Dosztojevszkij utolsó regénye – amely a paradicsomról szól; arról, hogy „mi mindnyájan paradicsomban vagyunk”[1] – a szó szoros értelmében tele van Krisztus megfeszítésének képeivel. A Karamazov testvérek összes hőse az Úr Keresztje mellé kerül, de az élet különféle eseményei során ezt nem ismerik fel. Így teremtődik újjá a Megfeszítésre való reagálás eredetisége, kopik le az idő patinája, illan el minden mentálisan rárakódott réteg, s hullik le mindannak a terhe, hogy miként kell felfognunk ezt az eseményt. A keresztet nézve mindannyian mást látnak és éreznek. Szmergyakov, miközben azt nézi, akit az Úr elhagyott, minden hite és hűsége ellenére magára próbálja a Keresztet, majd elutasítja.

„Ám ha pontosan abban a szempillantásban mindezt kipróbálom, vagyis egyenesen rákiáltok arra a hegyre: taposd el a kínzóimat, de az nem tapossa el őket, akkor, mondja, hogyne fogna el a kétség, ráadásul a legnagyobb halálfélelemnek abban a szörnyű órájában? Hisz anélkül is tudom, hogy egészen úgyse jutok be a mennyeknek országába (mert ha egyszer az a hegy nem indult el a szavamra, akkor nem nagyon hisznek odafent az én hitemben, és nem valami nagy jutalom vár énrám a másvilágon), hát mindennek a tetejébe minek nyúzassam le magamról még a bőrt is teljesen fölöslegesen?! Mert ha akár félig is lenyúznák már a hátamról a bőrt, az a hegy akkor sem indulna el a szavamra vagy a kiabálásomra. Meg hát olyan pillanatban nemcsak hogy kétség foghatja el az embert, hanem a félelemtől még eszét is vesztheti, úgyhogy egyáltalán nem tud józanul gondolkozni. Így tehát miben bizonyulnék én különösebben bűnösnek, ha egyszer sem ott, sem itt nem remélve se hasznot, se jutalmat, legalább a bőrömet igyekszem megmenteni.”

De az, aki elutasítja magától a keresztet, mint kiderül, óhatatlanul az akasztófát választja (ezt Ivan szavai támasztják alá, aki – rögtön Szmergyakov halála után és az ő hatása alatt – más választást hoz, elszánja magát arra, hogy megjelenjen a bíróságon, és kiálljon Mitya mellett: „Holnap kereszt lesz, de nem akasztófa.”

Ivan a kereszt kínjaiban azt látja, amit nem lehet megbocsátani sem Istennek, sem azoknak, akik Krisztust keresztre feszítették, ő nem hajlandó elfogadni, hogy a megfeszítők között áll, a megfigyelői és ítélkezői szerepét hangsúlyozza. Liza Hohlakova azt látja bennük, amit nem szabad megbocsátanunk önmagunknak, s amit mégis oly könnyedén megbocsátunk. Mitya vívódik a Kereszt elfogadásának vágya és a szeretett menyasszonyról való lemondás lehetetlensége között (mivel még nem érti, hogy a menyasszony csak a keresztút végén jelenhet meg). Aljosa a kereszthalálban a lehető legnagyobb igazságtalanságot látja, és azt, amivel nem lehet megbékélni – amennyiben nem követi zajos hírnév, nyilvánvaló csodák és feltámadás. És Zoszima vezeti el őt a Kereszt Csodájának igaz megértéséhez – amely újból összekötötte az eget és a földet, a keresztnek mint ünnepnek s mint a föld és az ég nászának megértéséhez, miket az embernek az Isten és a föld iránti szeretete egyesített újra.

Nézzük meg, hogyan alkotja újjá Dosztojevszkij a keresztre feszítés jelenetét azokban a jelenkori történetekben, melyek hősei elméjét megrendítették és fogva tartották.

Az Ivan Karamazov által mesélt történetek közül a legrettenetesebb a fiúról szól, akit a kutyák szétmarcangoltak.

