza az adott hely és idő erkölcsi és érzelmi légkörét. Ahhoz, hogy szava hatással bírjon, érzéki benyomásnak kell lennie [must be an impression conveyed through the senses]. Tulajdonképpen nem is lehet más, mert a lelki alkat – legyen az egyéné vagy közösségé – nem befolyásolható meggyőző érvekkel. Ezért mindenféle művészet elsősorban az érzékekre hat, s amikor a művészi szándék írott szóban fejeződik ki, akkor is kénytelen az érzékekre hatni, ha leghőbb vágya, hogy elérje az érzelmi viszontválasz titokzatos mozgatórugóját. Megfeszített erővel arra kell törekednie, hogy plasztikus legyen, mint a szobor, színes, mint a festmény, és olyan varázslatos erővel hasson a képzeletre, mint a zene – a művészetek művészete. Csak a forma és a tartalom tökéletes elegye iránti teljes, megingathatatlan elkötelezettséggel, csak a mondatok formájára és hangzására fordított lankadatlan, soha nem csüggedő figyelemmel lehet a szobor plaszticitását és a festmény színeit megközelíteni, s csak így villantható fel egy tovatűnő pillanat erejéig a képzeletet megmozgató varázslatos fényjáték a hétköznapi felszín felett – a réges-régi, elkoptatott, gondatlan használattól eltorzult szavak felszíne felett.

A prózaíró munkájának egyetlen hiteles igazolása azon őszinte igyekezete, hogy ezt az alkotói feladatot teljesítse, hogy addig haladjon ezen az úton, amíg csak futja az erejéből, hogy ne tántorítsa el se tétovázás, se botlás, se kimerültség, se mások rosszallása. S ha tiszta a lelkiismerete, így fog válaszolni azoknak, akik azonnali hasznot hajszoló bölcsességük teljében azt követelik tőle, hogy egyértelműen épületes leckével, vigasszal vagy szórakozással szolgáljon; azt, hogy ott nyomban nevelje, bátorítsa, ijessze meg, sokkolja, vagy varázsolja el őket: „Az én feladatom az írott szó erejével elérni, hogy halljanak és érezzenek – s mindenekelőtt, lássanak. Csak ennyi, ezt próbálom megvalósítani – semmi többet, de ez mindent jelent. Ha sikerrel járok, kinek-kinek érdemei szerint bátorítás, vigasz, félelem vagy varázslat lesz a jussa – minden, mit most követelnek tőlem – s talán az igazság azon felvillanása is, melyet eszükbe sem jutott kérni.”

E feladatnak csak az első lépése az, hogy egy pillanatra összeszedve bátorságunkat az élet tovatűnő mozzanatát kiragadjuk az idő könyörtelen örvényéből. Az így kimentett töredéket mindenki szeme elé tárni, feltétel, válogatás és félelem nélkül, őszinte hangnemben megvilágítva – ez az a feladat, melyet óvatosan és hittel kell megközelíteni. A feladat megmutatni a töredék rezgését, színét, alakját, s a mozgása, alakja, színe által feltárni igazsága lényegét – felfedni ihletet adó titkát: a minden egyes hiteles pillanat lényegében rejlő feszültséget és szenvedélyt. Ha valaki arra érdemes és a szerencse kegyeltje, s ezt az egyetlen célt tartja szem előtt, igyekezete során talán-talán az őszinteség olyan tiszta világosságára tehet szert, hogy végül az általa bemutatott megbánás vagy szánakozás, rettegés vagy vidámság látványa felkelti a szemlélő szívében azt a bizonyos eltörölhetetlen szolidaritást – azt a titokzatos eredetünk, küzdelmeink, örömeink, reményeink és bizonytalan sorsunk miatt érzett közösséget, mely minden embert összekapcsol, s az egész emberiséget a látható világhoz köti.

