„Ha megismernek, félreismernek majd” – jegyezte meg keserűen a halála előtt Boris Vian, és a félelem nem volt alaptalan. Amikor 1959. június 23-án, a saját regényéből készült (csapnivaló) film premierjén szívrohamot kapott, a közönség alig ismerte. Legfeljebb a párizsi bohémnegyed, a Saint-Germain-des-Prés hercegét, a legendás dzsessztrombitást, a Dezertőr című háborúellenes dal szerzőjét látták benne. Regényeit (Tajtékos napok, Pekingi ősz), színműveit (Birodalomépítők, Mindenkit megnyúzunk!) közöny fogadta, sokan tényleg elhitték, hogy a Vernon Sullivan-féle „amerikai” krimiket csak fordította; nem is értették, hogy a Köpök a sírotokra néhány filmkockája láttán miként tudta úgy felidegesíteni magát, hogy belehaljon.

De hát Vian tizenkét éves kora óta súlyos szívritmuszavarban szenvedett, pihennie kellett volna. Ehhez képest megállás nélkül füstös lokálokban trombitált (Miles Davisszel és Duke Ellingtonnal is fellépett), publikált Sartre lapjában, a Les Temps Modernes-ben, szerkesztette a Jazz Hot folyóiratot, Chandler-regényeket és Strindberg-drámákat fordított, írt sanzonokat, vállalt filmszerepet (például Roger Vadim filmjében, a Veszedelmes viszonyok-ban). Emellett egész életében pereskedett. Először az írásai obszcén, pornográf jellege miatt citálták bíróság elé, majd 1955-ben a Dezertőr, a híres háborúellenes – és egyenesen a köztársasági elnöknek címzett – dala esetében már egyenesen hazaárulással vádolták meg. („Elnök úr, ha véráldozatra van szükség, adja szépen a sajátját!”).

Szinte alig aludt. Kiszámította, hogy ha negyvenéves korában fog meghalni, akkor (a virrasztásokat bekalkulálva) épp annyit fog élni, mint egy átlagember. A számtan bejött (elvégre matematikus volt), szíve nem sokkal a negyvenedik születésnapja előtt állt meg. Ahogy barátja Jacques Prévert jósolta: „Nevetett a halálon, s meghalt a röhögéstől.”

Aztán szárnyára kapta a világhír. Ahogy lenni szokott. Tananyag lett az egyetemen, szófacsarásait professzorok elemezték. Kiderült, hogy képzett mérnök és zseniális zenekritikus volt, hogy Szőrös kagyló névvel gasztronómiai klubot nyitott, hogy látszólag felelőtlen élni és játszani vágyása mögött a háborús nemzedék életérzése rejtőzött, hogy a Tajtékos napok – Queneau szavait idézve – „korunk legmeghatóbb szerelmi regénye”. Boris Vian mítosz lett, a hatvanas évek francia irodalmának legnagyobb legendája. Örök kamasz és örök rejtély. Two in one. Feketeként fehérnek, fehérként feketének hazudta magát. Mint a Köpök a sírotokra és a Holtaknak már mindegy hőse. Minél vadabbul dörömbölt a szíve, annál szürreálisabb kalandokba hajszolta magát. „Az én időm értékes, vesztegessük inkább a magáét” – mondogatta.

Mikor meghalt, a szó irodalmi értelmében magányos volt, és besorolhatatlan maradt később is. Műveinek többsége lidérces álom, őrült időutazás, kiáltás szeretetért. Vian érzékelte, hogy a dolgok megváltoztak, hogy az érzelmeink elsivárosodtak. Stílusparódiái így lettek egyre sötétebbek. A Tajtékos napok szerelmesei még küzdenek egymásért, a Pekingi ősz-ben már felülkerekedik az önzés, a Szívtépő már Kafka lidérces, reménytelen világát idézi. Utolsó írásának, a Birodalomépítők című drámának a hőse, Schmürz (a német Schmerz: „fájdalom” szó eltorzított formája) gyötrődve fejezi ki a szerző létélményét. A kispolgári világ szűkülő élettere az író zsugorodó szívverése.

Ha Boris Viant olvasunk, könnyen elveszíthetjük tér- és időérzékünket. Mintha egy ciklon közepében állnánk. Csak a borzongást érezzük, az életünket fenyegető iszonyatos erőt. Ám amikor már-már állati pánik kerít hatalmába, hirtelen felsejlik valami fény. Kósza remény. És ez a Vian-művek máig sugárzó üzenete. Boris Vian népszerűségének titka. Ő a szivárvány az anarchisták fekete lobogóján.

A Szépséghiba, avagy a minőség bosszúja a harmadik a négy Vernon Sullivan álnéven írt krimi közül. A France Dimanche hetilap 1948 februárjában kezdte a közlését, akkor amikor a perek és lejárató újságcikkek miatt már mindenki tudta, hogy a szerző nem fekete bőrű amerikai író, hanem maga Boris Vian. Ráadásul, amíg kezdetben még „csak” a brutalitást, a perverziót vetették a szerző szemére, idővel előkerült a pornográfia, a pedofília, sőt a gyilkosságra való felbujtás vádja is. A France Dimanche tulajdonosi köre úgy megrettent, hogy áprilisban megszakította a regény közlését. Vian vállat vont, és szabadjára engedte a fantáziáját. Szinte tobzódik a stílusokban. A Szépséghiba egyszerre krimiparódia (az akkoriban divatos amerikai kemény krimik modorában), abszurd burleszk (a legszebb viani hagyományokat követve), science fiction (H. G. Wells és Aldous Huxley antiutópiái szerint), szabad és fesztelen hibrid. Talán ezért is a legszórakoztatóbb a négy Sullivan-regény közül.

Gondot csak a cím okozott. Et on tuera tous les affreux. Szó szerint: És megölünk majd minden csúnyát. Ha akarom, borzasztót, szörnyűt. Némileg szabadabban: minden ronda férfit. Rohadékot. Rusnyát. De a regényben ellenőrizhető módon egyetlen ronda férfit sem ölnek meg, csak Schutz doktor (nyilvánvalóan a hírhedt Mengele ihlette a figuráját) néhány kevésbé szépre, kevésbé tökéletesre sikerült kreatúráját. Ezeknek a nyakába akasztják a táblát: „Szépséghibás példány”. Így találtunk rá a regény harmadik magyar nyelvű kiadásának a címére, és ezért mondtunk le az előző változatokról.

Elvégre nemcsak költői szabadság létezik, de műfordítói is.

*

A kötet a Könyvfesztiválra jelenik meg az Európa Könyvkiadónál Vinkó József fordításában.