„Akkor, a század elején élt egy tábornok, egy nagy összeköttetésekkel rendelkező tábornok, egyben igen gazdag földesúr; azok közé tartozott, akik – igaz, alighanem már akkor is kevesen voltak – nyugalomba vonulásuk alkalmával szentül azt hitték: kiérdemelték a jogot, hogy alárendeltjeik körében élet és halál urai legyenek. Akkoriban akadtak ilyenek. Nos hát ez a tábornok ott élt a kétezer lelkes birtokán, pöffeszkedett, és kisebb szomszédaival úgy bánt, mintha tányérnyalói és bohócai lettek volna. Volt több száz vadászkutyája, majdnem száz pecére, mind egyenruhás és mind lovas. Egyszer egy cseléd fia, egészen kicsi, alig nyolc éves gyermek játékból valahogy megdobta egy kővel a tábornok kedvenc kopóját, és megsebezte a lábát. »Mitől sántult le az én legkedvesebb kutyám?« Jelentik neki, hogy az a fiú megdobta kővel, és megsebesítette a lábán. »Á, te vagy az! – mérte végig a tábornok. – Fogjátok meg!« Megfogták, elvették az anyjától, egész éjjel áristomban ült. Másnap hajnalban, teljes díszben, vadászatra készül a tábornok, felül a lovára, körülötte ingyenélők, kutyák, pecérek, vadászmesterek, mind lóháton. Körös-körül a cselédség, amelyet összetereltek, hogy okuljon – legelöl a vétkes fiú anyja. Kivezetik a fiúcskát az áristomból. Komor, hideg, ködös őszi nap van, kiváló a vadászatra. A tábornok parancsára anyaszült meztelenre vetkőztetik a kisfiút, aki a rémülettől eszét vesztve reszket, és pisszenni se mer… »Kergessétek!« – vezényli a tábornok. »Szaladj, szaladj!« – kiáltják neki a pecérek, és a fiúcska futásnak ered… »Fogd meg!« – üvölti a tábornok, és ráuszítja egész agárfalkáját. Az anyja szeme láttára holtra hajszolta, és a kutyák cafatokká marcangolták a gyermeket!… A tábornokot, azt hiszem, gondnokság alá helyezték…”

„Nos, hát mit kellett volna vele tenni? Agyonlőni?” – teszi fel e kérdést Ivan, miután elmesélte a történetet. „Az erkölcsi érzés kielégítésére agyonlőni? Beszélj, Aljoska!

– Agyonlőni! – szólalt meg halkan Aljosa, és valami eltorzult, halvány mosollyal emelte bátyjára tekintetét.”

Igaz, Aljosa azonnal eszmél, és kijelenti, hogy „butaságot mondott”. Majd pedig, miután Ivan két oldalon keresztül dühödt vádbeszédet mond a Teremtő és a világ berendezkedése ellen, beszéde legerősebb pontjait megint csak a szétmarcangolt fiú történetére építve, Aljosának „váratlanul megvillan a szeme”: „…az imént azt mondtad: van-e a kerek világon olyan lény, aki tudna, akinek volna joga megbocsátani? Hát van ilyen lény, és ő mindent mindenkinek és mindenért meg tud bocsátani, mert ő maga feláldozta ártatlan vérét mindenkiért és mindenért. Megfeledkeztél róla, pedig őrajta alapszik az az épület, és őneki fogják kiáltani: »Igazságos vagy Te, Urunk, mert megmutattad a Te utaidat!«”

A hősnek ezek az egymást követő reakciói tárják fel számunkra azt a folyamatot, ahogyan az olvasó a szerző elgondolásának megfelelően befogadja a képet. A hős spontán módon reagál arra az elsődleges új képre, amely megrázkódtatást váltott ki belőle, majd érzi, hogy valami nem stimmel – hogy nem teljes a kép, melyre oly egyértelműen reagált, érez valamit a lelke mélyén, amely tagadja elsődleges reakcióját, s azt „butaságnak” minősíti, végül pedig eljut a belső kép látásához és felfogásához, amely mindent megmagyaráz, és megszünteti az addigi homályt. Ebben a pillanatban megvillan a szeme – hiszen a belső kép a maga eredeti voltában jelenik meg előtte, az „eltávolodás” folyamatának eredményeként megtisztul a szokásos automatikus felfogás lerakódásaitól.