Nyilvánvaló, hogy ha valaki – helyesen vagy helytelenül bár – kitart a fenti meggyőződés mellett, akkor nem követheti hűen mestersége tiszavirág-életű szabályait. Maradandó részüket – a mindannyiuk által csupán tökéletlenül leplezett igazságot – legféltettebb kincseként kell őriznie, de a többieknek, akik egy-egy rövid időre társául szegődnek (a Realizmusnak, a Romantikának, a Naturalizmusnak, s még a hivatalosan el nem ismert szentimentalizmusnak is, amelytől, akárcsak a szegény emberektől, iszonyatosan nehéz megszabadulni), mindezeknek az isteneknek sorsára kell hagyniuk őt dadogó lelkiismeretével, munkája nehézségének kendőzetlen tudatában – akár a templom küszöbén is. E gondterhelt magány pillatanában még az öncélú művészet mindent túlharsogó kiáltása sem cseng már a látszólagos erkölcstelenség izgató hangján. Távolinak tűnik. Már nem is kiáltás, csak suttogás, mely gyakran érthetetlen, időnként azonban alig hallható bátorítás.

Megesik, hogy amint egy útszéli fa árnyában kényelmesen elterülve távoli mezőn dolgozó munkás mozdulatait figyeljük, egy idő után azon kezdünk el bágyadtan tanakodni, hogy mit is csinálhat embertársunk. Követjük teste mozdulatait – ahogy karját lendíti, lehajlik, felegyenesedik, elbizonytalanodva megáll, majd újra munkába fog. Ha megtudjuk, hogy mi végre fáradozik, az fokozhatja henyélésünk varázsát. Ha tisztában vagyunk vele, hogy követ próbál felemelni, árkot próbál ásni, vagy farönköt gyökerestől kifordítani, valódibb érdeklődéssel tekintünk erőfeszítéseire: készek vagyunk elnézni neki, hogy izgő-mozgó tevékenykedése megtöri a táj nyugalmát, s talán – ha éppen testvéries hangulatban leledzünk—még arra is rászánjuk magunkat, hogy megbocsátsuk kudarcát. Célja világos, és hát embertársunk végül is legalább megpróbálta; de talán nem volt elég erős – vagy nem bírt kellő tudással. Megbocsátunk, megyünk a dolgunkra – és feledünk.

Nincs ez másképp a művészet munkásával sem. A művészet útja hosszú, az élet rövid, a siker pedig nagyon távol van. Így aztán, mivel kétkedünk benne, hogy elég erőnk lesz a hosszú útra, inkább a ködös homályba vesző célról beszélünk egy kicsit – a művészet céljáról, amely magához az élethez hasonlatosan ihletet adó, bonyolult; nem a győzedelmes végkifejlet tiszta logikájában rejlik, nem is a Természet Törvényeinek nevezett szívtelenül kegyetlen titkok valamelyikének leleplezésében. Nem kevésbé hatalmas, csak még bonyolultabb.

A föld munkásának serénykedő kezét egy lélegzetvételnyi pillanatra megállítani, s a távoli célok varázsába révedő tekintetét egy szemvillanásnyi időre a körülötte lévő alakzatok és színek, napfény és árnyék látványa felé fordítani, rávenni, hogy egy pillantás, egy sóhaj, egy mosoly erejéig szünetet tartson – ez az a bonyolult és tünékeny cél, melynek elérése csak nagyon keveseknek adatik meg. Néha azonban az arra érdemesek és a szerencse kegyeltjei még ezt a feladatot is teljesítik. S mikor megvalósul – láss csodát! – ott az élet igazságának teljessége: a látványnak szentelt röpke pillanat, egy sóhaj, egy mosoly – majd visszatérés az örök nyugalomba.

1987, J. C.

*

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Conrad, Joseph. „Preface to The Nigger of the ‘Narcissus’” (1897). The Nigger of the ‘Narcissus’. Oxford: Oxford UP, 1995, xxxix–xliv.