Jean-Jacques Rousseau (1712-1778) híres levélregénye, az Új Héloïse, 1761-ben jelent meg Amszterdamban, és váratlanul akkora visszhangot váltott ki, hogy nem győzték újranyomni – de még ez sem volt elég, bérelni is lehetett példányokat meghatározott időre. Az olvasók körében aratott ekkora, sőt ehhez fogható népszerűséget a tizennyolcadik században csak kevés mű ért el. Jeles elődje a Perzsa levelek (1721) szerzőségét akkor még titokban tartó írója, Montesquieu, és őt követi két, az európai irodalomban kivételes ismertségnek örvendő másik mű, Goethe Werthere (1772), majd az először csak névtelenül publikált Veszedelmes viszonyok (1782).

Ebben a páratlan sikersorozatban, a legelsőt leszámítva, Rousseau Héloïse-ának kitüntetett szerep jut: több kritikus szerint talán Goethe Werthere sem született volna meg Saint-Preux és Julie szerelmének és megpróbáltatásainak története nélkül. A közönségben már akkor olyan érzékeny visszhangot keltett a mű, hogy Rousseau, nyíltan vállalt szerzősége ellenére, tömegével kapta a leveleket, amelyekben a naiv olvasók szereplői további sorsáról, vagyis valóságosnak képzelt életük homályban maradt részleteiről érdeklődtek. Ez a jelenség olyan, egyre szélesebb körben terjedő hullámot indított el, amely a következő században teljesedett ki az újságokban megjelenő folytatásos tárcaregények hatására, és ma is tart, a szappanopera vagy komolyabb műfajú, sorozatszerűen szerkesztett alkotásokkal.  Azt viszont nehéz elhinni és megérteni, hogy az Új Héloïse ma gyakran terjengősnek és nehezen olvashatónak tartott vaskos levélfolyamával indult be ez a folyamat. Irodalomelméleti szempontból is rendkívül izgalmas a regény elemzése, és érthető, hogy a frankofón kultúrájú olvasókra-írókra (Kazinczytól és Kisfaludy Sándortól Szabó Dezsőig) erősen hatott, az viszont rejtélyes, miért nem született egyetlen hiteles fordítás sem belőle a francia nyelvet nem ismerő olvasóközönség számára. Elöljáróban is merem azt állítani, hogy ez a szöveg az egyébként kivételesen gazdag magyar fordításirodalom egyik legnagyobb adóssága – ha nem a legnagyobb. Az okok kutatását különösen aktuálissá teszi, hogy a Rousseau-életmű egy másik fontos, nálunk eddig csak eredetiben ismert darabja, az utolsó dialógus-formában megírt vitairat éppen tavaly jelent meg magyarul Rousseau, Jean-Jacques bírája (1776) címmel.[1]

Az életmű magyar recepciója egészen különleges, mert ugyan igen hamar[2] lefordították az Emil című (1762) neveléselméleti értekezés egyes részeit,[3]  valamint sorban a jogi és filozófiai szövegek többségét,[4] a Vallomások magyar megjelenése 1962-ig váratott magára, a levélregény pedig még ma sem olvasható nálunk megfelelő színvonalú modern fordításban. Penke Olga alapos és alapvető hatás- és fordítástörténeti tanulmányából[5] kiderül, hogy a regény nagy hatást tett több magyar íróra, az egyetlen „fordítás” viszont, amely mindmáig létezik belőle[6], 1882-es, és valójában nem is fordítás, hanem átírás, kihúzás-betoldás, kommentár és jegyzet (pl. Petőfi-idézetekkel színesítve a szöveget).

A részletes filológiai tanulmány azonban azt nem elemzi, hogy nyelvileg, stílusában milyen a magyar szöveg, holott ez a szempont döntő a befogadók szemszögéből nézve. Nem az a célom itt, hogy a derék járásbíró, Mihálkovics Árpád magyar szövegét elítéljem, de olvashatónak aligha lehet minősíteni a megtartott és alaposan átdolgozott részeket, mert azok nem archaizálnak, hanem egészében archaikusak, olyan fordulatokkal, mint pl. „meghívása folytán”, „értésére esett”, „egy bájos lényt segítsek tőlem telhetőleg diszesiteni”, „háromolhat”, és így tovább.[7]

Mivel egy igazán fordításnak nevezhető szöveg 260 éve nincs, érdemes megvizsgálni, milyen lenne az Új Héloïse eszményi magyar verziója. Abban a jelentős Rousseau-kutatók mind egyetértenek, hogy a szerzőnek nem egy, hanem több stílusa van. Ezek a stílusok az írói szándék leglényegéből fakadnak, és a szerkesztési bravúrok, sőt helyenként a velük való játék komoly jelentést hordoz. A magyar szakirodalomban Papp Katinka elemezte nagy hozzáértéssel ennek a levélregénynek a fő stílusait, és utalt ezeknek egymással való összecsengéseire és referenciáira. Ugyanis igaz, hogy minden szereplőnek saját nyelve van, de még ezek az őket jellemző írásmódok is változnak a regény folyamán, ahogyan maguk a főhősök is fejlődnek és világképük is lényegesen módosul. A nyelvhasználatban kifejezett jelentések pedig szinte kulcsai a mondanivalónak: „Az Új Héloïse kapcsán három nagyobb beszédmódot érdemes szétválasztani és részletesen megvizsgálni: a szerelmi vallomások, az utópia, és a metafizikus beszédmód nyelvét. E három beszédmód váltakozása és „harca” határozza meg a regényben lévő levelek retorikáját és ritmusát.”[8]