Rendkívül fontos, hogy Ivan forrásként „valamelyik történelmi gyűjteményünket” nevezi meg, az Archívumot vagy a Hajdankort. Amint a jegyzetekből megtudjuk, a fiú történetét Ivan valójában a Russzkij vesztnyikben olvasta, nem pedig a Russszkij arhivban vagy a Russzkaja sztarinában – és azt is látjuk, hogy Ivan elhagyja az „orosz” szót a folyóiratok nevéből, s az általa adott nevekkel csak történetének régiségére utal.

Itt az olvasónak fontos figyelnie arra (és az író számíthatott rá, hogy ezt az olvasó észre is veszi – A Karamazov testvérek épp a Russzkij vesztnyikben jelent meg mindössze két évvel később, úgyhogy a folyóirat állandó előfizetői az Ivan által elmesélt történetet az alapjául szolgáló történettel a háttérben olvashatták); az olvasónak tehát fontos figyelnie a két elmozdulásra: a történet a Vesztnyikből az Archívumba vagy a Hajdankorba kerül át, s így az eset, a tapasztalat, a jelenkor vagy a közelmúlt (amire a Vesztnyik utalna) átkerül a hagyomány területére, majd pedig az orosz hagyományéból az általánosba. A hős feledékenysége így a szövegben végrehajtott konceptuális elmozdulások igazolásává válik, melyek létrehozzák a külső képben a belsőt. A külső kép szempontjából lényegtelen, hogy Ivan a Russzkij vesztnyikben olvasta a történetet vagy a Russzkij arhivban, a belső kép szempontjából viszont rendkívül fontos, hogy ez Archívum, és hogy nincs nemzeti jelzete. Meg kell jegyezni, hogy a Vesztnyikben olvasott történet részletei is alapvetően megváltoznak az Ivan-féle „képben”. Megőrződik mindaz, ami a belső kép létrehozásához megfelelő, és megváltozik, ami annak konceptuálisan ellentmond. Ha eltekintenénk a belső kép létrehozásának feladatától, érthetetlennek tűnnének a Dosztojevszkij által a szövegben végrehajtott változtatások – Ivan gyűjteményéhez tökéletesen megfelelő volna a Russzkij vesztnyik eredeti változata, amely bizonyos tekintetben még borzalmasabb is:

„…Egy másik földesúrral, akinek szép falkája volt, az történt, hogy egy parasztfiú ügyetlenségből kővel megdobta egyik agarának a lábát. Az úr észrevette ezt az agarán, és az emberei kénytelenek voltak megnevezni a vétkest. Másnap az úr vadászatot rendelt el. Odavitték a fiút a vadászat helyszínére. Ráparancsoltak, hogy vetkőzzön le, és meztelenül fusson, majd a falkából kutyákat uszítottak utána, hogy üldözzék. Az agarak utolérik a fiút, megszaglásszák, nem bántják… Odaért az anyja is, körbeszaladva az erdőt, és fölnyalábolta a fiacskáját. De visszalökdösték a faluba, és megint ráeresztették a kutyákat a fiúra! Az anya megháborodott, harmadnapra meghalt.” (Russzkij vesztnyik, 1877, 9. sz., 43–44.)

Milyen változtatásokat eszközöl tehát Dosztojevszkij (mert hiszen a hős rossz emlékezete mögé rejtőzve itt természetesen a szerző munkálkodik)?

Először is – és nyilvánvalóan erre van leginkább szükség a belső kép megalkotásához – felcseréli az elpusztultat és az életben maradottat. Az eredeti történetben a kutyák nem bántották a fiút, az anya viszont megháborodott és meghalt. Az új szövegben a fiút szétmarcangolják, és nincsen szó az anya megháborodásáról – Ivan „képén” ő szótlanul és mozdulatlanul áll „legelöl” az egész történet alatt. És így Ivan képén egészen más kontúrok kezdenek felsejleni…

Az anya a Fiú keresztje előtt, ez a pravoszláv Feszület, melyen látni az Istenanya és János alakját is – a többiek, akik a Megfeszítést nézik, a tömeg, a „cselédség” – mind, akik jelen vannak a templomban: ők mi vagyunk. Dosztojevszkij megőrizte a fiú meztelenségét – hiszen fontos volt számára, hogy lássuk Istent meztelenül és sebzetten. A lovasok a tömeggel szemben – a hódítók a leigázottakkal szemben –: ez a római katonák képe. És ő – Ő – bűntelen. „Némelyik tréfás ember talán azt mondja erre – folytatja Ivan a vádbeszédét –, hogy a gyermek úgyis felnő, és bőven lesz alkalma vétkezni; csakhogy az nem nőtt fel: nyolcéves korában marcangoltatták szét a kutyákkal!” Éppen őt, aki ártatlan vérét adta mindenkiért: ezt pillantja meg Aljosa Ivan „képében” abban a pillanatban, amikor megvillan a szeme.

