A portugál szellemi élet egyik kimagasló alakjától vett búcsút az ibér-félszigeti ország  december elején. A kilencvenhét éves korában elhunyt filozófus és esszéíró, Eduardo Lourenço hosszú pályája során leginkább azokról a kérdésekről írt, amelyek a gyarmatosítás felívelő szakasza után egyre jobban lecsúszó Portugáliát az elmúlt évszázadok során foglalkoztatták. A tizenkilencedik század nagy költője és  gondolkodója, Antero do Quental nyomán haladva műveiben körbejárta a „félszigeti népek  hanyatlásának okait” (itt elsősorban a portugálokra gondolt, bár a szomszédos Spanyolországra is figyelő ibérizmus egész életművét áthatotta), hogy választ találjon hazája gondolkodását béklyózó,  az Európához való viszonyát meghatározó szorongásokra és mítoszokra. Írásaiban, különösen pedig 1978-ban kiadott Laberinto de Saudade-ban (’A nosztalgia útvesztője’), megjelent tanulmányaiban leszámolt a portugálok, mint kiválasztott nép mítoszával, amelyből a 17-18.  századi messianisztikus gondolatok születtek, mert véleménye szerint a portugálok dicsősége nem volt több fikciónál, és a nagy nemzeti eposz, A lusiadák is csupán ennek a fikciónak a fikciója, amellyel hazája fiai évszázadokon keresztül vigasztalták magukat. Mintegy ezzel ellensúlyozták azt a traumát, amelyet a dicsőségesen terjeszkedő és fejlődő Európából kiszorulva másodrendű, lenézett népként megéltek. Ezt a tizenkilencedik század végén tetőző megaláztatást követte azután a gyarmati háború és tengeren túli területek elvesztése, amellyel véget ért – Lourenço szavait idézve – „az ötszáz éves birodalmi nomadizmus”, és megnyílt az ellentmondásos út az Európához való csatlakozás előtt. Ámde ez sem jelentett, jelenthetett valódi megoldást Portugália számára, mert Lourenço világosan látta és írásaiban kimutatta, hogy az „öreg kontinens” napjai lejártak, ahogyan  – és ebben már távlatos,  hazája, sőt az európai kontinensen is túl tekinteni tudó gondolkodása megnyilatkozott – a fenntartható fejlődés is lassan a végéhez közeledik.

Eduardo Lourenço coimbrai egyetemi tanulmányai idején költőnek, majd prózaírónak készült, de végül az esszéírásban találta meg képességei legtökéletesebb kifejezését. Az irodalomtól viszont soha nem szakadt el, hiszen az eposzíró Camões, a költő-gondolkodó Antero do Quental és Fernando Pessoa újraolvasásával-értelmezésével mélyre hatoló értelmezését adta a meghatározó portugál irodalmi hagyományoknak, s tette mindezt olyan veretes irodalmi stílusban, hogy 1996-ban egy portugál írónak adható legmagasabb irodalmi elismeréssel, a Camões-díjjal is kitüntették. A három klasszikus költő művei kapcsán beszélt azokról a mítoszokról, amelyekkel egy önmaga egykori, talán soha nem volt dicsőségébe belefeledkezett, ábrándokat kergető népnek le kell számolnia. Írásait, amelyek budapesti látogatásával egy időben, 1999-ben magyarul is megjelentek Mi és Európa címen az Íbisz Kiadónál, ezért haszonnal forgathatjuk Európának ezen a végvidékén is.