Irodalmárok és olvasók körében örökös téma annak firtatása, miért mondta Flaubert (hogy nem írta le sehol, az szinte bizonyos), hogy Bovaryné én vagyok. Jó barátja és munkásságának kiváló ismerője, Maxime du Camp viszont határozottan azt állította visszaemlékezésében, hogy „Frédéric nem más, mint maga Flaubert”[1].

Az Érzelmek iskolája kezdete (incipitje) mindenesetre erre enged következtetni. A hely és az idő pontos meghatározása után – „Ezernyolcszáznegyven őszén, szeptember tizenötödikén reggel, a Ville-de-Montereau nevű gőzhajó hatalmas füstfelhőket hányt, útra készen a Saint-Bernard rakodópart előtt” – a negyedik bekezdésben már megtudjuk, ki szemléli a matrózok és az utasok izgatott fel-alá rohangálását: „Egy hosszú hajú fiatalember, aki tizennyolc évesnek látszott, egy albumot tartott a hóna alatt, ott állt a kormány mellett, mozdulatlan”.[2] Hamarosan kiderül, hogy Frédéric Moreau-nak hívják, nemrégiben érettségizett, éppen hazatart, s hogy a vakáció végeztével majd jogot fog hallgatni. Ebben a regénybeli időben, vagyis 1840 szeptemberében Flaubert, aki 1821. december 12-én (vagyis épp ma kétszáz éve) született, szintén tizennyolc éves volt, és ismeretes, hogy apja kívánságára be kellett iratkoznia a párizsi egyetem jogi karára. Ekkoriban ismerte őt meg Maxime du Camp, akitől megtudhatjuk, hogy az ifjú Gustave épp oly szertelenül és nagylábon élt, mint majd Frédéric: bár éjszakákat töltött el jogi szövegek bemagolásával, amikből semmit sem értett, nappal fáradhatatlanul élte életét, társaságba, színházba, vendéglőkbe járt, szórta a pénzét, sosem törődve a másnappal. Van ezenkívül egy konkrét életrajzi adalék is, s erre épül a regény fő érzelmi szála. A tizenöt éves Flaubert 1826-ban látta meg először Trouville-ben a kislányával együtt sétáló huszonhat éves Elise Schlesingert, akibe rögtön és szenvedélyesen beleszeretett. Ennek a villámcsapásszerű élménynek a regénybeli tükröződése a Frédéric életén végighúzódó szenvedélyes és beteljesületlen szerelem Marie Arnoux iránt.

Az egybeesések itt azonban kimerülni látszanak: ellentétben hősével, akiről – némi túlzással – elmondhatjuk, hogy egész életében szinte semmi érdemlegeset sem tett, Flaubert 46 éves korára – ekkor, 1867-ben végződik a regény, – hosszú évek szívós munkájával már megírta a Bovarynét, és tudatosan egy határozott célnak, az irodalomnak szentelte életét.

Az Érzelmek iskolája főhőse, Frédéric Moreau távolról sem olyan céltudatos, mint amilyennek általában egy hagyományos regényhőst elképzelnénk. Legjobb barátja, Deslauriers a regény kezdetén azt tanácsolja neki, járjon társaságba, mutattassa be magát Dambreuse bankárnak, iparkodjon a kedvében járni, és legyen a felesége szeretője. S amikor Frédéric hevesen tiltakozik, biztatásul még hozzáteszi: „De hisz, hogyha nem csalódom, csupa klasszikus dolgot mondok! Emlékezz csak Rastignacra, az Emberi Színjáték-ban! Sikered lesz, biztos vagyok benne!” (22) Végül is Frédéric valóban bekerül a bankár körébe, és még a feleség szeretője is lesz, de cselekedetei inkább véletlenszerűek, mint előre megfontoltak.

Nem véletlen, hogy a regényíró Flaubert a nagy előd nevét hozza fel, mint a céltudatos és ambiciózus fiatalember típusának megteremtőjét. És az sem véletlen, hogy Flaubert regényének magyarázói és bírálói is éppen Balzac hőséhez mérik Frédéric Moreau figurájának tétovaságát. Flaubert maga is kritikusan, némi iróniával és bizonyos gyengédséggel ábrázolja Frédéric cselekvésképtelenségét és girbegurba életútját. Ritkán olvassuk például egy regény főhőséről, hogy „Arnoux-né ifjú szerelmesét végtelen gyávaság fogta el”. (267) Ebben a vonatkozásban elődjeként Stendhalt is említhetjük, aki hasonlóképpen meséli el Fabrice del Dongo ifjúkorának fordulatait, s főként a waterlooi csatatéren tanúsított naiv csetlés-botlását.

Frédéric ideáljai a romantika korában gyökereznek. Ifjúkorában „az volt a leghőbb óhajtása, hogy valaha ő lehessen Franciaország Walter Scottja.” (18) Később „szerette volna megírni az esztétika történetét, Pellerinnel való vitái emlékéül, majd meg drámákba szorítani a forradalom korszakait, végül egy nagy vígjátékba fogni, Deslauriers és Hussonnet közvetett befolyására”. (151) Volt, amikor úgy döntött, hogy inkább nagy festő lesz, mint nagy költő, mert ez a foglalkozás közelebb hozza majd Arnoux-néhoz: „Meglelte hát a hivatását! Élete célja világos volt, és a jövendő csalhatatlan.” (55) Frédéric választásai általában ilyen esetlegesek, és főleg érzelmi indíttatásúak. Közéleti, politikai ambíciói nincsenek, az 1848-as forradalom színpadi eseményének pedig nézője, nem pedig résztvevője. Egyébként a szereplők túlnyomó részéről elmondható, hogy nincs állandó álláspontjuk, egyértelmű politikai elkötelezettségük: távol vagyunk a Balzac által felvázolt stabil karakterektől.

