Montaigne nagy műve, az Esszék valójában ugyanúgy summa, mint Dante Isteni színjátéka. Csakhogy míg az utóbbi a középkori műveltség szintézise,

az Esszék mindannak összegzése, amit a reneszánsz ember a világról meg az évszázadáról, az emberről és önmagáról egyáltalán elmondhat.

 Aligha akad még egy szerző a világirodalomban, akiről annyi mindent tudnánk, mint őróla, és akinek mondatai és gondolatai a rájuk rétegződő évszázadok súlya alatt is – még a nyelv változásával is dacolva – olyan üdén és kristálytisztán őrizték volna meg az író eleven hangját, sőt, egész személyiségét, mint az övéi.

Az Esszék, 

amelynek műfaját lehetetlenség meghatározni,

egyedülálló műalkotás az egész világirodalomban. Se nem vallomás, se nem napló, se nem önéletrajz, hanem mindig újabb és újabb elemekkel gazdagodó folyamatos reflexió és megannyi apró részletből és töredékből kikerekedő önarckép. Montaigne nem történetet mesél, hanem portrét fest, megszállottan töprengve azon, kicsoda is voltaképp.

Az önazonosságnak ez az obszessziója elválaszthatatlan a vallásháborúk erőszakos és zavaros légkörétől, amelyben a szerző az életét élte, és amelyben sohase tudhatta, hogy éppen minek nézik, jó barátnak-e vagy ellenségnek. És ezzel kapcsolatos az is, hogy 

Montaigne, minden szkepticizmusa ellenére, még töretlenül hisz – meglehet, naivan – az emberi őszinteség és hitelesség lehetőségében.

A mű, az ő szemében, egyben arra is garancia, hogy Montaigne ezekben a zavaros időkben is megmaradhasson annak, aki, és mintha udvarházának sokat emlegetett tornyába és kedves könyvei közé sem csak a házi gondok elől menekült volna vissza, hanem azért is, hogy – távol a falakon túli gyűlölettől, fanatizmustól és kegyetlenkedésektől – önnönmagát csorbítatlanul megőrizze…

*

A délután bemutatott szemelvény a III. könyv IX. fejezetéből való.[1] A fejezet, amelynek a szerző az A hiúságról címet adta, javarészt 1586/87-ben keletkezett. Montaigne-nél a cím legtöbbször csak lazán, csak érintőlegesen kapcsolódik a fejezetek valóságos témájához; ezért aki a mondanivaló egyenes vonalú kifejtését várja, alighanem csalódni fog. Igaz, Montaigne a mű más részeiben is szeszélyesen vált egyik témáról a másikra, de az Esszék egyetlen fejezetének sem ilyen szertelenül csapongó a szerkezete. Montaigne sok mindenről beszél, és mindig csak futólag tér vissza, egy-két gondolat erejéig, a címben megjelölt témára.

*

A fordítás, amiből az alábbi szemelvényt kiemeltem, jó húsz évvel ezelőtt készült, most pedig, hogy újra előkerestem a kéziratot, nem kis meglepetéssel szembesültem a szövegben maradt sok pontatlansággal és félreértéssel. A fordítást olyan alaposan át kellett dolgozni, hogy csak itt-ott maradt valami, mutatóba, a régiből. Hiába, Montaigne kemény dió. Nemcsak azért, mert azóta (sőt, már az ő életében is) rengeteget változott a nyelv, és a legtöbb szó vagy kifejezés esetében egyszerre több szótárban is utána kell nézni a pontos jelentésnek;[2] azért is, mert Montaigne-nek rendkívül tömör és lakonikus a stílusa, és őnála az ambivalens mondatok sem mennek ritkaságszámba.

A magam részéről Montaigne-t igyekeztem mai köznyelven megszólaltatni, különleges figyelmet fordítva arra a – meglehet, csapongó és első olvasásra nem is mindig világos – logikai szálnak a rekonstruálására, amire a szerző a mondatait felfűzi. Emellett úgy éreztem, sok helyen explicitálnom kell olyan implicit gondolati lépéseket, amiket Montaigne – talán mert magától értetődőnek tartotta őket – kihagyott a mondatból. Ugyancsak gyakran éltem – főleg egy-egy elvont jelző esetében – az értelmezés fordítói műveletével, illetve lehetőségével.

*

Egy új fordítás, még ha van másik is (esetünkben Csordás Gábor teljes Montaigne-e[3]), azt hiszem, nem szorul különösebb igazolásra, már csak azért sem, mert ahogyan egy Beethoven-szonátát is többféleképpen lehet eljátszani, és egyik interpretáció sem teszi feleslegessé a másikat, Montaigne-képünk is csak gazdagodhat, ha az Esszék szerzője több fordító hangján és tolmácsolásában szólít meg minket…

*

Jegyzetek:

[1] Az itt bemutatott szemelvény a következő kiadásból készült: Montaigne: Les Essais. Édition réalisée par Denis Bjaï, Bénédicte Boudou, Jean Céard et Isabelle Pantin. La Pochothèque, Livre de Poche, LGF, 2001., 1485‑1494.

[2] Főleg az alábbi két szótárt forgattam igen nagy haszonnal: Lexique de la langue des Essais par Pierre Villey. In: Les Essais de Michel de Montaigne, publiés par Fortunat Strowski, François Gebelin et Pierre Villey. Tome V, Bordeaux, 1933; valamint Dictionnaire historique de la langue française sous la direction Alain Rey. Tomes I-III, Dictionnaires Le Robert, Paris, 1992.

[3] A Csordás Gábor-féle teljes magyar Montaigne (Michel Eyquem de Montaigne: Esszék. I. kötet [2001], II. kötet [2002], III. kötet [2003], fordította Bajcsa András nyomán Csordás Gábor, Pécs, Jelenkor) ma már csaknem húsz éves (arról nem beszélve, hogy a Bajcsa-féle alapszöveg, amit Csordás Gábor alaposan átdolgozott, a hatvanas-hetvenes években született). A magam részéről Montaigne-t, az enyhén archaizáló Csordás-féle változattól eltérően, mai köznyelven szólaltatom meg. A két fordítás a szövegértelmezést illetően is eltér egymástól, de a kettő között megítélésem szerint az a legnagyobb különbség, hogy a magam részéről Csordásnál gyakrabban élek az explicitáció átváltási műveletével.