Nem beszélek a tengerről – egy új spanyol költészeti antológiáról
Fotó: museoreinasofia.es
Nem beszélek a tengerről – egy új spanyol költészeti antológiáról

Hamarosan megjelenik a 1749 könyvsorozatának első darabja, a Nem beszélek a tengerről címet viselő kortárs spanyol költészeti antológia. Elsőként Zelei Dávid utószavát ajánljuk belőle.

„Nem beszélek a tengerről: már nem lehet” írja csodálatos Szerelmes versében a galegó María do Cebreiro, és amikor összeállítottuk a hamarosan a 1749 gondozásában megjelenő költészeti antológiát, többek közt az lebegett a szemünk előtt, hogy kötetünk olvasója úgy tegye le ezt a könyvet, hogy érzi: spanyolnak lenni valami sokkal széttartóbb, árnyaltabb, ismerősebb és idegenebb dolog holmi flamencózva dekázgató Banderasok koktélpartijánál a Costa Braván.

Cebreiro sorai ugyanakkor evidensen vetik fel a kérdést: ha a tengerről nem, hát miről lehet, miről kell beszélnie egy spanyol költőnek, ha magyar olvasóját keresi? E kettős, forrás- és célközeget is érintő kérdést megválaszolandó nem árt röviden áttekintenünk a spanyol líra magyar és ibériai útját – reményeink szerint ugyanis így válnak érthetővé vonzásaink és választásaink.

Az elmúlt mintegy 130 évben összesen hat magyar nyelvű antológia látott napvilágot – ezek fele azonban bő egy évtizedre (1959–1971) koncentrálódott, miközben a megelőző és ezt követő időszakban nem voltak ritkák a harminc évnél hosszabb pauzák sem. A legutóbbi gyűjtemény, a Simor András szerkesztette Spanyol költők tára megjelenése (2000) óta több mint húsz év telt el, a Nagyvilág és a Magyar Lettre Internationale megszűnése óta pedig a spanyol költészet jórészt a folyóirat-kultúránkból is kikopott – a 1749 mellett mostanság leginkább a VersumOnline tesz róla, hogy ne feledkezzünk meg teljesen az ibériai ország lírájáról.

De mennyiben hasonlítanak, és miben különböznek ezek a gyűjtemények a kezünkben tartott antológiától? Nos, a miénket megelőző hat válogatáskötet egyetlen kivétellel átfogó, irodalomtörténeti áttekintést kívánt adni a spanyol líráról: többségük a tizenharmadik századi Cid-énektől igyekezett eljutni saját koráig, ezért válogatásuknak nem lehetett kizárólagos kritériuma a kortársiság. Egyedül az 1959-ben megjelent, Radnóti Miklós versét címébe emelő Hispánia, Hispánia… fókuszált kifejezetten huszadik századi alkotókra, ami az adott perióduson belül igen széles panorámát tett beláthatóvá – a válogatás során e kötethez hasonlóan mi is a kortársiság és sokszínűség szempontjait igyekeztünk leginkább szem előtt tartani. Idő- és szerzőbeli átfedést ugyanakkor értelemszerűen a legújabb és legvaskosabb antológiával, az impozáns kortárs szekcióval rendelkező Spanyol költők tárával mutatunk, mivel az ezt megelőző kötet, az 1971-es Hesperidák kertje még a Franco-korszak lezárulta előtt látott napvilágot, és csak már elhunyt szerzőket közölt, mi pedig kifejezetten a posztfrancói, vagyis 1975 után keletkezett lírára koncentrálunk.

Kötetünk ennek ellenére már csak terjedelméből következően sem akar irodalomtörténetileg reprezentatívnak mutatkozni: nem az volt a célunk, hogy tűpontosan leképezzük az elmúlt évtizedek spanyol líratörténetét, sokkal inkább az, hogy eddig kevéssé fordított, magyar lírával is érintkezésbe hozható új hangok minél szélesebb panorámáját kínáljuk fel a versszeretőknek az elmúlt mintegy negyven évből. Ez két dolgot jelent: egyrészt hogy az újdonság jegyében a korábbi, egymásra építkező gyűjteményekkel szemben egyetlen fordítást sem vettünk át a régebbi antológiákból (szerzőből is mindössze három olyat válogattunk be, aki a Spanyol költők tárában is szerepelt: Miguel d’Orst, Ana Rossettit és Luis García Monterót), másrészt hogy az ismerős idegenség szellemében igyekeztünk hálónkba fogni azokat a hangokat, amelyek magyar irodalomhoz szokott receptoraink számára is ismerősek voltak. Ezzel nem azt mondjuk, hogy Juan Andrés García Román a granadai Nemes Z. Márió, esetleg Andrés Neuman a spanyol-argentin Bajtai András, de hogy eszünkbe jutott e két szerző a Jóslat a természetről vagy a Nem tudom miért… olvasása közben, az talán nem egészen a véletlen műve.

