A Prix Goncourt, vagyis a Goncourt-díj a francia irodalmi élet legnagyobb presztízsű kitüntetése, amelyet minden évben a Goncourt Akadémia ítél oda a francia nyelven megjelent legkiemelkedőbb prózai műnek. A díjat Edmond de Goncourt író végrendelete hozta létre, amelyben testvére, Jules emlékére rendelkezett arról, hogy vagyonából irodalmi akadémiát alapítsanak. Az intézmény, a Goncourt Akadémia 1900-ban jött létre, és 1903-ban ítélte oda első ízben az elismerést John Antoine Nau Ellenséges erő című regényének. Azóta a díj a francia kulturális élet egyik legfontosabb eseménye lett. Presztízse nem csupán a francia irodalmi világban érvényesül, a Prix Goncourt győztesei gyakran a világirodalom élvonalába kerülnek, és műveiket tucatnyi nyelvre lefordítják. A Goncourt így Franciaország kulturális diplomáciájának is egyik legfontosabb eszköze. A díj szimbolikus anyagi értéke − mindössze tíz euró − éles ellentétben áll hatalmas erkölcsi és piaci súlyával. A győztes művek példányszáma rendszerint tízszeresére vagy akár százszorosára nő a díj kihirdetése után, s az író azonnal az irodalmi élet középpontjába kerül. A Goncourt-díj a francia irodalmi intézményrendszer csúcsa, amely nemcsak a tehetséget, hanem az irodalom társadalmi szerepét is elismeri. A díjat minden év novemberében ítélik oda a párizsi Drouant étteremben tartott ülésen, amely maga is a francia irodalmi hagyomány egyik szimbólumává vált.

A Goncourt-díjat mindössze egyszer lehetséges elnyerni. Ez a szabály Edmond de Goncourt alapító szándékából fakad, a díj célja nem az életművek jutalmazása, hanem új hangok, új érzékenységek felfedezése. Az akadémia így biztosítja, hogy minden évben új szerző kapjon lehetőséget az áttörésre. Az „egyszeri” jelleg mára a díj egyik alapelve lett. Ezt az alapelvet sértette meg a Romain Garynak két alkalommal is odaítélt Goncourt-díj.

Romain Gary (eredeti nevén Roman Kacew) 1914. május 8-án született Vilnában, a mai Litvánia területén orosz-zsidó családban. Édesanyja, Mina Owczyńska varrónő és színésznő volt, aki már gyermekkorától kezdve rendkívüli ambícióval nevelte fiát. A család a bolsevik forradalom után előbb Varsóba, majd Nizzába költözött. Gary 1938-ban belépett a francia légierőhöz, és a második világháború alatt a Szabad Francia Erők kötelékében harcolt. Tapasztalatai mélyen beivódtak írásaiba, hősei gyakran idealisták, akik az embertelenség közepette is az erkölcs és az emberi méltóság megőrzéséért küzdenek. A háború után diplomáciai pályára lépett, Párizs, Los Angeles és Bolívia között töltötte éveit, miközben regényíróként is ismertté vált. Első írói álneve François Mermont volt; ezt tizenhat éves korában választotta az anyja nizzai panziójának nevéről, amikor írást küldött egy párizsi folyóiratnak. 1943-tól használta a Gary nevet, 1951-től hivatalosan is felvette. Diplomáciai tevékenysége során Shatan Bogat, illetve angol nyelvterületen René Deville és Fosco Sinibaldi néven jegyzett regényeket. Később gyermekkori barátja, François Bondy nevét használta fel arra, hogy álinterjú-kötetet jelentessen meg saját magáról. Legismertebb álneve az Émile Ajar volt.

Romain Gary 1960-ban megjelent önéletrajzi regényéből, A virradat ígéretéből ismerhetjük meg fiatalsága legfontosabb állomásait: Vilnius, Varsó, Nizza, majd a háborús pilótaszolgálat Afrikában és Angliában. A háborús epizódok hősiessége mögött azonban mindig ott lüktet az anyai elvárás terhe és a bizonyításvágy. Az anya figurája mitikus erő, amely egész életére kihatott. Gary édesanyja, az orosz származású asszony Párizsról álmodik, és szent meggyőződése, hogy fiából egyszer híres ember lesz. A fiú ebből a megingathatatlan anyai hitből merít erőt.