Az anya leírása Ivan „képén” óhatatlanul előhívja mint belső képet nemcsak a „feszületet”, hanem a keresztről való levételt is. Épp ezen az ikonon áll az Anya láthatóan legelöl, és mindenki más vagy a háta mögött van, vagy a kereszt másik oldalán. De az Anya nemcsak elöl van, hanem áll, és valamilyen értelemben egyedüli mindenki között. Ez a kép pontosan ellentétes a fiú megháborodott anyjának képével – és meg kell jegyeznünk, hogy az összeomlott és – ha csak egy időre is – az elméjében és érzékeiben sérült Anya képét sokszor ábrázolták a „Levétel a keresztről” nyugat-európai változatain, így például Rosso Fiorentino festményén (kb. 1529) az Istenanya egészen eszméletét veszti, és akárcsak a halott Krisztust, őt is a körülötte állók tartják meg.

Dosztojevszkij azonban nemcsak a fiú halálával egészíti ki az eredeti képet, hanem az anya megháborodását is eltávolítja róla. Azért, mert a pravoszláv kép másmilyen.

Krisztus keresztről való levételének pillanatában mintha az egész világ megsérülne elméjében és érzékeiben – hiszen mindenki szeme láttára, aki hitt Krisztusban, Ő szörnyű szenvedések után meghal: meghal az Isten, összeomlik a rendíthetetlen támasz, ezért is szaladnak szét rémülten a tanítványok. Nagyon tisztán – és ritmikusan – ábrázolja ezt egy tizenötödik századi „Levétel a keresztről”-ikon, amely a Tretyjakov-képtárban található.

Az ikon minden egyes alakja, kezdve Krisztus Testével, meghajlik, s ezáltal hullámot képez: gyűrődő, aláhulló függőlegest; az alakok meghajolnak, a föld felé omlanak, nem „tartva” többé azt a függőlegest, amellyel az egyenesen álló ember összekapcsolja a földet az éggel, és amelynek a kereszt a szimbóluma. Ez a függőleges a világépítmény egészét is jelzi – így hát az ikonon mintegy az aláhulló, összegyűrődő világot látjuk. De az ikon jobb oldalán ezt a gyűrődő függőlegest megállítja az Istenanya mozdulatlan és egyenes alakja, aki kezébe fogadja Krisztus fejét. Ő marad a megsebzett világ egyetlen rendíthetetlen Támasza. Ő tartja meg kezével a világot, amely Isten halálát látva megháborodott.

(Figyeljünk fel itt a művész egy egész más koncepciójára is: az Istenanya Rosso Fiorentino képén, mint ahogy az ikonon is, mintegy a kereszt függőleges részét jelenti, a vízszintes pedig Krisztus alakja, azaz a világ megfordult: Isten válik benne a vízszintessé és az ember a függőlegessé; ezt húzza alá az is, hogy a képen nem az Istenanya tartja a világot – a körötte lévő emberek tartják Őt is, a világot is; a művész mintegy várja az embertől azt a lépést, amelyet Isten már megtett, azt várja tőle, hogy legyen készen, ha csak egy pillanatra is, az Elesett helyébe lépni vagy legalább megtartani Őt.)

Annak, akinek meg kellett volna háborodnia, megmenti a világot az őrülettől és a pusztulástól… De egyúttal az, akinek Ivan gondolatmenete szerint a világharmónia akadályává kellene válnia, éppen hogy annak támasza és garanciája lesz.

Ivan a maga vádbeszédében váltig állítja, hogy az anya nem bocsáthat meg fia kínzóinak (és mi, olvasók, akárcsak Aljosa, az első pillanatban egyetértünk vele) – és egyúttal azt is, hogy a harmónia csak a megbocsátás esetén lehetséges. Majd néhány oldallal később maga Ivan mesél el „egy kis kolostori poémát”, melynek, mint megjegyzi, danteihoz mérhetőek a képei. Ebben a „kis poémában” az Istenanya azért imádkozik, hogy minden bűnös kivétel nélkül szabaduljon meg a büntetéstől és a szenvedéstől.