Az e kritériumok alapján kiválasztott tizennégy szerző közül kilenc is a 35–60 közti korcsoportot képviseli, a legfiatalabb Ismael Ramos pedig még náluk is fiatalabb: ez azt jelenti, hogy ezek a szerzők már vagy a hetvenes évek legerősebb, legkidolgozottabb líraesztétikájával szemben határozták meg magukat, vagy egyenest beleszülettek egy azzal többé-kevésbé szemben álló posztmodern versnyelvbe és beszédmódba.

De milyen domináns líraesztétikáról is beszélünk, és mi okozta a töréspontot? Hogy mindezt megvilágíthassuk, vissza kell ugranunk az időben. 1970-ben Barcelonában nagy karriert befutó, már címében is sokat ígérő verseskötet látott napvilágot José María Castellet szerkesztésében: a Nueve novísimos poetas españoles („Kilenc vadonatúj spanyol költő”), mely hamar átírta a spanyol költészeti mainstream normáit. A kötet hatvanas években induló szerzői[1] alternatívát kínáltak a kimerülőfélben lévő társadalmi-realista költészetre, mert belefáradtak a költő tanúszerepébe, a nyelv hétköznapiságába és a nyomor-elnyomás-szabadsághiány tematikus triászába. A triviális helyett rétegzettet és kulturálisan telítettet, a hétköznapi nyelv helyett választékosat és utalásokkal telit kívántak, kedvvel nyúltak a szimbolizmushoz és parnasszizmushoz, és újraértették a modernizmus örökségét is. Mindez alaposan megemelte a költő alakját – a nyolcvanas évekre azonban a túlzásba vitt kulturalizmus sokak számára szándékolt felhőevésnek, öncélú l’art pour l’art-nak kezdett hatni: ezt karikírozza ki kötetünkben Javier Salvago egy utalása („tapétázzak ki, míg alant lágy szőnyeg dús bolyha / közt zsongna pár Pisához, Velencéhez írt óda”). Ennek hatása az inga visszalengése lett: a Franco-éra végével nemcsak a cenzúra töröltetett el, de az addig kibeszélhetetlen tapasztalatok megosztása is lehetővé vált, ez pedig ismét az én, illetve a hétköznapiság felé tolta a líra fókuszát.

A kimondhatóság lehetősége egész sor jelentős női alkotót indított el a költői pályán: közülük a kötetünkben is szereplő Ana Rossetti egészen új, a Franco-korszakban elképzelhetetlen női test- és vágytapasztalatokat közvetített. De nem csak a költőnők versei vettek új irányokat: a „másfajta érzelmesség” (otra sentimentalidad) vagy a „tapasztalati költészet” (poesía de la experiencia) szószólói (élükön Luis García Monteróval) visszafordultak az individuumhoz, a vallomásossághoz, a nagyváros emberének hétköznapjaihoz és a narratív lírához: a vers hirtelen sokaknál lett egylényegű a naplóval.

És pont ez a hétköznapiság az, ami a szerzők kiséletrajzainak összeállításánál feltűnően makacsul ismétlődött, és ami a posztmodern felé mutat: a költő kitüntetettségének illúziója elpárolog – helyette pedig maradnak az iróniába pácolt mindennapok. Ahogy María Eloy García fogalmaz: „Arról a világról írok, amiben élek: jelzálogkölcsönökről, genetikáról, szupermarketekről, bionikus karokról, frusztrációról.” Válogatás közben több száz verset elolvasva nekem úgy tűnt: ennek a világnak az alaptónusa nem igazolja a boldog mediterrán népekről kialakított sztereotípiáinkat – de ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne sokszínű és érdekes: ne szólhatna a sült krumpli apropóján az emigránslétről, vagy egy füstölt lazac lejárata kapcsán a halálról. És mintha ez lenne a megoldás, mintha Harkaitz Cano verse (Ez volt a magány) mutatná meg, hogy oldható fel María do Cebreiro címadó kijelentése: ha a tengerről már nem is beszélhetünk, fogyasztási cikké tett lakóiból még mindig kicsiholhatunk némi jelentést – és egy keserű nevetést.

 

Jegyzetek:

[1] Manuel Vázquez Montalbán, Antonio Martínez Sarrión, José María Álvarez, Félix de Azúa, Pere Gimferrer, Vicente Molina Foix, Guillermo Carnero, Ana María Moix, Leopoldo María Panero.

Az esszé szerzőjéről
Zelei Dávid (1985)

Bodor Béla-díjas kritikus, történész, a kettő metszetében pedig hispanista. Az 1749 szerkesztője.