Az életlendület (azaz ihlet) végtelenné nyitja a verset. Henri Bergson Teremtő fejlődés című művében egymásnak feszül a biológiai értelemben vett élet és a materiális világ, mint dinamikus erő és statikus anyagiság örök harcban állnak, de enélkül a folytonos és párbeszédszerű ellenállás nélkül nem teremtenének organizmusokat. Bergson a verset és a biológiai világ felépítését párhuzamba állítja, ezzel egyenlővé teszi a két rendszer immateriális motorját: az ihletet és az életet.

Bergson az ihletfogalmat csupán kétszer használja a művében, ebben a két esetben is a költészet kapcsán.^[1] „Mikor egy költő nekem a verseit olvassa, érdeklődhetem iránta annyira, hogy gondolataiba lépjek, érzelmeibe illeszkedjem, újraéljem az egyszerű állapotot, melyet mondatokban és szavakban szór elém. Akkor együttérzek ihletével, folytonos mozgással követem, s mozgásom, mint maga az ihlet, osztatlan cselekmény”^[2] – írja Bergson, majd a vers egyre kisebb elemeire bontásáról értekezik, ahogy a verset szétszedi szavakra, szótagokra, hangokra. Ahogy az idézet is megvilágítja, a vers befogadása nem darabokban, hanem egységben valósul meg, melyben a befogadó követi a nyelv mozgását. Ez a folyamat a tudat kikapcsolását feltételezi, így lehetővé válik, hogy a nyelvet anyagiságában érzékeljünk, azaz leválasztjuk róla a tudat diktálta jelentéseket. A jelentésektől megfosztott nyelvi elemek között feltárulnak a viszonyok, de ez a kapcsolatrendszer lezárhatatlan növekedésben van, amely bizonyos szempontból végtelen növekedésként tárul fel. Bergson szerint az anyagi világnak is megvannak a benne rejlő lehetőségei     , amely rendszerekké képes fejlődni, ahogy kapcsolatba kerül az élet erejével. Így működik a nyelvvel is, amelyben az ihlet segítségével kiteljesedhet egy rendszer, amely hiába rendelkezik belső tágassággal az elemek közötti folyamatos kapcsolatteremtések miatt, mégis egységet alkot. „De a szavakon, a sorokon, a strófákon át fut az egyszerű, eredeti ihlet, mely a költemény maga.”^[3] Ezt a fajta rendszert csak a tudat, önmagunk elhagyásával közelíthetjük meg, mert amint működésbe lép az ész elemző mechanizmusa, felbontja a teljességet, és annak dinamikáját. Feltűnő, hogy az ihletdefinícióban megjelenik az „osztatlan cselekménnyel” való azonosítás, amely hangsúlyozza annak élethez hasonló dinamikus jellegét és az általa felépített anyagi konstrukció megbonthatatlanságát, mivel a megbontás az ihlet, az élet megszűnésével lenne egyenlő.

Bergson a szerzői lelket is bevonja az ihlet-élet nyelvet formáló fogalmi rendszerébe. „Az élet valójában lélektani rendű, s a lelkiségnek lényege egymásba hatoló tagok sokaságát foglalni magába. […] De ami lélektani természetű, az nem illeszthető pontosan a térre, sem teljesen be nem férhet az értés kategóriáiba.”^[4] Ezzel Bergson megteremti a lélek, az élet és az ihlet felépítésének hasonlóságát, amely nem ragadható meg az elme által felállítható rendszerekben. „Én tehát – kénytelenek vagyunk elfogadni az értés nyelvét, mert csak az értésnek van nyelve, – sokszerű egység és egységes sokszerűség vagyok; de egység és sokszorosság csak felvételek személyemről, melyeket értés készít rólam, mikor rám szegezi kategóriáit; nem férek sem egyikbe, sem másikba, sem egyszerre mindkettőbe, bár a kettő egyesítve adhat valami közelítő utánzatot arról a kölcsönös egymásbahatolásról s arról a folytonosságról, melyet önmagam mélyén találok. Ilyen az én belső életem s ilyen az élet is általában.”^[5] Ezzel Bergson a „lírai én” század eleji meghatározását az élet vonatkozásában közelíti meg, ahogy az én rögzíthetetlen dinamikájáról és az elme által megragadott egységek közötti érintkezések folyamatos tágulásáról ír. A lírai énhez kötődő, 1900-as évek elején zajló német szellemtörténeti diskurzusban Margarete Susman hangsúlyozta, hogy a valós én empirikus élete csupán anyag, szelekciós tartomány a versbeli én formájához, amely általános érvényhez, állandósághoz jut, Oskar Walzel pedig megalapozta a valóságos éntől távolodó lírai én grammatikai funkcióját.^[6] Bergson az ént mint lelki létezőt határtalanságként írja le, de még a versben rögzítése is úgy jeleníti meg, mint a nyelvben rejlő lehetőségek sokaságát, amely a különböző társításokkal lehetővé teszi az élet rögzíthető formáját a véges anyagban.

