1749: Néhány éve már a magyar olvasók is kezükbe vehetik Saman című első regényedet, amely Indonéziában elképesztő népszerűségre tett szert. Ennek folytatása, az itthon egyelőre kiadásra váró Larung első oldalán különös, nehezen érthető szópárral találja szemben magát az olvasó. Ez az a bizonyos siat wengi. Mégis mit takarnak ezek a sokat sejtető szavak?

AU: A siat wengi kifejezéssel régi balinéz történetekben találkoztam. A wengi éjszakát jelent. A siat pedig harcot vagy küzdelmet. A siat wengi olyasfajta küzdelem, amiben boszorkányok vagy más természetfölötti lények energiái feszülnek egymásnak.

1749: Ez olyasvalami, amit egy átlagos indonéz is ért [Indonéziában körülbelül hétszáz nyelv létezik, a hivatalos bahasa indonesiát a század elején hozták létre, főként a maláj nyelvre alapozva – V. A.]?

AU: Az átlagember nyilván nem érti. De ez nem is baj, mert egy szó jelentésénél egyébként is fontosabb, hogy milyen atmoszférát teremt. Egy szó több puszta szótári jelentésnél, a hangalakja, sőt a hangzása is fontos.

1749: A Larung három évvel követte a Samant. Ebben a könyvben számos misztikus tapasztalaton túl az olvasó egy 11. századi balinéz legenda újraértelmezésével is találkozhat. A történet egy királyról és egy boszorkányról szól. Hallottál valaha a mágikus realizmus műfajáról, netán kritériumairól, mielőtt megírtad volna az első regényedet?

AU: Abban az időszakban még nem olvastam latin-amerikai szerzőket. Hallottam ugyan a boomról, de én akkoriban elsősorban aktivista voltam és az ahhoz kapcsolódó feladataimmal voltam elfoglalva. Egyébként nem biztos, hogy értem a kritérium szót, vagy egyáltalán beszélhetünk-e ilyesmiről ebben az esetben. Az én értelmezésemben a mágikus realizmus egyrészt ellentmondása, másrészt összejátszása is a benne rejlő két fogalomnak, egyetlen műalkotáson belül.

1749: Akkor mégis mi az oka, hogy a Samanban és a Larungban a spiritualitás és reális síkok ilyen szoros átfedésben tűnnek elénk?

AU: Hogy így működik az indonéz valóság! Vegyünk például engem, aki még egy politikai tüntetés miatt is pawanghoz [esőcsináló/űző sámán – V. A.] fordul. (nevet) Mit több, meg vagyok győződve róla, hogy a világon a leginkább szellemjárta helyek az indonéz követségek és vendégházak. Például a prágai vagy a washingtoni követség épületei.

1749: Miért gondolod?

AU: Mert az indonézek rajonganak a kísértettörténetekért! Egy amerikai barátunk heccelt minket azzal, hogy indonéz ismerősökkel minden egyes társalgás kísértethistóriák felidézésébe torkollik.

1749: Beszéljünk egy kicsit az írói stílusodról. Vannak példaképeid, kedvenc szerzőid?

AU: Hm… bizonyos műveket kedvelek, de nem tudom, vannak-e példaképeim. Példaképekre valószínűleg olyankor van szükséged, mikor te magad is profi akarsz lenni valamiben. Az esetemben ez sokkal természetesebben történt. A mai indonéz fiatalokat, akik már demokráciában nőttek fel, magától értetődő módon foglalkoztatja a karrierjük, hogy mit szeretnének csinálni… én azonban nem gondolkodtam ilyesmiken, csak megtörtént.

VA: Mégis számos, a posztmodernre jellemző technikát, ötletet építesz be az írásaidba…

AU: Na, igen. Mondták, hogy az írásaim nagyon posztmodernek, és ez bizonyos szempontból talán igaz is, de mindez inkább intuitív módon született meg, mint a világirodalmi példákból tanulva. Ne feledjük, akkoriban a katonai rezsim időszakát éltük és a külföldi könyvekből nem volt túl széles a választék. Ráadásul nem is ezt tanultam… 

VA: Pedig az egyetemen orosz szakos voltál…

AU: Csakhogy én nem az irodalmat, hanem a nyelvészetet választottam! Egyébként sem tanultam valami sokat az egyetemen, mert pocsék volt az oktatás. Nem voltak anyanyelvi tanáraink, ötvenes években kiadott nyelvkönyvekből tanultunk, ráadásul az oktatók sosem jártak a Szovjetunióban, vagy más országokban, ahol oroszul beszéltek volna.

1749: Erről jut eszembe: te jártál New Yorkban, mielőtt írtál volna róla?

AU: Futólag. Egy újságíróknak és aktivistáknak szóló szeminárium-féleség miatt.

1749: Katonai diktatúrában éltél, mégis részt vehettél egy aktivizmusról rendezett szemináriumon New Yorkban?