„Van például egy kis kolostori poéma (természetesen görögből): A Szűzanya pokoljárása, a danteihoz mérhető képekkel és merészséggel, az Istenanya meglátogatja a poklot, és Mihály arkangyal kalauzolja a kínok között. Látja a bűnösöket és gyötrődésüket. A többi közt van ott a bűnösöknek egy roppant érdekes csoportja egy égő tóban: akik úgy lemerülnek ebben a tóban, hogy többé nem is tudnak kivergődni, »azokról már-már megfeledkezik az Isten« – rendkívül mély és erőteljes kifejezés. És ekkor a megdöbbent Istenanya sírva leborul az Isten trónusa előtt, és kegyelmet kér minden kárhozottnak, különbség nélkül mindenkinek, akit ott lát. Az Istennel való beszélgetése szerfölött érdekes. Szívósan, kitartóan könyörög, majd amikor az Isten rámutat fiának keresztülszögezett kezére-lábára, és azt kérdezi: hogyan bocsássak meg az ő kínzóinak – akkor Mária felszólítja a szenteket, a vértanúkat, az angyalokat és az arkangyalokat mind-mind, hogy vele együtt boruljanak le, és kérjenek kegyelmet kivétel nélkül valamennyinek.”

Dosztojevszkij a „kínzók” szóval rímeltette a „képnek” ezt a térben egymás után elhelyezkedő két szövegét, hangsúlyozva ezzel, hogy az egyik a másiknak a belső képe. A „kis kolostori poémában” az Anya kitartóan könyörög a Fia kínzóinak való megbocsátásért – ennek a lehetetlensége pedig, Ivan szerint, egyetlen akadálya a megvalósulandó „legfelsőbb harmóniának”. Csak hát az Istenanya Fiának kínzói az egész emberiség: mi mindannyian, akárhány évszázad telt is el a Megfeszítés pillanata óta, minden egyes bűnünkkel új szöget ütünk a szenvedő Isten Testébe, kinek Keresztje azóta örökkön a világépítmény középpontjában áll, a világ Birodalmát alkotva. Azért „butaság” az, amit Aljosa válaszol – „Agyonlőni!” –, mert az a tábornok, az a kínzó mi magunk vagyunk. Minket „vettek gyámságba” – és gyámolítónk az általunk széttépett Fiú Anyja lett, az egész világ Pártfogója és a reményvesztettek Reménysége…

Nem kevésbé rázta meg az olvasókat Liza Hohlakova története. Így mesél Aljosának:

„– Nekem van egy könyvem, abban olvastam valami perről: egy zsidó egy négyéves kisfiúnak levágta először minden ujjacskáját mind a két kezén, aztán megfeszítette a falon, odaszögezte, felfeszítette, aztán a bíróságon azt mondta, hogy a kisfiú hamar meghalt, négy óra múlva. Ez neki hamar! Azt mondja: jajgatott, folyton jajgatott, ő meg csak állt ott, és gyönyörködött benne. Ez jó!

– Jó?

– Jó. Néha elképzelem, hogy én feszítettem meg. Ott függ és jajgat, én meg ott ülök szemben, és ananászkompótot eszem. Nagyon szeretem az ananászkompótot. Maga szereti?

Aljosa szótlanul nézett rá. A lány halványsárga arca hirtelen eltorzult, a szeme kigyúlt.

– Tudja, mikor erről a zsidóról olvastam, egész éjjel csak úgy rázott a zokogás. Elképzeltem, hogyan kiabál és jajgat az a kisgyermek (mert a négyéves kisfiúk nagyon értenek ehhez), de közben szüntelenül a kompótra kellett gondolnom.”

A kisgyermek megfeszítése mögött tisztán kirajzolódik Krisztus megfeszítése, Dosztojevszkij ráadásul még következetesen erősíti is a kontúrokat, a beszélt nyelv helytelenségeit és bizonytalanságait használva. Itt meg kell jegyeznünk, mellesleg, hogy a „hanyag stílus”, amivel vádolni szokás Dosztojevszkijt, mindig funkcionális a szövegében, azaz nem „hanyag stílusnak”, hanem művészi fogásnak kell tekintenünk.