1864-ben Flaubert egy levelében kifejtette, hogy a regényben a saját nemzedéke történetét szeretné megírni, főleg az érzelmek szempontjából: ez a könyv szerelemről és szenvedélyről fog szólni, de olyan szenvedélyről, mely akkoriban lehetségesnek látszott: a tétlen, inaktív szenvedélyről.

Erre a passzivitásra mutat rá utóda és tisztelője, Marcel Proust a Nouvelle Revue Française-ben publikált esszéjében 1922-ben: „Az Érzelmek iskolája egy egész élet hosszú elbeszélése úgy, hogy a szereplők szinte nem is vesznek részt aktívan a cselekvésben.”[3] Hosszú elemzésében kitér arra az igeidő használatra, mely szerinte Flaubert-t a nagy újítók közé helyezi. Flaubert regényében ugyanis feltűnően nagy szerepet kap az imparfait (befejezetlen, elbeszélő múlt) a passé défini (befejezett múlt, mely a narráció konvencionális ideje) rovására, s ezzel a folyamatos, monoton és sivár bizonytalanság és tétovaság érzetét sugallja.

Flaubert regényének történelmi hátterében először Lajos Fülöp monarchiájának 1840-es képét látjuk, majd az 1848-as februári forradalmat, a második köztársaságot és végül Louis Bonaparte államcsínyjét, melynek során egy lovassági rohamban felbukkan a regény két mellékszereplője is. A lázadó Dussardier-t egy rendőr kaszabolja le. „A borzalom üvöltése szakadt fel a tömegből. A rendőr körbejártatta a szemét; és Frédéric iszonyodva ismerte fel Sénécalt.” (424) A második császárság történetét (1852-1870) Flaubert tudatosan kihagyja. Az elbeszélés ideje megáll Dussardier meggyilkolásának idejében (1851. december 4-én), és ezután tizenhat évet mindössze tizenegy sor foglal össze, semmiféle utalással a történelmi eseményekre.

Frédéric életének következő tizenhat évéről csak a tizenegy sor néhány rövid mondatában értesülünk: utazott, hazajött, éveket töltött egyformán, „renyhe szívvel és munkátlan elmével”. (424)

Epilógusnak hátra van még két epizód: Frédéric találkozása régi nagy szerelmével, majd találkozása régi barátjával, Deslauriers-val. Marie Arnoux váratlan látogatása lezárja az egész életén végighúzódó nagy szerelmet: most már az asszony is megvallhatja, hogy viszontszerette Frédéricet. De amikor leveszi a kalapját és a lámpafény rásüt fehér hajára, „a férfit mintha mellbe vágták volna”. (421) Frédéric attól tart, hogy a nő azért jött, hogy felajánlja magát, és ettől homályos tiltakozást és idegenkedést érez, de szerencsére Arnoux-né távozni készül: búcsúzóul ollót kér és levág egy hosszú tincset ősz fürtjeiből. Itt Flaubert nem írja le, mit érez ekkor Frédéric, az olvasóra hagyja ennek a groteszk gesztusnak az interpretálását. Arnoux-né felszáll egy bérkocsira, mely tovagördül. S íme a frappáns befejezés: „Más nem történt”. (428)

Az utolsó jelenetben a két jóbarát, Frédéric és Deslauriers a tűz mellett beszélgetnek, egymást kérdezgetik egykori ismerőseikről, összegezik életüket. „Mind a ketten elhibázták, az is, aki szerelemről, az is, aki hatalomról ábrándozott.” (430) A kudarcot ki-ki a maga életvitelében látja. Frédéric szerint nem voltak következetesek (a francia eredetiben: „hiányzott az egyenes vonal”). A karrierista Deslauriers a saját esetében nem a céltudatosságot hiányolja: „Énbennem sok volt a logika, tebenned túltengett az érzelem. Aztán vádolták a kort, a véletlent, a körülményeket.” (430)

Az Érzelmek iskolája egy nemzedék kudarcát jeleníti meg a ’48-as forradalom alatt és a második császárság idején. Főhősének perspektívátlansága megjelenik a regény szerkezetében is: nincsenek kijelölt, egyértelmű útvonalak, egyedüli igazságok. A történelmi események is csak mint fragmentumok, részletek jelennek meg, ahogyan maga a hős érzékeli és szemléli ezeket. Az általános sikertelenségsorozat lezárásaként végezetül egy korai felsülés emléke jelenik meg, mintegy csattanóként: a két jóbarát visszaemlékezik 1837-re, a regény kronológiáját megelőző időre, amikor első bordélyházi látogatásukkor virágcsokrokkal jelentek meg a széplányok előtt, akik kinevették őket. Vidáman elevenítik fel a kínos történetet, s amikor már kimerítették a témát, Frédéric azt mondja: „Talán ez ért a legtöbbet!” Mire Deslauriers buzgón helyesel: „Bizony, talán igazad van! Ez ért még a legtöbbet!” (432) Fanyar, de valamennyire mégis pozitív befejezése ez a regénynek: azt sugallja, hogy a fiatalkori emlékek a legszebbek, örökké megmaradnak.

Frédéric Moreau alakja pedig örök példája lesz az inaktív hősnek, már-már antihősnek, mint a Rastignac-figura egy későbbi történelmi változata.

*

Jegyzetek:

[1] Maxime du Camp: Souvenirs littéraires (1882-1883). Aubier, 1994. 581.

[2] Gustave Flaubert: Érzelmek iskolája, ford. Gyergyai Albert. Európa Könyvkiadó, 1966, 7. A továbbiakban a főszövegben szereplő oldalszámok erre a kiadásra vonatkoznak.

[3] Marcel Proust: Chroniques. Párizs, Gallimard, 1927. 199.