A Hajógyári-sziget popfesztiválját 1997-ben Pepsi Szigetnek hívták, de nagyon sokan még a hőskorszakból való nevén, Diákszigetként emlegették. Ebben az évben vettem rajta részt először, rögtön hetijeggyel (később összesen még kétszer voltam egy-egy napot). A kétszemélyes sátoron Nóra nevű exbarátnőmmel osztoztunk; a fesztivál első napján jelentette ki, hogy ennyi volt, kész, vége. Miután fölvertem a sátrat. Szombathelyi volt ő is, mint én, a nővére és a nővérének a seggfej pasija volt ott vele rajtam kívül. Korábban az szikrázott közöttünk, hogy majd ott, abban a sátorban veszítjük el a szüzességünket. Végül is megriadt ettől, gondolom. Két tiszta szándékú, és az átlagosnál nem is ügyetlenebb kamasz lehettünk. Akkori önmagamat nem látom élesen. Odáig már nem látok le; zűrzavart látok. A következő esztendőtől, tizenhét éves koromtól kezd el rohamosan tisztulni a kép a kristálygömbben. De az már egy másik történet.

David Bowie volt abban az évben a sztárok sztárja a Szigeten, ő volt a nagy fogás a szervezők részéről. Különös ezt így leírni. És nem azért, mert Bowie a vasfüggönytől nyugatra sem volt soha a klasszikus értelemben vett popsztár (hogy mi volt, azt nem csépelném tovább), hanem mert emlékeim szerint meglehetősen kevesen voltak a budapesti koncerten. Ez volt a fesztivál nyitónapja. Fekete lyukak tátongtak a közönség soraiban. Ott volt mellettem is egy, azt hittem, mindjárt elnyel.

David Bowie térdig érő fehér ingben jelent meg a színpadon, akusztikus gitárral a nyakában. Emlékszem. Mögötte a színpad vaksötét volt, egymaga kezdett bele az első dalba. A zenekar csak a szám végén szállt be. Egyetlen Bowie-lemez se volt meg nekem akkoriban. A Seven Years in Tibet című szám megvolt a fejemben, a tévében sokszor láttam a klipjét. Azt kell hinnem, hogy nem láttam végig a koncertet. Hallottam. Elfeküdtem a földön. Magyalsövény-labirintusban bolyongtam négykézláb. És ott voltam megint, láttam a színpadot. Tetszett Bowie, tetszett a műsor, de mintha minden pillanatban vége lett volna az egésznek. Mintha nem is a koncert lezárása felé haladt volna az előadás, hanem egy láthatatlan középpont, valamiféle totális megsemmisülés irányába. Tetszett a basszusgitáros, egy kopasz és karcsú, fekete lány.

Tegnap este sorban újrahallgattam az összes számot a setlistről (stúdióverzióban), és a koncertet nyitó Quicksand mellett (Hunky Dory, 1971) különösen víg kedvre hangolt, hogy az előadás vége felé eljátszották a Hallo Spacebot az Outside-ról. Érintettség. A szertefoszlott emlékezet mégis-érvényességének bizonyítéka. A személyiség öntudatlan megsokszorozhatóságának fonák bizonyítéka. Ezeket mondom, ha muszáj lefordítanom, mit jelent nekem ez a ’97-es koncert a fönnmaradt setlisttel. A hold a sziget fölött, mint egy kamaszlány napfényt nem látott, kerek melle; ez viszont giccs, kiforratlan hazugság.

A Queennel közösen írt Under Pressure-ben a basszusgitáros lány énekelte Freddie Mercury szólamát. A budapesti koncert első negyedórájáról létezik egy VHS-kamerával készült, szívet melengetően gyönge minőségű videó, de az Under Pressure-ről (ez volt a tizenharmadik szám a koncerten) csak hangfelvétel van. Három élő verzióját néztem ma meg a dalnak a YouTube-on. Nézem őket egy ideje, őszintén szólva. Az első a Wembley-ben készült 1992-ben, a Freddie Mercury-emlékkoncerten, ahol Freddie Mercury szólamát Annie Lennox énekelte. Föllibbennek a színpadra, Bowie almazöld öltönyben, óvatos puszi, Annie múmiává van sminkelve. Tele az aréna. Alkonyi sötét. Bowie a dal elejét kicsit alulintonálja, aztán meg mintha önmagát karikírozná; mindeközben annyira elegáns és laza, mint egy maharadzsába oltott jógi. A duett tetőpontján Annie szabályszerűen beledől Bowie-ba, aki egy hideg mozdulattal kihátrál előle, és leveszi róla felemás színű szemét.

Az előadás próbája is visszanézhető a YouTube-on. Bowie itt hosszú, azúrkék zakót visel; csípőre tett kézzel úgy fest cingár alakja (cigi füstölög a másik kezében), mint egy kékköpenyes raktárosé. Annie láthatóan izgul. Amikor aztán kiszakad a torkából egy kissé túltolt, ám mégiscsak egetrengető szakasz, Bowie kajánul röhög fel a lány látómezejének holtterében. Egyik kezéből a másikba veszi át a cigarettát a mikrofon fölött. Annie tekintete egy csábos, ám a partner aurájától némileg megrettent, állig gombolt színésznőé. Bowie szeme jórészt csukva van. Nézők a színpad szélén. George Michael, ez az akkoriban ugyancsak körülrajongott görög fiú is ott van közöttük – melankolikus arckifejezéssel tátogja a dalt a hangokkal telített levegőbe, papírpohárral kezében.

A harmadik Under Pressure videó 1996-ból való (vagyis a budapesti koncert előtti évből). Egy amszterdami kamarateremben rögzítették kis létszámú közönség előtt. David itt mintha nem is Bowie lenne, ami természetesen azt is jelenti, hogy itt a leginkább Bowie, aki egy amerikai harci tőr nevét viseli választott vezetéknévként. Az amszterdami színpadon a késő negyvenes brixtoni rockercsávót adja, aki épp csak annyival van kívül az egóján, hogy akár egy másodpercnyi késéssel bármikor megpillantja magát a kristálygömbben. Gail Ann Dorsay a neve a kopasz basszusgitáros lánynak. Egymás mellett állnak, egészen közel. Csukva a szemük vagy nyitva, rá se pillantanak egymásra, szikrázóan erotikus az egész, egy árva mosolyuk sincs a dal végéig.

Amikor aztán vége lett, olyanok voltak egy pillanatra, mint két őskori idol.