Liza szavai – „Nekem van egy könyvem” – azért különösek, mert az olyan szövegek, mint amire hivatkozik, nyilvánvalóan és természetesen módon periodikákban jelentek meg, és valóban: Dosztojevszkij összes műveinek akadémiai kiadásában e helyt periodikákra vonatkozó jegyzetet találunk. Ám ezek a szavak a periodikákban tükröződő aktuális eseményeken túlra is mutatnak. Az „egy könyv” a keresztény kultúra egyetlen Könyvére, az Evangéliumra utal…

Az alábbi szövegrész: „olvastam valami perről valahol: egy zsidó egy négyéves kisfiúnak levágta először minden ujjacskáját mind a két kezén, aztán megfeszítette a falon”, úgy hangzik, mintha a „zsidó” a bíróság ítélete alapján feszítené meg a fiút, ami természetesen azonnal az evangéliumi eseményeket juttatja eszünkbe, meg a történelem során újra és újra felbukkanó vádat, hogy „a zsidók feszítették meg Krisztust!”. Ugyanakkor a „valami” és a „valahol” szavak az eseményt az idő- és térbeli bizonytalanság területén helyezik el, mintegy a jelen idő határain túlra tolják, és egyúttal a templombéli evangéliumolvasások állandó felütésére is emlékeztetnek: „Mikor pedig…”

A „levágta az ujjacskáit” először is az evangéliumi Passió struktúráját ismétli, ahol a szenvedés és a gúnyolódás megelőzi a Megfeszítést, másodszor pedig összeköti az epizódot a regény egészével, melyben az ujjak levágása (Sznyegirjov), megharapása (Iljusa Aljosának) és sérülése (Liza) a szenvedés és a kín jeleiként funkcionálnak. A négy óra a kereszten (az evangéliumok szerint a passió „hattól valamivel több mint kilenc óráig” tartott), a „gyönyörködés” (a ritkuló tömeg a kereszt előtt), a „jajgatás” (a halál előtti kiáltás: „Éli, éli, lamá szabaktáni!”) szétszakíthatatlan és, gondolnánk, szembeötlő szálakkal kötik össze a külső és a belső képet.

De épp az a helyzet, hogy első olvasáskor ezeket a szálakat egyáltalán nem érzékeljük. (S gyakran, másodikra, harmadikra sem…)

Az ananászkompótos jelenet nyomán keveredett Dosztojevszkij antiszemita hírébe, a hősnőjét pedig hisztérikus gyereknek fogják fel – mert gyakorlatilag senki, aki a regényről írt, nem vette észre a fiú megfeszítésének belső képét!

És az olvasói tudat ilyen elhomályosítása szándékos írói fogás.

Meg kell lepődnünk és fel kell háborodnunk a jelenet vadságán és érthetetlenségén, mielőtt elkezdjük érteni. Mert egészen borzalmas elképzelni, hogy valaki ananászkompótot eszik, miközben nézi az általa megfeszített, jajgató gyereket. De régóta nem hozza zavarba az embert, hogy az élet édességét kívánja a Feszület előtt. „Az élet serlege”, amelyet harmincéves koráig Ivan nem akar eldobni, A Karamazov testvérek egyik központi fogalma és az ananászkompót közeli rokona. De mi mindannyian szeretjük ezt a serleget, és mindannyian imádkozunk a Kereszten a vérét ontó boldog életéért, miközben folyamatosan feszítjük is őt keresztre szakadatlan vétkeinkkel.

A zsidók egyszer „feszítették meg Krisztust”, emlékezteti tudatalattinkat Dosztojevszkij, mi pedig minden nap és minden órában megfeszítjük Őt. Nem valaki feszítette meg – „én feszítettem meg”.

Lizának ez a tökéletesen keresztény válasza óriási méltatlankodást váltott ki a kritikusokból, akik a hősnő beteges és bomlott fantáziájáról, illetve a szerző szadizmusáról írtak. Pedig hát ez csak szó szerint megismétli a keresztények válaszát Bach Máté-passiójában, amikor a keresztény közösség bekapcsolódik abba a dialógusba, amely tizennyolc évszázaddal ezelőtt zajlott, és a tanítványok kérdéseire az utolsó vacsorán, „nem én vagyok-e az, Uram[, aki elárul Téged]?”, azt feleli: „Én vagyok az.”