Gary 1956-ban megjelent Az ég gyökerei című regényével elnyerte a Goncourt-díjat. A történet középpontjában Morel, az idealista francia férfi áll, aki az afrikai elefántok kiirtása ellen szervez mozgalmat. Az állatok védelme azonban csupán szimbóluma annak a nagyobb harcnak, amelyet Gary szerint minden embernek meg kell vívnia a barbarizmus, az önzés, a cinizmus és a szellemi közöny ellen. Az elefántok nem egyszerűen állatok, ők kollektív lelkiismeretünk. Védelmük az emberiség önvédelme. Gary regénye a szabadság evangéliuma, de nem politikai értelemben. Morel nem forradalmár, hanem zarándok, aki egy elveszett hitet próbál helyreállítani, azt a hitet, hogy az ember felelősséggel tartozik a világért. A természet pusztítása nála az ember belső pusztulásának tükre. Az ég gyökerei így egyszerre ökológiai és metafizikai regény, az első „zöld” nagyregény, jóval azelőtt, hogy a környezettudatosság politikai jelszóvá vált volna. A mű morális alapját a humanizmus adja, de Gary humanizmusa különös: nem a racionalitásban, hanem az együttérzésben gyökerezik. Hősei – Morel, Minna, Forsythe – nem hősök a klasszikus értelemben, inkább sebezhető, kétkedő emberek, akik mégis képesek hinni valamiben, amit a világ már elfeledett. A regény legmélyebb kérdése: lehet-e hinni akkor is, amikor már nincs miben? Lehet-e erkölcsöt gyakorolni egy kiábrándult korban? Gary válasza mindig paradox: igen, de csak ha tudjuk, hogy ez a hit abszurd. Morel harca eleve kudarcra ítélt, s épp ebben rejlik az ereje. Az emberi méltóság nem a sikerben, hanem a kitartásban mérhető. Ez a gondolat köti Garyt Albert Camus-höz, akivel szellemi rokonságban áll, de nála az abszurd nem a nihil, hanem a remény paradox formája. Az ég gyökerei az abszurd hit regénye, az ember, aki hisz az élet szentségében, noha tudja, hogy a világ közönyös iránta. A regény háttere – a gyarmati Afrika, a forróság, a vadon, az ember és állat határterei – a civilizáció allegóriájává válik. Az európai ember, aki Afrikában keresi önmagát, valójában saját lelki sivatagát próbálja bejárni. A természet itt nem egzotikus díszlet, hanem a szellem utolsó menedéke. Az „ég gyökerei” Gary metaforájában az emberi lét forrásait jelölik, azt a kapcsolatot, amely az embert a földhöz és a transzcendenciához egyszerre köti. A gyökerek az ég felé nőnek, mert az emberi lélek iránya felfelé van, még ha a világ lehúzza is. Gary ironikus, szenvedélyes, néhol retorikus stílusa mintha magát az emberi szó határait próbálná tágítani. A regény szerkezete mozaikos, több nézőpontból építkezik, mintha a valóság töredékes természetét akarná megmutatni. A moralitás nála nem dogma, hanem kérdés; minden szereplő a maga módján próbál válaszolni arra, mit jelent embernek maradni. Az író nem ítélkezik, ő maga is kereső, aki tudja, hogy az erkölcs nem törvény, hanem út. Nem véletlen, hogy Gary e művéért kapta meg 1956-ban a Goncourt-díjat. A zsűri akkor „a humanista irodalom diadalának” nevezte a regényt, amely a XX. század egyik legsötétebb évtizedében a hit világosságát merte képviselni. Az ég gyökerei ma különös aktualitással bír. A világ, amelyben Morel az elefántokat próbálja megmenteni, a mi világunk előképe, a természet rombolása, a hatalom cinizmusa, az emberi közöny univerzuma. Gary felismerte, hogy az emberi szabadság és a természet sorsa közös. Az, aki képes elpusztítani az elefántot, előbb-utóbb önmagát is elpusztítja. Romain Gary regénye így válik a modern ember morális tükörképévé. Nem azért olvassuk, hogy megtudjuk, megmenekülnek-e az elefántok, hanem hogy megértsük, megmenthető-e még az ember. A válasz nyitva marad, de Gary hite szerint az ember mindaddig él, amíg képes tiltakozni. Mert a szabadság nem győzelem, hanem ellenállás. Az ég gyökerei végső üzenete az, hogy az emberi létezés lényege nem a birtoklás, hanem a felelősség. Hogy az éghez tartozunk, de gyökereink mégis itt vannak, a földben. És ha egyszer ezeket a gyökereket elvágjuk, akkor az ég is lehull ránk. A regény magyar fordítása a mai napig várat magára.

