Vajon mennyire pontosan értjük az ihlet jelentését, amikor halljuk vagy használjuk egy beszélgetésben? A Mi az ihlet? esszésorozat célja, hogy bemutassa különböző világirodalmi szerzők alkotói felfogását, kiemelt figyelmet fordítva az ihletdefiníciójukra. Olyan alkotókat veszünk sorra, akik valamilyen szempontból megújították az ihlet jelentését, és ezzel hatással voltak kortársaikra és a későbbi irodalmi gondolkodásra. 

„Szándékom minden kétséget kizáróan kimutatni, hogy kompozíciójában egyetlen mozzanat sem tulajdonítható a véletlennek vagy az ihletnek, hogy a munka fokról fokra, egy matematikai probléma pontosságával és rideg következetességével halad előre – a megoldásig.”^[1] — így ír Edgar Allan Poe arról, hogyan alkotta meg a világszerte ismertté vált A holló című versét. Most felmerülhet a kérdés, hogy mégis hogyan definiálhatnánk Poe ihletfogalmát, ha alapvetően kizárja az ihlet működését a versírás folyamatából. A műalkotás filozófiájának eredeti angol nyelvű szövegében az „inspiration” helyett az „intuition” kifejezés szerepel három szöveghelyen is ugyanabban a fogalmi értelemben: „It is my design to render it manifest that no one point in its composition is referrible either to accident or intuition – that the work proceeded, step by step, to its completion with the precision and rigid consequence of a mathematical problem.”^[2] Babits Mihály tudatosan fordította ihletként az intuíciót a magyar változatban, hiszen a magyar romantikus irodalmi hagyomány inkább az ihlet kifejezést használta arra, amit Poe a „nemes lázzal” („fene frenzy”) és az „eksztatikus intuícióval” („ecstatic intuition”) jellemez. Ugyanakkor Poe ezzel az ellenállással újradefiniálási alapot is biztosít az ihletnek. Felhívta kortársai és az utána következő nemzedékek figyelmét az irodalmi alkotás folyamatának olyan tényezőire, amelyeknek az ihletett írás romantikus koncepciójában nem adtak helyet. Poe az elutasított romantikus felfogást szembeállítja a tudatos alkotással, és egy tudatosan elérhető esztétikai tapasztalatot alapoz meg, amely később az ihletfogalom megújításának lehetőségét képezi.

Mielőtt rátérnénk arra, hogy Poe milyen megújítási lehetőségeket ad az ihlet tapasztalatához, nézzük meg a romantikus költői ihlet főbb jellemzőit, hiszen bizonyos szempontból ezekből építkezik Poe is. A vers hangja elválik a szerzőtől: titokzatos és más. Ebből következik, hogy a szerzőt az ihlet megfosztja cselekvőképességétől, mintha a költő megszállott lenne, aki az automatikus alkotás alávetett szereplője. Az ihletett szöveg felsőbbrendű értéket képvisel, melyben az ok-okozati logika megszokott szabályai feloldódnak. Ezt az utóbbit fedi le az intuíció, amely a valóság mélyebb megértésének eszköze, az észnél magasabb rendű megismerést képvisel, híd az ember és a természet, valamint a transzcendens között. Az ihletett mű másokat is inspirál, összezavarja az én és a másik közötti különbségtételt, valamint sajátos időkezeléssel bír: a versek folyamatosan ihletettek maradnak, ellentétben a szerzővel, aki csak az írás folyamatában volt az. Az ihletről szóló beszámolók a 19. században kivétel nélkül egy „igazabb”, „mélyebb” én felszabadulásáról szólnak, amely felülemelkedik a konvenciókon, kliséken, hagyományokon.^[3] Az általános romantikus felfogás szerint a lelken keresztül kapcsolhatjuk be az intuíció és a képzelőerő működését, hiszen a lélek ennek a kettőnek a székhelye.^[4] Poe nem a szerző tudattalan, felettes énjét vagy a lelket nevezi meg az alkotóerő elsődleges forrásaként, hanem a lelket inkább a mű befogadójaként határozza meg. A kész vers befogadását a „lelki izgalom” megtapasztalásával kapcsolja össze, amelyet a műalkotás harmóniájának hatása vált ki. Poe elutasítja az intuíció (a logikát felülíró képesség) jelenlétét, érdekes módon mégis egy olyan befogadói térnek alkot, amely a logika felett áll: ez a lélek. Annak megfelelően formálja a verset, hogy a lélekre hasson. A vers befogadhatósága túlmutat az ész vagy az érzelmek működésmódján, ennek ellenére Poe alkotói felfogását a tudatos alkotás hatja át, amely fellép a romantikából ismert ködös és logikátlan, visszakövethetetlen folyamatokkal szemben. Ez az a paradoxon, amely új irányt ad az ihlet fogalmi változásához.

