Ayu Utami: Larung (részlet)
Fotó: Wikipedia / Michael W. Ishak
Ayu Utami: Larung (részlet)

Európai turnéja részeként pénteken Budapesten lép fel az indonéz irodalom egyik legnagyobbja, Ayu Utami. Most Larung című regényéből közlünk részletet Vécsei Anna fordításában.

Emlékszel, 1964-et írtunk, még mielőtt a tenger felé fordultam, te pedig megismerted volna a félelmet. Beköltöztünk egy házba, amit apádnak – az embernek, akit apádnak neveztél – lakhelyül jelöltek ki. Olyan fiatal volt még, csenevész kis alhadnagy egyetlen sávval a vállapján. Jáváról érkeztünk Balira, teherautóval és komppal, hogy Kután csatlakozhasson a 741-es alakulathoz. Olyan fiatal volt, te pedig olyan vidám! Én azonban, de erről mit sem tudtál, már jó régen nem jártam gyermekkorom szigetén. Fél évszázad is eltelt azóta, hogy a családom átkával egyetemben magam mögött hagytam, lánykoromban ugyanis egy holland kalandor kedvéért elszöktem a palotából és a szüleimtől. Erre megint ott voltam, igaz csak a sziget alantasabb és tisztátalanabb felén, amit mi balinézek a kelod szóval fejezünk ki. Akkorra azonban már megöregedtem és az egész családom megszabadult az evilági lét körforgásából, minden neheztelésükkel együtt.

Emlékszem, olyan kicsi voltál még a szerelemhez! A felnőttek gyakran elfelejtik, hogy az apróságok is ismerik ezt az érzést. Ők rendszerint a náluk idősebbekhez vonzódnak. Ez a te esetedben is így volt egy kínai kislánnyal, akinek az apja a katonák juttatásként kapott rizsadagjaival kereskedett a bázison, amihez a te apád – az ember, akit apádnak neveztél – szintén tartozott. Hahaha. Azért ismerkedhettél meg Siok Hwa-val, mert apád olyan szoros viszonyt ápolt az ő apjával. Mindketten rizzsel üzérkedtek, mikor az ország éhezett, nem volt vetés és kizárólag a katonák és a hivatalnokok kaphattak segélyt, nyomott árú nyersanyag formájában. Ők természetesen spóroltak vele, a maradékot pedig eladták azoknak, akik nem részesültek a fejadagokból, hasznot húztak belőle és megint vásároltak. Ez volt apád egyik feladata. Begyűjteni a rizst a társaitól, akik szintén túl akartak adni a feleslegen és eljuttatni Siok Hwa apjának üzletébe. Csak a saját rizséből képes volt kétszeres nyereséget szerezni. Ő ugyanis egy kilót 30 rúpiáért vásárolt, a bolt pedig normál áron, 130-ért adta, aztán megfelezték a profitot. A katonatársai fejadagja után pedig közvetítői díjat kapott. Jómagam is kivettem néhány zsákkal a kamrámból, hogy azokat is Siok Hwa apjának boltjába, a Kambodzsába küldjem.

A bolt a kereszteződésben állt, meglehetősen közel a katonai komplexumhoz. Ne engedd, hogy elhomályosuljanak az emlékeid! Gyakran játszottál arrafelé és hagytad, hogy Siok Hwa megsimogasson azzal a puha, harmatos kezével. Te négy voltál, ő kilenc. A tekintetedből láttam, hogy azonnal beleszerettél. A fiókos szekrény mögött ült és aprócska ujjaival meg a pink körmeivel egy abakuszon számolt. Az abakusz golyói feketék voltak és laposak. Rámutattál a csokoládéra, amit meg akartál venni. Ő pedig, aki addig lehajtott fejjel üldögélt, felnézett és halvány mosolyra húzta a száját; olyan pöttöm voltál a cukrosüvegek mögött. És a te szemedben ő nagyon szép volt, igaz? Éppen végzett az esti mosakodással. Friss volt, akár a nyári zápor. Még érezted a bőre nedves szappanszagát. A pofija kipirult, az ajkai meg aprók és nedvesek voltak, akár a nyelvünk alatti rész. És bár a haja nem volt olyan sűrű, mint a pálmarost, de ettől csak még törékenyebbnek tűnt. Nyuszis keménycukorkát kaptál tőle. Attól fogva mindig visszakívánkoztál.