AU: Mert az indonéz katonai rezsim különbözött az orosz, kelet-európai és kínai kommunista rendszerektől. Nem volt totalitárius rendszer. Ne feledd, hogy Suharto folyton azt hangoztatta, hogy Indonézia köztársaság és az országban demokrácia uralkodik. Ráadásul hivatalosan három párt volt, még csak nem is egypártrendszer…

1749: És ezek valódi pártok voltak?

AU: Nem… de azt akarom mondani, hogy fontos volt, hogy megmutassa a világnak, ők demokratikusan kormányozzák az országot. Úgyhogy mi is elmehettünk, csak, ha olyasmit mondtunk, ami a tűréshatáron kívül esett, később megütöttük miatta a bokánkat. De ez nem csak a külföldi utakra vonatkozott… 

az itthoni összejövetelekről is tudvalevő volt, hogy lesznek ügynökök is.

Ezért aztán óvakodnunk kellett, nehogy átlépjünk egy határt.

1749: Tehát relatíve szabadon járhattatok ki-be az országból, publikálni viszont nem publikálhattatok.

AU: Nem egészen. Az, hogy 1994-ben feketelistára kerültem, egyet jelentett azzal, hogy a nagy médiavállalatok többé nem alkalmaztak, mert tartottak a következményektől. De mindez a felszín alatt zajlott. A kormány az Indonéz Újságírószövetségen keresztül tartotta fennhatósága alatt a médiát, és minden hivatalos irányelvet rajtuk keresztül kommunikált. A lapigazgatók pedig ennek a szervezetnek tartoztak beszámolási kötelezettséggel.

1749: Mindez amiatt, mert részt vettél a lapbetiltások elleni tüntetésen [a Detik, Editor és Tempo magazinok 1994-es betiltása miatt – V.A.] vagy mert egyik alapítótagja voltál az Indonéz Független Újságírók szervezetének?

AU: Főként a Független Újságírók miatt, mert a nevünk ott szerepelt egy listán. Egyébként sem voltam hivatalosan betiltva, épp csak a vezető szerkesztőm áthelyezett egy másik osztályra, aminek semmi köze sem volt az újságíráshoz. Később aztán ki is rúgtak, mondván, nem ütöttem meg a szintet…

VA: Hogyan viszonyulsz az indonéz irodalom emblematikus alakjához, Pramodya Ananta Toerhoz? Ott szerepel a kedvenc íróid között?

AU: Azt mondanám, hogy Pramoedya nem tartozik a személyes kedvenceim közé. Umar Kayamot vagy Ahmad Toharit például sokkal jobban kedvelem. Goenewan Mohamedet meg egyenesen imádom, de ő nem ír regényeket. A nyelvezetét viszont felettébb költőinek érzem. Egyébként az általam használt költői nyelv is leginkább Mohamed és Sapardi Djoko Damono művészetében gyökerezik. Elmondható tehát, az általam használt lírai nyelvezet nem a regényíróktól jött, hanem a költőktől.

1749: Megtennéd, hogy említesz néhány címet az olvasók kedvéért?

AU: Ahmad Toharitól a Ronggeng dukuh paruk, Umar Kayamtól meg inkább a novellái, mint a regényei. Ezek közül nem egy a ’65-‘66-os vérengzések áldozatairól szól.

1749: Ezeket mikor adták ki?

AU: A nyolcvanas években.

1749: És nem kerültek tiltólistára?

AU: Nem, mert 

a kormány nem olvasott regényeket, így aztán az is ritkán fordult elő, hogy betiltották volna őket.

1749: Pramoedyát betiltották…

AU: Pramoedyát igen, de őt is a személye és nem a regényei miatt. Pramoedyának ugyanis összeköttetései voltak a kommunista párttal [a LEKRA-n, egy, a kommunista párthoz szorosan kötődő művészeti és kulturális szervezeten keresztül – V.A.], meg a Burun [indonéz börtönsziget – V.A.] eltöltött idő miatt is. Így a kormány szemében ő egyértelműen a kommunista párthoz tartozott.  Általánosságban viszont megtörténhetett, hogy az ember az említett a témáról írjon, és mégis átcsússzon a cenzúrán. Ha elég finoman, áttételesen volt megfogalmazva.

1749: Ahogy a Samanban társadalmi és politikai kérdésekről írtál, az nekem korántsem tűnt visszafogottnak…

AU: Engem akkoriban már eltiltottak az újságírástól, úgyhogy sem az olvasókra, sem a kiadókra, sem másra nem gondoltam, csak írni akartam. És úgy terveztem, hogyha senki sem akarná kiadni, akkor majd kiadom én. De miután a kézirat első díjat nyert a Jakartai Művészeti Tanács regénypályázatán, egy jelentős kiadó, a Gramedia, amely általában nagyon odafigyelt rá, nehogy betiltsák, úgy döntött, hogy mindenféle változtatás nélkül megjelenteti. A politikai kérdéseket tekintve egyébként sem volt különösebben újszerű. Ahogy említettem, Umar Kayam és Ahmad Tohari addigra már írtak a ‘65-’66-os eseményekről. Ami viszont elég nagy újdonság lehetett akkoriban, az a vallás és az erotika összekapcsolása, meg az illemtudóan, de részletesen taglalt érzékiség.