A lélekre ható vers kialakítását tudatos eszközökkel éri el, miközben olyan formára törekszik, amely túlmutat az ész befogadói teljesítményén. Nem a lélekből fakad a mű, inkább a nyelvből, amelyben feltárulnak az alkotáshoz szükséges lehetőségek, de ezeket a lehetőségeket a lélekkel való befogadás igényei szerint kombinálja, rendezi, formálja. Az ész és az érzelem fölé helyezi a „lelket” mint a vers befogadóját, a befogadásra alkalmas formai kritériumok meghatározóját. „Sőt igazában, ha az emberek szépségről beszélnek, nem is tulajdonságra gondolnak, hanem benyomásra, szóval éppen erre az erős és tiszta fölemelkedésére a léleknek - nem az értelemnek vagy a szívnek -, amelyről beszéltem, s amelyet a szépség szemléletének hatása alatt tapasztalunk. Mármost a szépséget csak azért nevezem a Vers igazi birodalmának, mert minden művészet nyilvánvaló szabálya, hogy a hatásokat lehetőleg közvetlen okok idézzék elő - hogy a célokat mindig a legalkalmasabb eszközök segítségével kell elérni -, és még eddig senki sem tagadta, hogy az a fajta lelki fölemelkedés, amire céloztam, legközvetlenebbül a versben érhető el.”^[5] A „lelki” tapasztalás eléréséhez Poe a vers megalkotásában az olvasó érzelmi és tudásbeli működéseire építkezik, de olyan poétikai konstelláció felépítését tűzi ki célul, amely az ész és az érzelem felett álló „lélek” befogadói képességeit hozza működésbe. Az ehhez szükséges összetett lírai szerkezetek célja, hogy több jelentéstartományt nyissanak meg a vers nyelvi elemeiben, mint amennyit képesek lennének önmagukban érinteni, így eljuttatva a befogadót a „lelki szépséghez”.^[6] 

Az önkifejezés helyett az olvasóra gyakorolt hatás a vezető elv, amely a költő figyelmét a saját énjéről a nyelvre tereli. Ez összefügg azzal a szerkezeti koncepcióváltással is, hogy amíg a korszak más költői a vers formáját a tartalomból következő végterméknek tekintették, Poe a kiindulópontot látta benne, és a vers „tartalmát” másodlagos eredménynek tartotta, míg korábban kiindulópontként tekintettek rá.^[7] Mivel Poe nem a tartalmi, hanem formai szempontok alapján alakítja a verset, a formában az egymásra ható verselemek sokkal tágabb jelentésteret ölelnek át, mint amit az elme képes lenne egyszerre befogadni. A műalkotás filozófiájában Poe nemcsak a szavak szemantikáját vonja be a kompozíció felépítésébe, hanem (a jelentést is gazdagítva) a nyelv zenei, hangulati, szerkezeti hatóerejét is. Ezek alapján kibontja egy-egy nyelvi elem hatásbeli lehetőségét, mintha szétszálazná a szavakat, azok kilógó szálait pedig szokatlan módon szőné össze. Ennek a komplex alkotói koncepciónak egyik kiemelt célja – Poe fogalomhasználatában – a „teljesség” elérése, amely az esszé alapján az elemek közötti koherens kapcsolatteremtés gazdagságán múlik. 

A két évvel későbbi, a műfajilag az esszé és vers határán mozgó Eureka felől olvasva A műalkotás filozófiájában a „szépség” hatása és a „lélekkel” való befogadás a kompozíció teremtő mozgásából fakad. Poe esetében a „szépség” megtapasztalása a befogadó képessége, amely a képzelet azon funkcióit aktiválja, amelyek lehetővé teszik, hogy felismerje az oksági összefüggéseket, összehasonlítsa az eseteket, feloldja a viszonyokat. Az Eureka a (tudományos) feltalálást vagy a teremtést szoros rokonságba hozza a felbontás folyamataival.^[8] Eszerint a költő feladata egy felbontható és belső relációban mozgatható költemény megalkotása. Az isteni és az anyagi világ kölcsönhatásba lépve egymással létrehoz egy transzcendens „cselekményt”, amely az egységből a sokféleségbe és vissza az egységbe való mozgásból áll a „gravitáció” (vonzás) és az „elektromosság” (taszítás) erők működésbe lépésével.^[9] Ha a tudat nem is képes megtapasztalni a materiális világ (vagy a vers nyelvi-poétikai) lebontásával és újra egységgé rendezésével a „teljességet”, a „lélek” tereiben megtapasztalható a „végtelen”, a világegyetem egészéhez hasonló kiterjedés érzékelése.