Az ihlet-élet felcserélhető párosából kiindulva az ösztön fogalma is az ihlet szinonimájaként értelmezhető. Bergson megközelítése szerint a versalkotó folyamatokban a költő a külvilágtól elkülönülő „lélek” szervezői potenciálját hívja segítségül a külvilág „anyagának” válogatásához és nyelvi formába öntéséhez. Ehhez hasonló a külvilág hatásától elzárt növényi élet, amely a szervetlen anyagokból nyeri és termeli ki az energiát, hogy önmagát építse. A növények szerves anyagot állítanak elő az atmoszféra, a föld és a víz ásványi anyagaiból.^[7] A növény az állattal szemben rögzített, mivel nem kell elmozdulnia a tápanyagul szolgáló energiáért, amelyet a környezetéből alakít át maga számára. Az elmozdulás szükségtelensége nem feltételez „eszméleti” állapotot, mint az állatok mozgása, és a növényi cellulózhártya kivonja a növényt a külső ingerek alól.^[8] Az elzártsággal együtt jelentkező érzéketlenség és a mozdulatlanság teszi lehetővé az egyre bonyolultabb és bármilyen irányú mutációk fejlődését a növényekben.^[9]

A „lélek” a versben, a növényi élet a növényi organizmusban fejlődik, melyben az ösztön azért is kulcsfogalom, mivel Bergson könyvében az „eszméletlenséghez” kapcsolódik, a növényi fejlődés szempontjából pedig domináns az öntudathiány.^[10] Az értelem az eszmélet felé, az ösztön pedig inkább az eszméletlenség felé halad.^[11] Tehát az alkotás folyamata feltételez egyfajta értelemhiányt, az akaratvezérelt elemző tudás elhagyását, amely megbontaná a szervezett teljesség kialakításának lehetőségét, mivel egységekre tagolná, így elveszne a részegységek közötti relációk folytonos tágulási lehetősége, amelyet az elme képtelen szerkezetileg felépíteni, csak az élet, az ösztön valósíthatja meg, felhasználva az anyagot. „Az értelem minden dolgot gépszerüen kezel, az ösztön ellenben, ha szabad igy beszélnünk, szerves módjára jár el. Ha a benne szunnyadó eszmélet fölébredne, ha ismeretté belsősödnék ahelyett, hogy cselekvéssé külsősödnék, ha kikérdezhetnek és felelni tudna, az élet legbensőbb titkait leplezné le nékünk. Mert nem tesz mást, mint folytatja a munkát, mellyel az élet az anyagot szervesiti, annyira hogy, mint ezt nagyon gyakran kimutatták, nem tudjuk megmondani, hol végződik a szerveződés és hol kezdődik az ösztön.”^[12]