Rousseau különféle stílusait visszaadni magyarul ennek fényében fordító-óriásnak való feladat, elsősorban a levélregényben és az önéletírásban, de kisebb súllyal másutt is. A nehézségeket azonban még tovább szaporítja egy olyan dimenzió, amely a magyarul megszólaló Rousseau-hangokból szinte teljesen hiányzik, és ez a szöveg zenei-ritmikai dallama és lüktetése. Rousseau viszonya a zenéhez szinte mindennél fontosabb, és írásművészetének legfőbb prioritásai közé tartozik. Egész életét átfonja a zene, a pénzkeresetéül szolgáló kottamásolástól forradalmian új zene-lejegyzési módszerén át[9] egészen zeneszerzői működéséig.[10] Ezeknek az adatoknak persze lehetne pusztán anekdotikus érdekessége is, ha nem lett volna életeleme a zene, olyannyira, hogy a nyelvet is zenében képzelte és alkotta újjá. Nemcsak a kifejezetten zenei kompozíciókban mozog otthonosan a dallamok, ütemek, a zenei frázisok világában, hanem a nyelvet is zeneként fogta fel. A szavakat és mondatokká fűzésüket, ritmizálásukat szinte hangszerként kezelte, mondhatni különbözőképpen hangszerelte stílusait. Értekező prózáját logikus okfejtésekbe foglalta, az érzelmeket viszont hosszan kígyózó körmondatokban engedte szabadjára a regényében és önéletírásában. Ki lehet mutatni, milyen tudatosan dolgozta ki a filozófiai dialógusok retorikáját és élőbeszédet megidéző ritmusát, vagy értekezéseinek „írott nyelvi” szövegét, és hogy mennyire másként „beszélteti” a levélregény írott nyelvi regiszterében a szereplőket. Ha összevetjük az ő élő beszédként pergő Dialógusait mondjuk Stendhal szintén élőbeszédet újrateremtő szövegeivel, nyilvánvaló, hogy szemben utóbbi spontaneitásra és rögtönzésre építő, s így néha pongyola és megbiccenő mondataival,[11] Rousseau vitastílusa pontosan szabályozott, és pl. az érzelemkitörések kifejezésénem feloldja ezeket a korlátokat. Az ő stílusai tehát zeneként is értelmezendőek, és így is kellene fordítani őket. Rousseau elméletileg is megalapozta ezt a koncepcióját a nyelv és zene közös fogantatásáról egy esszében.[12] A zene eredete és viszonyai műben érdekesen fejtegeti, hogy „[a]z első történeteket, az első szónoklatokat, az első törvényeket versben mondták el: a költészetet a próza előtt találták fel; ennek így kellett lennie, mivel a szenvedélyek korábban beszélnek, mint az értelem. Ugyanez volt a zene esetében is: eleinte nem volt más zene, csak a dallam”.[13]

E téren nem csak a stílus különféle variálása lényeges, hanem az is, hogy a szavak hangzására is különös gondot fordított. A dallamok és a ritmus lejegyzésével szintén sokat foglalkozott, egyrészt mert többnyire kottamásolásból tartotta fent magát, részben mert próbálta a megreformálni a hagyományos kottaírási módszert. Szövegeinek zenei szerkezetét fel lehet fogni partitúraként, de erre műveinek magyarra átültetői nem figyeltek, vagy nem voltak rá fogékonyak. Egyetlen kivételt ezen a téren Réz Ádám poétikus magyar szövege jelent: a Rêveries du promeneur solitaire fordítása megfelel ennek a kritériumnak is.[14] Érdemes lenne részletesen összevetni az ő fordítását az eredetivel, hogy lássuk, milyen érzékenyen közvetíti a szöveg zenéjét ebben az életművet lezáró, de befejezetlen monológban. Itt is csupán egyetlen példának jut hely, annak, ahol a boldogság ritka perceit idézi fel. Az Ötödik séta során előző lakhelyeit veszi sorra, és kiemeli köztük azt, ahol Saint-Pierre szigetén, a Bienne-tó közepén lakott. A szigetet alig ismeri valaki, és emiatt különlegesen csendes, nyájas, mégis a tájat „vadabbnak és romantikusabbnak” írja le, mint a Genfi-tó környékét, és a nagy csendben felcsendülő hangokat, a természet muzsikáját tökéletesen teremti újjá szavakkal: „Mivel ezen a szerencsés tájon nincs kényelmes kocsiút, a vidéket nemigen keresik fel az utazók, csak a magányos-elmélkedőket vonzza, akik szeretnek kényükre-kedvükre megittasulni a természet szépségétől és magukba szállni a csendben, amelyet nem zavar más, mint a sasok vijjogása, néhány madár fel-felhangzó csicsergése és a hegyről alázúduló patakok zúgása.”[15]

A Vallomások neufchâteli kéziratának rövid Előszavában[16] jelöli ki magának ezt a nyelvteremtő programot, mert tudja, hogy újszerű tervéhez „új nyelvet kellene feltalálnia”, amely az érzelmek hatalmas zűrzavarában képes, ha nem is rendet teremteni, de visszaadni és végletes őszinteséggel megvallani mindazt, amit átélt.  Ennek szolgálatában nem törekszik stílusa egységesítésére, „uniformizálására”, hanem hangulatait és témáit követve sokféle és sokszínű nyelven akarja közvetíteni élményeit, úgy, ahogy megélte őket. Igaz, hogy olyan kijelentést is találni nála, amely szerint ellenállhatatlan erőnek engedelmeskedik az írásban, de Rousseau a paradoxonok embere, és mindez együttesen igaz az ő esetében. Az önmagát megkettőző, és saját bírájaként fellépő szerző a paradoxonok embere: a nemrég magyarul is megjelent utolsó Párbeszéde[17] bevezetésében kiemeli, hogy világosan látja az indulati kitöréseit követő és kifejező részek jellemzőit, de nem tud (vagy nem akar) változtatni rajtuk.

Aki érzékeny a szavainak és mondatainak erre a dimenziójára, nem olvashatja, és még kevésbé tolmácsolhatja más nyelven enélkül a műveit. Lassú, hosszú folyamatban való elmélyedést kíván a szövegek befogadása és „zenei partitúrájának” közvetítése, különben legszebb modulációi elvesznek. Enélkül pedig nem lehet méltóképpen megszüntetni azt a tátongó űrt, amely a magyar olvasó számára az Új Héloïse helyén tátong Rousseau jelentős művei sorában. Ezt a fájdalmas hiányt minél előbb ki kellene tölteni, hogy végre magyarul is igazi értékükön tudjuk érteni és élvezni a szerző polifónikus, több stílusban megfogalmazott és több érzékünket megcélzó írásait.

*

Jegyzetek:

[1]Párbeszédek – Rousseau, Jean-Jacques bírája, Budapest, Typotex, 2020. (A fordítás és az utószó Marsó Paula kiváló munkája.)

[2] Részletek az Emil III. és IV. könyvéből (Kassai Magyar Múzeum, 1790. évf.), ill. ugyanabban az évben az Orpheusban A Törvény-Szabásról. Rousseaunak »Gouvernement de la Pologne«, nevű írásából, Kazinczy Ferencz ford.

[3] Filológiailag korrekt teljes fordítása: Emil, vagy A nevelésről; ford., utószó, jegyz. Győry János; Tankönyvkiadó, Budapest, 1957.

[4] Az erre vonatkozó, sok tételből álló bibliográfiát itt nem szükséges, és nem is lehet tárgyalni, csak azt emelném ki, hogy Ludassy Mária, Kis János és újabban Bakcsi Botond a legjelentősebb fordítók, ill. értelmezők e téren.

[5] Penke Olga: „Levélregény és költészet – Rousseau Nouvelle Héloise című regényének magyar olvasói és fordítása”. Filológiai Közlöny, 2012/4, 396-414. A cikk az egyetlen, rövidített, átdolgozott magyar fordítást elemzi részletesen.

[6] Rousseau János Jakab: Julia, a második Heloise. Fordította Mihálkovics Árpád. Pécs, Ramazetter Ny., 1882.

[7] Az idézet az Első Levél második bekezdésének eleje (i.m., 11).

[8] Papp Katinka: „Szerelem, vallás és utópia diskurzusa az Új Héloïse-ban”. Helikon 2016/3, 455-466. Itt: 459.

[9] A hangjegyeket és az öt vonalas kottasorokat számokkal helyettesítette, de ez a technika csak Ázsiában honosodott meg, Európában soha nem vert gyökeret.

[10] Sok különböző műfajban alkotott, a szűk körben ismert Falusi jós (1756?) nem az egyetlen színpadi zenés műve. Egy híján húsz zenedarabja között akad több kisopera, balett, szimfónia, kantáta és dal is.

[11] Stendhal ezt a hatalmas regényét 1838-ban 52 nap alatt mondta tollba, és a stílus döccenőin akkor sem volt hajlandó változtatni, amikor az 1. kiadás (1839) után két évvel, átdolgozva adta ki újra a szöveget.

[12] Jean-Jacques Rousseau: Esszé a nyelvek eredetéről. Fordította Bakcsi Botond. Máriabesnyő-Gödöllő, Attraktor, 2007.

[13] I.m., 51.

[14] Jean-Jacques Rousseau: A magányos sétáló álmodozásai. Budapest, Helikon, 1964.

[15] I.m., 73-74.

[16] http://www.lettres.org/confessions/rousseau_txt01.htm (Letöltés ideje: 2021.12.10)

[17] Vö. Párbeszédek, 19.