A műalkotás filozófiája az alkotói folyamatról való gondolkodás hullámát indítja el, amely T. S. Eliot szerint egészen Valéryig hat jelentősebben.^[10] A műalkotás filozófiája aktívan hatott a magyar diskurzusokra is az alkotói folyamatról való elmélkedés tekintetében. Kiemelt figyelmet kapott, már csak azért is, mert Babits Mihály fordította magyarra, és az 1919-ben tartott alkotói folyamatokról szóló egyetemi előadásaiban többször is megemlíti az esszét,^[11] de később még Weöres Sándor is felidézi 1939-ben A vers születése című doktori értekezésében.^[12] Edgar Allan Poe felfogása lehetővé tette, hogy a késő modern költészetben kialakulhasson a nyelvi lehetőségek felismeréséből fakadó ihlet fogalma, amely erősen építkezik a költő szaktudására, ugyanakkor a vers nyelvi felépítése túlmutat az alkotóján. A vers nyelvi felépítésének komplexitásának az ésszel felfogható logika képtelen maradéktalan értelmezési lehetőséget nyújtani, így ez a versben rejlő értelmezői végtelenség, határolhatatlanság, lezárhatatlanság váltja ki az ihletet a befogadásban vagy akár az alkotásban formálódó nyelv folyamatában, amely maradéktalanul – Poe felfogása alapján – csak az ész és az érzelem képességei felett álló szférában tapasztalható meg. 

*

Jegyzetek: 

A Mi az ihlet? esszésorozat egy kiterjedtebb ihletkutatással foglalkozó projekt része, melynek további tartalmai elérhetőek az Ihletforrás YouTube-csatornán.

Az esszé szerzője jelenleg MMA-ösztöndíjas. 

^[1] Poe, Edgar Allan, A műalkotás filozófiája, Babits Mihály ford. = Uő., Edgar Allan Poe összes elbeszélései I., Nemes Ernő szerk., Szukits Könyvkiadó, 2013, 526.

^[2] Poe, Edgar Allan, The Major Documents, Levine, Stuart, Levine F., Susan szerk., University of Illinois Press, Urbana – Chicago, 2009, 61.

^[3] Clark, Timothy, The theory of inspiration: composition as a crisis of subjectivity in romantic and post-romantic writing, Manchester University Press, New York, 1997, 1–9.

^[4] Saltz, Laura, Sense of Eureka = Kennedy, J. Gerald,  Peeples, Scott szerk., Oxford Handbook of Edgar Allan Poe, Oxford University Press, New York, 2019, 433–434.

^[5] Poe, Edgar Allan, A műalkotás filozófiája, 527.

^[6] Cohen, Michael C., Echoes of “the Raven”: Unoriginality in Poe’s Verse = Kennedy, J. Gerald,  Peeples, Scott szerk., Oxford Handbook of Edgar Allan Poe, Oxford University Press, New York, 2019, 107.

^[7] Fehrman, Carl, Poetic creation, Inspiration and Craft, trans. Karin Petherick, University of Minnesota Press, Minnesota, 1980, 73-90.

^[8] Poe, Edgar Allan, Eureka, Levine, Stuart és Levine F., Susan szerk., University of Illionois Press, Urbana – Chicago, 2004.

^[9] Gilmore, Paul, Poe and the Sciences of the Brain = Kennedy, J. Gerald,  Peeples, Scott szerk., Oxford Handbook of Edgar Allan Poe, Oxford University Press, New York, 2019, 757-759.

^[10] Eliot, T. S., Káosz a rendben, Gondolat Kiadó, 1981, Budapest, 407.

^[11] Babits Mihály, Egyetemi előadások 1919, Ráció, Bp., 2014, 266.

^[12] Weöres Sándor, A vers születése, Dunántúli Pécsi Egyetemi, Pécs, 1939, 33.