A magyar irodalomban több alkotóra is hatással volt Bergson filozófiája, köztük például nagy mértékben hozzájárult Babits ihletfogalmának kialakításához. Az ő esetében a lélek mintázatát követve növényhez hasonlóan épül fel a vers, és az ihlet maga úgy tartja fenn a művet, akár az élet egy növényi organizmust: a vers különböző részei kapcsolatban állnak egymással, hatnak egymásra, mozgásban vannak a jelentések. Ha elemző módon darabokra bontjuk a művet, rögzített jelentésekben gondolkozunk, megszüntetjük az ihletet, elpusztítjuk magát az alkotást. Az 1919-es egyetemi előadásokban^[13] fellelhető utalások mellett Babits egyik 1910-es esszéje is igazolja a hatást. Ebben Babits Bergson filozófiájáról írt, az ihletet és az életet párhuzamba állította: „Nem kell a filozófiának lemondania, hanem az értelem mellé segédeszközül kell vennie az intuíciót és az ihletet is, mely mint az ösztönnek az emberben megmaradt alakja az élet irányát követni képes. […]. Az ihlet és az élet párhuzamosak: ezt írja Bergson a művészet pajzsára. Minden pillanat új és teremtő: ezt írja az élet pajzsára.”^[14] Babits gyakran emlegeti azt is az 1919-es előadásaiban, hogy a versekhez használható élményeknek és a nyelv fogalmiságának nekifeszül az alkotó lelki tartalma, ihlete, – akárcsak az élet Bergsonnál a materiális világgal szemben – amely a növényi organizmusokhoz hasonló dinamikus formába rendezi a statikus anyagot.

Később, 1947-ben egy másik magyar költő, Pilinszky is hasonló Bergson-hatásról tanúskodik A mű születésében.^[15] Pilinszky leírja, hogy a hétköznapi beszédet, a nyelvet a konvencionális jelentés szervezi. Ezzel szemben a költői nyelvnek az ihlet a mozgatója. Ebben az ellentétben a különbség a jelentésben határozható meg: a nyelv maga a konvencionális jelentésével megszűnik dinamikus lenni, mert egy bevett, többnyire merev szemiotikai szerkezetre épül, amíg a költői nyelv jelentéssokszorosítással vagy jelentésen túlisággal él. Ez az ihlet rendező és működtető szerepében rejlik, ahogy Bergson Teremtő fejlődésében az „életlendület” formálja az organizmust. Pilinszky költői nyelvfelfogásában a jelentéseiben korlátozott nyelvet élettelennek tekinti, amíg a jelentéseiben megsokszorozott vers maga a teremtés, az élet. „Bergson azt tanítja, hogy az alászálló anyag ellenében ható életlendület szervezője az organikus világnak.”^[16] Pilinszky szerint az életlendület és az ihlet felcserélhetők, ahogy az anyag és a nyelv(i anyag) is. „Az életlendület, melyről beszélünk, alapjában véve teremtés-igény. Nem teremthet abszolúte, mert maga előtt találja az anyagot, azaz mozgásának fordítottját. De belekapaszkodik ebbe az anyagba, mely maga a szükségszerűség, s igyekszik belevinni a lehető legtöbb meghatározhatatlanságot és szabadságot.”^[17]

*

Jegyzetek:

^[1] Bergson, Henri, Teremtő fejlődés, Dienes Valéria ford., MTA, Budapest, 1930, 192–193, 236–237.

^[2] Uo., 192.

^[3] Uo., 236.

^[4] Uo., 235.

^[5] Uo., 235.

^[6] Kulcsár-Szabó Zoltán Metapoétika, Önprezentáció és nyelvszemlélet a modern költészetben, Kalligram, Budapest, 2007, 123–126.

^[7] Bergson, I. m., 103.

^[8] Uo., 104, 106.

^[9] Uo., 113.

^[10] Uo., 134.

^[11] Uo., 135.

^[12] Uo., 153-154.

^[13] Babits Mihály, Egyetemi előadások 1919, Szabó Lőrinc gyorsírásos lejegyzése alapján, Lipa Tímea szerk., Ráció Kiadó, Budapest, 2014.

^[14] Babits Mihály, Bergson filozófiája = Bergson, Henri, Teremtő fejlődés, MTA, Budapest, 1930, 19-22.

^[15] Pilinszky János, A mű születése = Uő., Esszék, cikkek, Magvető, Budapest, 2019,17–25.

^[16] Uo., 17.

^[17] Bergson, I. m., 229.

A Mi az ihlet? esszésorozat egy kiterjedtebb ihletkutatással foglalkozó projekt része, melynek további tartalmai elérhetőek az Ihletforrás YouTube-csatornán.

Az esszé szerzője jelenleg MMA-ösztöndíjas.