Feminizmus és mágikus realizmus Indonéziából (Ayu Utami pályaképe)
Fotó: Wikipedia / Crisco 1492
Feminizmus és mágikus realizmus Indonéziából (Ayu Utami pályaképe)

Európai turnéja részeként pénteken Budapesten lép fel az indonéz irodalom egyik legnagyobbja, Ayu Utami. Friedrich Judit pályaképe feminizmusról, illegalitásról, mágikus realizmusról és posztmodernről.

Ayu Utami új színt hozott Indonézia irodalmába Saman című első könyvével. A regényt egy irodalmi pályázatra írta 1997-ben, nagyon rövid idő alatt. 30 éves volt, korábban újságíróként dolgozott és egyik alapítója volt a Független Újságírók Szövetségének, így ekkor csak illegalitásban publikálhatott. A művet a versenybírák véleménye nyomán már megjelenése előtt nagy érdeklődés övezte. Aztán megkapta a Jakartai Művészeti Tanács legjobb regénynek járó díját, majd 2000-ben a holland Claus Herceg-díjat. A Samant otthoni hatalmas sikere után 2005-ben hollandra és angolra is lefordították. Azóta több nyelven megjelent, és magyarul is olvasható Vécsei Anna kulturálisan is rendkívül érzékeny fordításában (Athenaeum, 2018).

Irodalmi követői számára a regényben a fiatal városi nők szabadsága, szexualitásuk sokféleségének fesztelen leírása volt a leginspirálóbb. Olyan sok hasonló témájú indonéz regény született a Saman után, többek közt Dewi Lestari és Nova Riyanti Yusuf munkái, hogy a (zömében férfi) kritikusok külön kategóriát találtak ki számukra: „sastra wangi”-ként, „illatos irodalomként” írtak róluk, nem feltétlenül elismerőleg. A nyugati könyvkiadás figyelmét is felkeltették: 2015-ben a Frankfurti Könyvvásár díszvendége volt Indonézia, és erre az alkalomra egy angol nyelvű kötet is megjelent. Ebben indonéz nőírókkal, köztük is első helyen Ayu Utamival készült interjúk, műveik részletei és róluk szóló tanulmányok szerepeltek Yvonne Michalik és Melani Budianta szerkesztésében.

A Saman történeteinek folytatása a Larung (2001), amely magyarul még nem jelent meg. A két mű címszereplője egy-egy férfi, de kétségtelenül erős és sokszínű a női önrendelkezés, az önálló női lét reprezentációja mindkét regényben. Ma is számos meglepetést tartogat például annak leírása, a vallási kötöttségeket levető fiatal nők generációja mennyi tabut dönt meg, és felnövésük rövid ideje alatt milyen messzire kerülnek családjuk kultúrájától. Mégsem csupán nőkről nőknek szóló, a szexualitást az élet alapvető fontosságú részének tekintő művek ezek – bár már ennyivel is átírta volna Ayu Utami az indonéz irodalom történetét.

A Saman és a Larung politikai regényként, az egy emberöltő alatt bekövetkező gyökeres, gyakran erőszakos változások traumájának emlékműveként is olvasható. A regény írása idején Suharto, Indonézia második elnöke uralkodásának 32. évében járt. Az elnöki posztot egy állítólagos katonai puccsot, majd ellenpuccsot követően az alig tizenöt évvel korábban alakult független Indonézia első elnökétől, Sukarnótól vette át. Mielőtt megkezdte volna államfői működését az Új Rendnek nevezett Nyugat-barát katonai rezsim vezetőjeként, mint a katonai erők frissen kinevezett főparancsnoka felszámoltatta az akkor kétmillió főre rúgó kommunista pártot és parancsot adott több ezer kommunistának és szabadgondolkodónak bélyegzett indonéz tömeges kiirtására. Három évtizedes uralkodásának egyik pillére az volt, hogy lehetővé tette a külföldi tőke közvetlen beáramlását. Bár igyekezett a demokrácia látszatát fenntartani, voltak például választások, kezdettől fogva korlátozta a szabadságjogokat. 1994-ben betiltott három újságot; az ezt követő tüntetések miatt került Ayu Utami illegalitásba.

A Saman kilenc nappal Suharto bukása előtt jelent meg, és mélyen átjárja a politikai, gazdasági és katonai brutalitás, amelynek elszenvedői között mindig ott vannak a civilek, a nők, a gyerekek, az öregek is. A korrupt politikai és gazdasági rendszer pusztító hatásától, a milliókat érintő tervszerű társadalmi beavatkozások (például a népességáttelepítés), illetve a szegénység gyötrelmeinek képeitől nehéz szabadulni. Ayu Utami mégsem tereli a politikai röpiratok irányába a regényt. Személyes sorsok tükrében, a tekintélyelvű rendszerek ellen végül fellázadó és a politikai ellenállás útjára lépő fiatalok döntésein, belső világuk átalakulásán keresztül érzékelteti, hogyan válik lehetetlenné az élet ebben az egyre durvuló közegben, különösen a nagyvárosoktól távol. Kísérteties, ahogy megmutatja a rendszerszintű erőszakot, az alig elviselhető kiszolgáltatottságot és szenvedést, és emellett a személyes felelősség kérdéseit, többek közt a „külföldre szakadni vagy otthon maradni” dilemmáját. Az egymás mellé festett sorsokban a regény ugyan számos lehetőséget leír, de az egyes szereplők számára, akik saját életüket próbálják élni, csak egy-egy út adódik, mozgásterüket pedig nemcsak a politikai helyzet, hanem saját kultúrájuk, neveltetésük, vallásuk, hitviláguk is behatárolja.