Gyakran találtam rád így, az ölében ülve. Minden kedden, mikor hamarabb zárt a vegyesboltjuk, a boltossegéd szerint Siok Hwa téged tanított számolni a bolt kacsatojás- (neked csak sóstojás)zöld, számozott bejárati tábláin, miközben a segéd egymás után hajtogatta be őket. 1-től 24-ig. Neked azonban az 1-4 is éppen elég lett volna, hogy ki tudd számítani a korodat. Ha elől nem találtalak, akkor biztosan odabent voltál. Talán emlékszel is még erre a sötét, áporodott levegőjű szobára. A hio füstölő alumínium-szulfát szagára, ami az évek során úgy átjárta a falakat és a mennyezetet, akár a penész vagy a száraz kardvirágok kipárolgása. A vörös oltárra, ami napközben a ház központi fényforrását adta. A porcelán Kwan Im szoborra. A megfeketedett szellőzőnyílásra. A vakablakra. Mert e mögött húzták fel a raktárat, amiben a rizseszsákokat is tárolták. Ezért ezt az üvegtáblát sötétre festették, te pedig azt hitted, odakint mindig este van.

Ebben a szobában ücsörögtetek Siok Hwa-val a műbőr kanapén a faasztal és a művirágok között, és közös tálból rizst meg szaftos húst kanalaztatok. Azután pedig egyszerű kis történeteket mesélt neked, amikre később képtelen voltál visszaemlékezni. Te csak a puha bőrére emlékeztél. Csakhogy abban az ablaktalan szobában a világ korántsem volt egyszerű. Még kicsi voltál.

A világ nem volt egyszerű. Még kicsi voltál. A világ nem volt egyszerű. Kicsi voltál.

Odahallottuk a tengerzúgást. Északon, a hegyek felé azonban nyugtalanság honolt, járvány és éhínség sújtotta a vidéket. Te az egészet átaludtad, így nem emlékezhetsz rá, és nem is élhetted át, micsoda pánik keletkezett, mikor kitört a Gunung Agung. A parton is éreztem iszonyú haragját, láthatatlan energiáit, melyek nem pusztán a repedezett száján, de a föld pórusain keresztül is utat törtek maguknak, akár a holt lelkek. Aztán végignéztem, amint a fekete füst hatalmas szellem gyanánt fokozatosan beteríti a szigetet. Mintha csak el nem csitult dühének maradványa lenne, ami elől úgysem menekülhetünk. Mikor azután lejjebb ereszkedett, kiderült, hogy ez a felhő hihetetlenül sebesen sistereg és bugyborékol. De a falusiak ezt már nem láthatták, nekik a hirtelen ijedtség után már csak megégni volt idejük. A fák elhamvadtak. Az állatok megfőttek. A bőr lehámlott, a szőr semmivé lobbant.
 
Később, az újságokban nem csak a betegségekről és az elszenesedett emberekről lehetett olvasni, de arról is, hogy a rizskészletek uzsorások kezébe kerültek, pontosabban vérszívókéba, ahogyan a lapok nevezték őket. Fény derült a Jakartából érkező igazságtalan fejadagok ügyére. Meg hogy a földműveseket arra kényszerítik, hogy olcsón adják a rizst a kormánynak, miközben a bolti ár annyira felment, hogy saját maguknak már képtelenek visszavásárolni belőle. Te még túl kicsi voltál, hogy ezt megértsd.