1749: Mivel már régóta fúrja az oldalamat, ezért most – az elhangzottak ellenére is – felteszem neked a kérdést. Vajon az első regényed megírása értelmezhető egyfajta politikai gesztusként?

AU: Valóban politikai volt, már abban az értelemben, hogy olyasmit akartam írni, aminek a segítségével felszabadíthatom magamat, és remélhetőleg másokat is. De tudod, az indonéz emberekre nem jellemző a regényolvasás. Szóval ha valamit valóban szeretnél kommunikálni a nagyközönségnek, azt nem egy regényen keresztül teszed. Ahhoz nem elég hatékony.

1749: A Saman esetében mindenesetre működött.

AU: A Saman kivételes, mert rövid idő alatt bestseller lett és rengeteget beszéltek róla. Úgy vélekedtek, hogy 

ez az a hang, ami kifejezi mindannyiunk szabadságvágyát.

De ezt nem láthattam előre. Egy regény esetében sosem számíthatsz a sikerre.

1749: Azért van, aki próbálkozik…

AU: Akarni persze akarhatod, nyilván próbálkozni is lehet, de ettől még nincs semmi biztosíték arra, hogy be is következik. Valójában a siker oka sok esetben valami teljesen másban keresendő. Hogy a pillanat valamiképp megérett rá, vagy olyanok a körülmények. Így aztán a Saman sem ítélhető meg a sikere alapján.

1749: Egy korábbi beszélgetésben említetted, hogy annak idején, egy foglalkozás keretében gyerekeket tanítottál arra, hogyan dolgozzanak a családi történeteikkel, traumáikkal az osztályban és miként hozzanak létre új, közös történeteket belőlük. Úgy is mondhatnánk, hogy egy jóravaló, empatikus társadalmat szeretnél építeni.

AU: Hát persze! De ezt nem a humanizmus nevében teszem, hanem azért, mert hiszek benne, hogy minden embernek szüksége van kellő szabadságra ahhoz, hogy megvalósíthassa a lehetőségeit, és fejlődni tudjon. És még egy másik, gyakorlatiasabb oka is van, mégpedig az, hogy én is Indonéziában élek, rajongok Indonéziáért és el sem tudom képzelni, hogy valaha is elhagyjam. Úgyhogy az egyetlen dolog, amit tehetek, hogy igyekszem az indonézeket arra sarkalni, hogy hűek maradjanak az egységes nemzet eszméjéhez és befogadóak legyenek, ahogyan azt a Bhineka tunggal ika („Egység az sokszínűségben”) üzenete is hirdeti. 

1749: És milyen egyéb terveid vannak?

AU: Ó, rengeteg van…(nevet) az egyik közülük a rasahoz [összetett jelentésű jávai fogalom: egyszerre jelent értelmet, érzelmet, empátiát – V.A.] kötődő kutatásom, ami egyébként szintén kapcsolódik az iménti kérdéshez. Ugyanis éppen azt akarom bebizonyítani, hogy mindig is a rasa volt az az alapvető mentális beállítottság, ami lehetővé tette az itt élőknek, hogy megteremtsék a Bhineka tunggal ika meg a Pancasila eszméjét, és a későbbiekben majd a kritikai spiritualizmus szellemében élhessék az életüket. Egy másik dolog, amit a hazatérésem utánra tervezek, egy emberi jogi visszaélésekkel foglalkozó virtuális múzeum felállítása. Ugyanis kezdjük elveszíteni a valóságos, fizikai mementóinkat, amilyen például a már említett Buru-sziget is volt.

1749: Ezt hogy képzeljük el?

AU: Még az ott élők is inkább el akarnak róluk feledkezni. Ezzel az a probléma, hogy az épületek elvesztésével együtt az eseményekre vonatkozó emlékeidnek is búcsút mondhatsz. Igazán kár! Nektek itt Európában, Japánban vagy Koreában legalább vannak emlékműveitek meg megemlékezéseitek, de nálunk indonézeknél ez még mindig nem része a rendszernek. Egyébként már majdnem hét éve gondolkozom rajta, sőt többeknek is ajánlgattam, de senki sem vágott bele. Úgyhogy én fogom megtenni az első lépéseket.

*

Ayu Utami e beszélgetést megelőzően, 2022. december 2-án a Nyitott Műhely vendége volt, az angol nyelvű beszélgetés itt megtekinthető: