Elterjedt nézet, hogy a régi kínaiak nemigen szerettek háborúzni, inkább békésebb tevékenységekkel foglalták el magukat, s Kína földjét nem elfoglalták, hanem belakták. Ha harcoltak is, leginkább magukat védték, de még ehhez is inkább falakat építettek seregek felállítása helyett, hogy elvegyék az ellenség kedvét a Középső Birodalom megtámadásától. E nézetet erősíti a jelenkori kínai propaganda, amely a Kína felemelkedésétől való félelmeket úgy igyekszik enyhíteni, hogy azt sulykolja:
sokezer éves történelme során Kína nem hódított, nem gyarmatosított, nem terjeszkedett, inkább igyekezett szomszédságát egy hierarchikus, de békés rendbe szervezni.
A kínai pacifizmus gondolata nem modern találmány, az utóbbi évezredben a Kínát meghódító mongolok és mandzsuk is igyekeztek a kínaiakban azt az érzést kelteni, hogy a harciasság nem igazi kínai erény, nem kéne ellenálláson törni a fejüket, inkább szenteljék idejüket a civil elfoglaltságoknak. Ebben segítségükre volt, hogy valóban létezett Kínában egy erős hagyomány, amely a háborút másodlagosnak s lehetőleg kerülendőnek tartotta. A kínai stratégiai gondolkodás alapműve, az ókori Szun-ce nevéhez kötött A hadviselés törvényei rögtön első mondatában kijelenti: „A háború az ország legfontosabb ügye, az élet és a halál alapja, a túlélés, illetve a pusztulás útja, melynek tanulmányozása el nem hanyagolható”,[1] vagyis nem szabad meggondolatlanul, hősieskedésből vagy indulatból háborúba keveredni. Ha muszáj harcolni, akkor is nagyon meg kell fontolni minden megmozdulásunkat. Konfuciusz, akinek tanítása még nagyobb hatással volt a kínai gondolkodásra, a Beszélgetések és mondásokban így fogalmaz: „Ha az elöljáró szereti a szertartásokat, akkor a nép közül senki sem merészel tiszteletlen lenni. Ha az elöljáró szereti az igazságot, akkor a nép közül senki sem merészeli nem alávetni magát. Ha az elöljáró szereti a szavahihetőséget, akkor a nép közül senki sem merészel őszintétlennek lenni. Ha pedig mindezt elérte, akkor a négy égtáj minden lakója eljön hozzá, hátán cipelve gyermekét.”[2] Tehát a „négy égtáj lakóit” nem harccal kell behódoltatni, hanem konfuciánus erényekkel: ha egy állam vezetői követik ezeket, akkor a többi ország népe önként jön majd el, hogy alávesse magát neki, s részesülhessen kormányzása áldásaiból.
Kína közvetlen szomszédjai persze máshogy vélekednek a kínaiak békés természetéről, Korea és Észak-Vietnam például történelme jelentős részét vagy kínai alávetettségben, vagy kínaiak elleni szabadságharccal töltötte, s ha egy dinasztia megerősödött, jellemzően rögtön igyekezett kitolni a határait. Tény ugyanakkor, hogy tengerentúli hódításokra a kínaiak nem törekedtek, és az igazi nagy hódításokat – például azokat, amelyek nyomán a Kínai Népköztársaság mai határai kialakultak – nem han kínai eredetű uralkodóházak hajtották végre, hanem olyan nomád eredetű dinasztiák, amelyeknek vérében volt az expanzió. Az utóbbi ezer évben egyfajta elférfiatlanodás jellemezte a kínai kultúrát, amiről nemcsak az idegen dinasztiák tehettek, hanem a kínaiak is, amelyek a helyi hadurak, kiskirályok, erős házak lázadásaival kapcsolatos keserű tapasztalatokból kiindulva azon voltak, hogy a vitézség kultuszát egy szűk rétegre, a hivatásos állami katonaságra korlátozzák.
„Jó vasból nem készítenek szöget, jó férfiból nem nevelnek katonát”
– tartja a kínai mondás, amely a Szung-dinasztiától (tizedik–tizenharmadik század) jellemző hozzáállást tükrözi. Ebben az időszakban a határvédő seregek tábornokait alárendelték a helyi polgári hivatalnokoknak, s a társadalmi felemelkedés kizárólagos útjává a konfuciánus versenyvizsgákon való részvétel vált, harci dicsőséggel már nem lehetett pozíciót szerezni. A Szung-ház uralma előtt azonban bőven volt tere a katonai erényeknek, a korábbi dinasztiák nagy császárai sikeres hódítók is voltak, a győztes hadvezéreket istenítették (ez szó szerint értendő: a háború istensége, Kuan-ti eredetileg egy ténylegesen létezett tábornok volt), az idegen népeket legyőző, új területeket elfoglaló vitézekről legendák születtek. Persze a Szung-kor nem éles határvonal, ez előtt is sokan elítélték a háborúkat, s ez után is sokan dicsőítették a hősöket.
Ha az irodalmi hagyományt nézzük, azt látjuk, hogy a fenti kettősség – vagyis az, hogy a háború egyrészt dicsőséges ügy, amelyben a hősök megcsillanthatják erényeiket, másrészt kerülendő dolog, amiben rendes ember nem vesz részt – itt is megjelenik. Alulnézetből a háború sose volt túl kívánatos, hiszen a közembereknek rengeteg szenvedést okozott, s ez a szépirodalomban sem maradt nyom nélkül: se szeri, se száma az olyan írásoknak, amelyek a harcok okozta pusztítást ecsetelik. Ugyanakkor a győzelmet a kínaiak se vetetették meg, születtek tehát bőven olyan művek is, amelyek rajongással szólnak a háborúról s az abban aratott győzelmekről. Az más kérdés, hogy az utóbbi kategóriába tartozó művek az elmúlt évezredben némileg háttérbe szorultak, s a kánonba inkább azok az alkotások kerültek be, amelyek a háború szörnyűségeit és elkerülendőségét járták körül.
Mivel akár szerették, akár nem, a háború mégiscsak a kínai élet része volt, a kínai költészet tele van háborús versekkel. A fentieknek megfelelően ezek egyik része a háborút pozitívan, másik része negatívan ábrázolja. Már kezdetben, a kínai költészet ősforrásának tartott Dalok könyvének több verse is egy-egy nagy győzelmet vagy hadvezért örökít meg (például a 177.: „Tíz harckocsink, mint a bástya, / mégis olyan, mintha szállna, / négy csődörünk jó járású, / gyönyörű idomítású. / Megtámadtuk ellenségünk, / majd a Nagy Síkságra értünk, / Ki-fu harci merészsége / tízezer nép példaképe.”[3]); ugyanakkor bőven találunk itt olyan költeményt is, amely a háború nehézségeiről szól („Követtük Ce-csung herceget, / Csen-nel, Szung-gal megegyezett, / minket haza nem vezetett, / szívünk szorong, gondtól beteg. / Mig a földön megpihentünk, / lovainkat elvesztettük / s hogy utánuk kerekedtünk, / erdő mélyébe kerültünk.”[4]) Már ebben a Kr. e. első évezredben összeállított gyűjteményben megjelennek mindazok a toposzok, amelyek a későbbi háborús verseket jellemzik.
A harcokat dicsőítő versekben a diadal öröme, a hadvezér nagyszerűsége, a győzelmi lakoma pompás fogásai, a foglyul ejtett, halott vagy menekülő barbárok látványa, a legyőzöttek által küldött egzotikus adóajándékok, a harcosok hűsége.
A háborús kesergésekben a katonák szenvedései, az otthonhagyott feleség magánya, a hadvezér alkalmatlansága, az ország és az emberek pusztulása.
Ez a kettős hozzáállás végigkíséri a kínai költészetet. Van költemény és költő, ahol a háború mindkét arca megmutatkozik. Gondoljunk csak a Disney által először rajzfilmben, majd tavaly élőszereplős szuperprodukcióban is megörökített Mulan-történetre, amely először egy hatodik századi balladában jelenik meg. Ebben egy lány idős apját besorozzák katonának („Ó jaj, a jajra csak jaj tör elő, / Ajtó tövében Mu-lan sírva sző.”), de ő férfinak öltözve belép a seregbe, s ott akkora hőstetteket hajt végre, hogy maga a császár jutalmazza meg („Majd elmegy ő a menny Fia elé, / Majd a Menny Fia csarnokában ül, / Érdemeinél érdem nincs nagyobb, / Kaphat adományt ezren is felül”[5]). A Nyugaton legtöbbre értékelt kínai költő, Li Taj-po (701–762) is írt háborút dicsőítő verseket („Hunok belében gázolunk, lábunkon hun vér szennye. / Az égre aggatjuk a húnokat, / elássuk a húnt a Nagy Fal alatt, / pusztul a barbár, győz a kínai had! – Pusztul a barbár[6]), de a háború szörnyűségeit is igen eleven képekkel örökítette meg: „[C]satamezőn öldöklésben hullanak a holtak, / rémült lovak nyerítése bőg a csillagokba. / Varjak tépik az emberek belét, / száraz ágra aggatják fel, ott hintázik lógva.” – Délen várat vívni[7])
A háború szörnyűségeit ábrázoló versek legkiemelkedőbb költőjének Tu Fut (712–770) tartják, akinek életét kettétörte a 755-ben kezdődő felkelés és az azt követő évtizedes felfordulás. Leghíresebb versei közül több a háborúval foglalkozik. Gyakorlatilag minden klasszikus kínai költészeti antológiában szerepel Hadiszekerek című költeménye („Fiúgyermeket senki se kíván, / úgy is elveszik, többet ér a lány: / ha megnő a kicsi lány, szomszédba férjhez viszik, / de ha megnő a fiú, messzi fűbe temetik. / Nem láttátok-e még Csinghaj hegytetőit? / Ott csontok fehérlenek halomban, fedetlenül.”[8]), amely szinte az összes negatív toposzt tartalmazza a háborúról, a búcsúzkodó hozzátartozók bánatától az elhanyagolt szántóföldeken keresztül a temetetlen holtakig. Szintén Tu Funak a Kivonulás a határra című versciklusa egy közkatona szemszögéből mutatja be a határszolgálat viszontagságait; a Fiatal feleség panasza az esküvője után rögtön katonának hurcolt férfi magányos asszonyát szólaltatja meg („Feleségül katonához a lányt? / Dobd inkább útszélre, a semmibe!”[9] ); az Öregedő férfi hadba indul hőse, miután fia és unokája is elesett a harcokban, maga vonul be önként („harapni megvan még egy pár fogam”[10]); a különösen megrázó Si-hao bírójában egy öregembert erőszakkal soroznak be, annak ellenére, hogy két fia már elesett, s a harmadik is épp katonáskodik.
Akár külön műfajnak tekinthető a kínai irodalmon belül a határvidék-költészet: az ide tartozó versek a kínai birodalom északi–északnyugati határait és az ott zajló eseményeket írják le. Ez a vidék a kínaiak számára a civilizált világ pereme volt, a letelepült földművelő hanok és a lovas nomád „barbárok” érintkezésének területe, távol a kínai világ szívétől.
E sokezer mérföldes mezsgye idegen, egzotikus táj volt a kínaiak – s különösen az írástudók – számára.
A füves puszta, a kietlen sivatagok, égbe nyúló hegységek semmiben nem emlékeztettek a jóval szelídebb és sűrűbben lakott belső-kínai vidékekre, s a kínaiaktól különböző kultúrájú, harcias, sajátos taktikával harcoló, gyorsan mozgó, lesből támadó barbárok folyamatos veszélyt jelentettek az itt állomásozó kínaiakra. A Tang-korban, a kínai költészet aranykorában ez a műfaj is felvirágzott, annak is köszönhetően, hogy a birodalom egészen a mai Közép-Ázsiáig kitolta határait, így sok kínai közvetlenül is kapcsolatba került a messzi tájakkal és azok lakóival. A határvidék-költészet alkotásai közül van, amelyik a kínai terjeszkedést és a barbárok feletti nagy győzelmeket ünnepli; van, amelyik a vidék mostoha körülményeit vagy az állandó készenlétet írja le; van, amelyik a védművek leromlott állapotán szörnyülködik, az évekre-évtizedekre katonának hurcolt földművesek hazavágyódásáról szól, vagy egyes hadvezéreket dicsér vagy bírál. A kietlen táj tehát bőven adott témát a költőknek – azoknak is, akik soha nem jártak a fővárostól több ezer kilométerre fekvő határvidéken.
Valószínűleg ez utóbbiak közé tartozik az a Lu Lun (739–799) is, akinek néhány határvidék-versét délután közöljük az 1749.hu-n. Lu Lun magas vizsgafokozattal rendelkező hivatalnok–írástudó volt, s nincs információnk arról, hogy valaha is határszolgálatot teljesített volna. Ez nem is volt elvárás egy határvidék-költőtől: ahogy a kínai tájképfestők is zárt dolgozószobájukban festettek elképzelt tájakat, a kínai költők sem élték át mindazt, amiről verseiket írták. Ugyanakkor Lu Lunnak mégis volt háborús tapasztalata, mert a 750–60-as évek káosza őt is érintette, ekkor sikeres vizsgája után Dél-Kínába kellett menekülnie.
Lu Luntól tudomásunk szerint magyarul még nem jelent meg versfordítás. Délután négy határvidéki négysorosát közöljük – ezek mindegyike mindössze húsz írásjegyből áll –, amelyek a Háromszáz Tang-kori vers című tekintélyes antológiába is bekerültek, továbbá a Találkozás egy sebesült katonával című híres versét, mely a határról hazatartó harcos szenvedését írja le mindössze huszonnyolc írásjeggyel.
Jegyzetek:
[1] Tokaji Zsolt fordítása
[2] Tőkei Ferenc fordítása
[3] Szabó Magda fordítása
[4] Károlyi Amy fordítása
[5] Nagy László fordítása
[6] Csongor Barnabás fordítása
[7] Szerdahelyi István fordítása
[8] Weöres Sándor fordítása
[9] Szabó Lőrinc fordítása
[10] Csongor Barnabás fordítása