De ahhoz már elég idős voltál, hogy végig kelljen nézned, aminek szemtanúja lettél. Nyoman Pintar reszketve cipelt be téged és Siok Hwa-t a bolttól alig száz méterre fekvő házába. Ahogy az esti szürkületben kikukucskáltál az ablakon, mintha egy gerillacsapatot láttál volna leereszkedni a hegyről, kisemmizett, éhes fiatalokat, a kezükben botokkal és bambuszdobokkal. Többtucatnyian lehettek, talán százan is. Kommunisták, hallhattad, ahogy a bentiek összesúgtak. Szocialisták. Nacionalisták. Badarság! Én az mondom: éhes emberek voltak. Az arcukat nyilván nem ismernéd meg. Amire viszont emlékezhetsz, azok az eltátott szájak, mielőtt hátat fordítva hangos kiáltozással, amiből te magad mit sem hallottál, betörtek volna Siok Hwa-ékhoz. Ámulva figyelted, mi történik, ámulatod pedig csak tovább nőtt, ahogy kirángatták Siok Hwa apját és addig ütötték-verték, míg nem moccant többé. Még ha láttad is a vért, abból a távolságból akkor sem tudtad volna megmondani, miféle folyadék is az, ezért csak még jobban csodálkoztál. Mert azelőtt sosem találkoztál az emberi könyörtelenséggel. Mivel nem hallottad a hangját, azt sem tudhattad, hogy bajban van. De Siok Hwa mindent látott és keserves sírásra fakadt, úgyhogy Nyoman Pintar felesége mindjárt elvitte őt mellőled az ablaktalan hálószobába. Te pedig követted, ahogy azok az emberek kicipelik a rizseszsákokat, sőt, még mindenféle ócskaságot is. Végezetül pedig csendes elvonulásukat és Siok Hwa apjának elnyúlt testét. Egyedül Siok Hwa zokogásából értetted meg, hogy valami szomorú dolog történt. Mert azt már tudtad, hogy a sírás mit jelent.

Sosem láttad őt viszont. Nyüszítettél, hogy átmehess hozzájuk, de még a bolt ajtódeszkái is össze voltak törve, teljes egészében egy olyan ház benyomását keltve, amiben erőszakos események zajlottak. Sötét volt és reményvesztett. Hová ment Siok Hwa? – kérdezted. Ahogy belestél, átjárt a félelem. Mivel az elhangzott szavakat még nem értetted, attól tartottál, hogy Siok Hwa-val is ugyanaz történt, ami a szobával. A puha kis testével. Nem, nyugtattalak meg, ő csak elment Surabayába, ahol az anyja a gyermekkorát töltötte, mert itt nem maradhattak. Nem sírtál, talán csak akkor sírtál volna, ha a saját szemeddel látod elmenni. De ő csak eltűnt. Az arckifejezésedből tudtam, hogy szomorú vagy. Te azonban még nem tudtad, mi az a szomorúság.

És az egészre nem is emlékszel.

Egy évvel később, 1965-ben mintha ugyanezt a csoportot láttad volna, de addigra már jóval többen voltak és hangosabban is meneteltek meg ütötték a kentongjaikat, miközben a házunk felé tartottak. Még nem ismerted az idő fogalmát, csakhogy én megjegyeztem a napot: november 21-e volt. Teneked sejtelmed sem lehetett róla, mi történik, én azonban mindent felvéstem a szívizmaimba. Azért jöttek, hogy elvigyék a fiamat. Kopogtatás nélkül. Én ugyanis már azelőtt ott álltam, hogy megérinthették volna az ajtót. Már korábban kihallgattam, ahogy suttogva azzal vádolnak, hogy egy kígyót rejtettem a textilövem hajtásába. Ez az öregasszony boszorkány, ártalmas rangda, hisz minden özvegy potenciális veszélyt jelent. Vegyük csak le a derekáról, akkor majd kiderül! Ezeket hallottam. Akkor kitártam az ajtót és a szemükbe néztem. Egy sem volt, aki a közelembe jött volna, mégis elvitték a fiamat.