Ezek a jelenetek felfrissítik bennünk a Megfeszítés borzalmasságának és gyötrelmességének, lehetetlenségének és elviselhetetlenségének érzését, hasonlóképpen ahhoz, ahogyan Grünewald Keresztre feszítése, ahol, mellesleg, az elviselhetetlen szenvedések szimbólumává szintén a Megfeszített ujjai válnak.

De Dosztojevszkij megmutatja azt is, ami a kereszt másik oldalán van, azt, ami alapul szolgál Dionisziosznak, hogy megalkossa a Feszület-Ölelés képét, Krisztust a kereszten, amint karját hívón és a világépítményt üdvözölve széttárja.

Dosztojevszkij megmutatja a Kereszt eredményét – azt, hogy Krisztus az emberiségben menyasszonyára lel, s hogy a tisztító vizet átalakítja egyesítő borrá, a mennyek birodalma szakadatlan menyegzői lakomájának borává.

„– Vigadjunk – folytatta a szikár kis öreg –, igyunk új bort, az új, nagy öröm borát; látod, milyen sok vendég van? Itt a vőlegény meg a menyasszony, és itt a bölcs násznagy, éppen kóstolja az új bort. Miért nézel rám ilyen meglepetten? Adtam egy szál hagymát, így hát én is itt vagyok. És az itt levők közül sokan csak egy-egy szál hagymát, egy-egy kis hagymát adtak… Mi a dolgunk? Ma neked is sikerült odanyújtanod egy hagymaszárat annak, aki áhítozott rá, neked is, csendes, szelíd fiacskám. Kezdd el hát, te kedves, kezdd el, te szelíd, a magad dolgát!… És látod a mi urunkat, látod ott?

– Félek… nem merek arra nézni… – suttogta Aljosa.

– Ne félj tőle. Félelmetes ugyan nagysága hozzánk képest, ijesztő a magassága, de ő végtelenül irgalmas, és csupa szeretetből hozzánk hasonlóvá vált, és velünk vigad, borrá változtatja a vizet, hogy ne szakadjon meg a vendégek vigassága, új vendégeket vár, szüntelenül újakat hív, immár örökkön-örökké. Már hozzák is az új bort, látod, hozzák az edényeket…”

Krisztus meghal minden új menyasszonyáért – minden emberi lélekért, hogy kivezesse őt a halálos sötétből, a pokoli magányosságból, és átölelje, bonthatatlan házastársi szövetségben egyesülve.

De az emberiség-menyasszonyra az istenemberi szövetségben a vőlegény-megmentő szerepe is vár a világépítménnyel való szövetségében. Aljosa érzi, hogy nappá kell válnia a föld számára az után, hogy szívének végre megnyílt a Nap-Krisztus.

„Nem állt meg a kis tornácon sem, hanem lesietett. Ujjongással teli lelke szabadságra, téres-tágas helyre vágyódott. Föléje borult a csöndesen tündöklő, csillagokkal teli ég beláthatatlanul széles boltozata. A zenittől a látóhatárig még halványan húzódott a kettős Tejút. A mozdulatlanságig csendes, friss éjszaka takarta be a földet. A főtemplom fehér tornyai és aranykupolái ragyogtak a zafírkék égen. A ház körül, az ágyásokban elaludtak éjszakára a pompás őszi virágok. A földi csend mintegy összeolvadt az égivel, és a föld titka egybeért a csillagokéval… Aljosa csak állt, bámult, majd, mintha lekaszálták volna, a földre rogyott. Nem tudta, miért ölelte át a földet, nem tudott számot adni magának, miért vágyódott olyan ellenállhatatlanul, hogy megcsókolja, csókolja az egészet, de sírva, zokogva, a könnyeivel öntözve csókolgatta, és rajongva megesküdött, hogy szeretni, örökkön örökké szeretni fogja.”

*

Jegyzet:

[1] A Karamazov testvérekből idézett részleteket Makai Imre fordította; szövegén a beilleszthetőség érdekében itt-ott apróbb módosításokat végeztünk – a ford.