Éppen negyedszázada, 1996. március elsején távozott közülünk a huszadik századi portugál irodalom egyik ikonikus figurája. Vergílio Ferreira a saját szavai szerint a második világháború utáni ért íróvá, és azok közé a portugál értelmiségiek közé tartozott, akik – mint a nemrég elhunyt Eduardo Lourenço is – kiléptek a portugál szegénységet és elmaradottságot bemutató, igénytelen eszközökkel dolgozó neorealizmus mindenre rátelepedő, mindent elszürkítő irodalmi közegéből, és megpróbáltak másfelé, a legújabb európai izmusok felé tájékozódni. Az 1930-as évek végén, a  „proletárforradalomhoz könyvekkel eljutni kívánó“ irányzat dialektikus materializmusa igen szűk mozgásteret vagy még inkább gondolati lehetőséget kínált a kibontakozó írónak, aki Sartre, Malraux és Camus munkásságát megismerve  eljutott az egzisztencializmusig és a nouveau romanig. A cselekményes, mimetikus irodalmat nemes egyszerűséggel a „nagymama meséinek“ nevező Vergílio Ferreira a létkérdéseket felvető regényben találta meg írói alkatának legtökéletesebb kifejeződését, és a francia újregény hagyományaitól akkor sem távolodott el, amikor az 1970-es évek végén megújuló portugál irodalom a latin-amerikai példák nyomán újra teret adott a forgatagos történeteknek. Írói példaképe Dosztojevszkij, Joyce, Kafka és Beckett volt: a külső világ történései helyett jobban érdekelte alakjainak belső világa, akik látták és megtapasztalták ugyan a körülöttük lévő világban lévő emberi nyomorúságot, de befelé fordulva, és a lét, a saját létezésük kérdésein töprengve nem veszítették el emberi méltóságukat. Ferreira a Manha Submersatól (‘Elsüllyedt reggel‘, 1954) – amelyben egy szemináriumban tanuló fiatal fiú belső vívódásait ábrázolja, és kritikusai szerint véglegesen eltávolodik neorealizmustól – kezdve mind nagyobb teret enged regényiben a gondolati töltésnek. Pályája további szakaszán egyfajta filozófiai regény megalkotására törekedett, és az emberi lét olyan alapvető kérdéseivel foglalkozott, mint az emberi sors, az én, a magány, az abszolút és a relatív feszültsége, az Isten és a transzcendencia kérdése, és az emberi sors legnagyobb veszteségének tekintett  halál. Az elmúlás témája az évek egyre jobban eluralkodik a művészetében, kései regényei olyanok, mint egy-egy szomorkás csendélet: a portugál natureza morta (‘halott természet‘) kifejezés tökéletesen érzékelteti ezenek a regényeknek a hosszú, szomorú, letargikusan búcsúzó hangulát.  Alakjai legtöbbször nem a valóságból vett figurák, hanem az író kivetülései, ahogyan az 1959-ben megjelent, egy Coimbra-ban dolgozó tanárember belső vivódásait bemutató Aparição (‘Jelenés‘) egy részlete is egyértelműen utal erre:

„VAGYOK. Hivalkodom magammal, az önmagamhoz fűződő meghitt kapcsolattal, én, az a személy, aki bennem van, aki a létezés képtelen szükségessége, az önmagamban való megjelenés határán lévő abszolút intenzitás, ez a dolog, ez, amely én vagyok, ez az egyéniség, amelyre nemcsak kívülről akarok tekinteni, mintha a tükörben látnám, hanem érezni akarom, látni akarom maga valóságos létezésében, ebben a legyűrhetetlen, szükséges és képtelen fényességben, amely én vagyok, miközben világítok és megvilágítom magam, a levésnek ebben a kategórikus állításában, amely nem foghatja fel a világra jöttét, mert ami vagyok, annak a létezés puszta aktusában nincsenek határai, nincsenek ebben a nyilvánvalóságban, amely döbbenettel tölt el,  amikor fényének egy sugara kiválik a lényemet beborító homályból. Ez a kéz és ez a láb, amely az enyém és mégsem az enyém, mert én vagyok az övé, de ott is vagyok bennük, mert megélem őket, azonosan velem, és mégis fölülről, kívülről tekintek rájuk, mint arra a töltőtollra, amellyel írok.“  

Vergílio Ferreira regényeken kívül elbeszéléseket és esszéket, valamint Conta-corrente (‘Folyószámla‘) címmel a kiadásban kilenc kötetre rúgó, irodalmi igényű naplót is írt. Munkásságát 1992-ben Camões-díjjal, a portugál nyelvű országok legmagasabb irodalmi elismerést jelentő kitüntetésével ismerték el.