A magyar olvasók számára mégis talán a kulturális sokféleség Ayu Utami műveinek legmegragadóbb jellemzője. Saman, aki papnak készül, és egy katolikus leányiskolában tanítva ismerkedik meg a többi főszereplővel, élete egy pontján visszatér gyerekkora helyszínére, ahol odáig viszi a közösség szolgálatát, hogy szinte rabjává válik azoknak, akikért felelősséget vállal. Az időbeli előre- és visszautalások során megismerjük sorsának nagy fordulópontjait, azok színterét és közegeit, egészen az emberi jogi aktivizmusig és New York-i életéig. A katolikus iskolába járó lányok maguk is különböző kultúrákat, különböző életutakat képviselnek, míg az urbanizálódó, modern fiatalok mögött a szülők és főleg a nagyszülők generációjának gondolkodásában ott él a vallásos vagy a még annál is ősibb hitek rendszere. Ezek a hitelemek a fiatal szereplők motivációját, cselekedeteit is színezik bizonyos mértékig, és egymás mellett élésükben, kaleidoszkópikus sokszínűségükben a regények meghatározó vonásai lesznek.

Ilyen kulturális különbségek láttán egy kis országhoz, kis népességhez szokott olvasó számára is érthetőbbé válik, milyen hatalmas Indonézia és mennyire összetett a kultúrája. A világ negyedik legnépesebb országa európányi területet ölel fel, néhány nagy és több száz kis szigettel, azokon sajátos kultúrákkal, háromszáznál több nyelvvel. Mára lakossága 87 %-ban iszlám vallású, de hat hivatalos vallása mellett néhányszáz el nem ismert vallási csoportja is van, miközben a vallástalanság bármilyen formája ma is törvénytelennek számít. Ezt a sokféleséget, a politikai zavargásokat, a gyors modernizációt együtt, egy regényben bemutatni komoly mutatvány, és nem is sikerül mindig meggyőzően és érthetően. A történet és a narráció sokrétűsége és meglepő fordulatai közé számíthatnánk a Saman nyitva hagyott történeteit és hirtelen befejezését is, de valójában a mű itt csak félbeszakad, és a Larungban folytatódik.

A Saman és a Larung írásmódja emlékeztet a posztmodern és a mágikus realizmus, például Salman Rushdie multikulturális megközelítésére, elsősorban abban, hogyan lehet megmutatni a modern világ, a történelmi előzmények és a hitvilág egymásba forduló rétegeit, hogyan lehet megírni első látásra egymás ellentétének tűnő életelemek párhuzamos jelenlétét egyazon helyszínen, egy adott történelmi pillanatban, akár egyetlen szereplő életében is. Nem fogjuk tudni eldönteni, amikor az egyik szereplő szellemekkel beszélget, akkor ott, abban a világban hinnünk kell-e a szellemek létezésében, vagy valamilyen mentális betegségként vagy egy traumatizált elme menekülési stratégiájaként értelmezzük-e ezt a viselkedést. Az olvasó a többi szereplő reakciójából próbál tájékozódni, vagy a szakirodalomhoz fordul (Vécsei Anna, a fordító ehhez Clifford Geertz Jáva vallásairól szóló, eredetileg 1960-as könyvét ajánlja[1]). Változik a fókusz, a szereplő, a korszak, a helyszín, a történelmi helyzet, sőt, az írásmód, a történetmesélés eszközei is, akkor is, ha a szálak aztán összefutnak; a szerző magabiztosan mozog fejezetenként más-más világban, és nem magyarázkodik.

Ayu Utami azóta is folyamatosan küzd a nők önrendelkezési jogaiért és Indonézia demokratikus fejlődéséért. Továbbra is kulturális újságíróként dolgozik, és egy egész Indonéziában ismert független rádió, a Radio 68H munkatársa. 2008-ban Susila pere címmel drámát írt és könyvet jelentetett meg, amelyben egy törvénytervezet ellen érvel. Filmforgatókönyvet is írt, sőt a film egyik dalának is ő a szerzője; a Maida házát 2009-ben mutatták be. A kritikai fogadtatás vegyes volt, bár Ayu Utami esetében mindig az: sokszor úgy érzik, túl messzire megy. Ayu Utami eközben úgy látja, nem mehet elég messzire. Fiatalokat tanított kritikai gondolkodásra és az internet információdömpingjének kezelésére, kulturális érzékenységre és türelemre. A hivatalos történetírás átgondolását szorgalmazza személyes történetek, megélt tapasztalatok alapján. A LIFEs irodalmi fesztivál főszervezője (Literature & Ideas Festival), amelyet kétévenként rendeznek meg a Salihara Művészeti Központban, egy jakartai összművészeti kulturális térben, amelynek 1994-től lett munkatársa, most pedig egyik kurátora. Tucatnyi újabb regényt írt és megjelentetett egy háromrészes önéletrajzot. Most épp európai körúton van: Budapesten 2022. december 2-án 17 órától találkozhatunk vele a Nyitott Műhelyben, a Hopp Ferenc Ázsiai Múzeum rendezvényén.

*

Jegyzet:

[1] Clifford Geertz: Religion of Java. Glencoe, Free Press, 1960.

Az esszé szerzőjéről
Friedrich Judit (1962)

Irodalmár. Fő érdeklődési területe a posztmodern és kortárs angol nyelvű irodalom.

Kapcsolódó
Ayu Utami: Larung (részlet)
"A leginkább szellemjárta helyek az indonéz követségek" (beszélgetés Ayu Utamival)
Vécsei Anna (1984) | 2023.03.17.