Te mindent láttál. A gyermekem, akit te apádnak neveztél, a sarokban verejtékezett. Méltósága utolsó foszlányaként magára öltötte az uniformisát. De arra, hogy a cipőjét is felhúzza, már nem futotta az emberek türelméből. Egyikük hátulról, a konyha felől lépett be, ha a fiam netán szökni próbálna. Ez a tizenéves fiú olyan keményen dörrent rá, mintha a fegyverét sütötte volna el. Mintha többé már nem létezett volna az idősek iránti tisztelet, cipő nélkül tuszkolta ki az apádat, az embert, akit apádnak neveztél. Nem emlékszel a szétgurult fekete cipőkre meg a zokogástól fuldokló anyádra?

Azt mondtam: felejtsd el! Mert én a belső szememmel mindent láttam. A fiamat a többiekkel együtt a gyülekezőhelyre vitték, ahol szétválogatták egymástól a katonákat és a civileket, és az előbbiekkel annál könyörtelenebbül bántak. Láttam, ahogy letépik az uniformisát, őt pedig a kezénél fogva egy napra és egy éjszakára fellógatják egy tamarindfára, azután nádpálcákkal és puskatussal ütlegelik és összezúzzák a lábfejét egy asztallábbal. Szétroncsolják az arcát, kicsavarják a csuklóit. Mégis mit követett el? – többé senki sem tudakolta.  Mindenki ismerte a telepen, hiszen házról házra járva kereskedett a fejadagokkal. Így mikor a tiszteknek meg kellett nevezniük a csapatukból, akik érintettek voltak a szeptember 30-ai puccsban, mind az ő nevét mondták.

Megrágalmazták, állította anyád. Nem, feleltem. Mert az élet telis-tele van önkényességgel. A férjed, az én fiam talán nem volt kommunista, és talán a puccsot sem a kommunisták csinálták, de mégis mit számít ez? Az emberek azért mutogatnak egymásra, hogy a saját bőrüket mentsék. Ezért mondták az ő nevét. Mindössze ennyi történt. Ahogyan minden állat, de mi magunk is egymással táplálkozunk az életben maradásért, az ember, hogy mentse a bőrét, feláldozza tulajdon fajtársait. Mi ebben a különös?

Anyád sírt. Én nem. Mert én addigra már mindenfajta csodálkozástól és nem kívánt érzéstől megszabadultam. És a helyüket idővel valamiféle erő töltötte fel, amit az emberek fekete mágiának neveztek. De mi az, hogy fekete? Miért gyűlölöd a sötétet?

Három nap múlva éreztem, hogy a fiamnak vége, a benne lobogó energia semmivé foszlott, akár a kialvó parázs. Elképzelhető, hogy a többiekkel együtt őt is felpakolták arra a teherautóra, ami azután egy mezőn tátongó hatalmas gödörhöz szállította őket. De mikor a sortüzet beléjük eresztették, addigra már biztosan halott volt.

 

*

 

A szöveg eredeti címe és megjelenési helye: Ayu Utami: Larung. Jakarta, KPG, 2004.

*

A műfordító a műfordítás elkészítésekor a Petőfi Irodalmi Múzeum Babits Mihály-ösztöndíjasa volt. 

A cikk szerzőjéről
Ayu Utami (1968)

Indonéz újságíró, író és aktivista.

A fordítóról
Vécsei Anna (1984)

Műfordító, dramaturg, a Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeum Délkelet-ázsiai gyűjteményének kurátora. Legutóbbi fordítása: Ayu Utami: Saman (2018, Athenaeum)

Kapcsolódó
Feminizmus és mágikus realizmus Indonéziából (Ayu Utami pályaképe)
Friedrich Judit (1962) | 2022.11.30.
"A leginkább szellemjárta helyek az indonéz követségek" (beszélgetés Ayu Utamival)
Vécsei Anna (1984) | 2023.03.17.