Amikor 1975-ben a Goncourt Akadémia kihirdette, hogy az év díjazottja egy bizonyos Émile Ajar a La Vie devant soi (magyarul Előttem az élet) című regényéért, a francia irodalmi élet egy új tehetség megszületését ünnepelte. A könyv friss, emberi, humoros és mélyen megható hangja azonnal meghódította az olvasókat. Senki sem sejtette, hogy a titokzatos szerző valójában nem más, mint Romain Gary, aki tizenkilenc évvel korábban már megkapta ugyanazt a díjat. Gary az 1970-es évek elején egyre inkább úgy érezte, hogy neve megfáradt, műveit a kritika sablonosan fogadja. „A közönség nem olvas már engem, csak a múltamat” – írta egyik levelében. Ekkor döntött úgy, hogy újjászületik, megteremtette Émile Ajart, a fiatalos, különc, kissé bohém írót, akinek alakját a nyilvánosság előtt unokaöccse, Paul Pavlowitch testesítette meg. A Goncourt Akadémia zsűrijének döntése egyhangú volt: az Előttem az élet „a remény és az emberi méltóság regénye”, ahogy a hivatalos indoklás szólt. Néhány nappal az eredmény kihirdetése után azonban az író – a nyilvánosság előtt továbbra is Émile Ajar néven – nyílt levélben bejelentette, hogy nem fogadja el a díjat. A levél a Le Monde 1975. november 22-i számában jelent meg, Émile Ajar visszautasítja a Goncourt-díjat címmel. A döntés példátlan volt a Goncourt történetében, és nagy sajtóvisszhangot váltott ki. Az Akadémia tagjai meglepetten fogadták a hírt. A levélben Émile Ajar – valójában Romain Gary – így fogalmazott: „Az, hogy a Goncourt-díjat az utóbbi könyvemnek ítélték, az elmúlt két napban megsokszorozta azokat a nehézségeket, amelyekkel már a könyvem megjelenése óta küzdök. Úgy érzem, csak a könyvemen keresztül kommunikálok mindenkivel. Ezért döntöttem úgy, hogy visszautasítom az Előttem az életért odaítélt díjat. Ez számomra az egyetlen módja annak, hogy visszatérjek ahhoz az élethez, amelyet választottam.” Hervé Bazin, az Akadémia akkori elnöke így reagált a helyzetre híressé vált mondatával: „Le prix Goncourt ne se refuse pas”, vagyis „A Goncourt-díjat nem lehet visszautasítani.”

A közönség és a kritika is ünnepelte az ismeretlen szerzőt, akiről azonban senki sem tudta, kicsoda valójában. A titokra csak Romain Gary 1980. december 2-án történt öngyilkossága után derült fény, amikor a rendőrség az író lakásában talált egy kézzel írt levelet, amelyben többek közt ez állt: „Émile Ajar, az is én vagyok. Sikerült kétszer megszületnem, és ez szép teljesítmény egy emberi életben.” Hagyatékában megtalálták a Vie et mort d’Émile Ajar (Émile Ajar élete és halála) című kéziratot, amelyben részletesen elmagyarázta a kettős élet történetét. „Minden ember két életet él, az egyik az, amit él, a másik az, amit elbeszél.” Ez a mondat akár mottója is lehetne Romain Gary utolsó könyvének, az Émile Ajar élete és halálának. E rövid, testamentumszerű szöveg nem csupán az egyik legkülönösebb irodalmi leleplezés dokumentuma, hanem egy írói létmód határhelyzete is, az önmegsemmisítés gesztusa, amely egyszerre vallomás, fikció és végső műalkotás. Az Émile Ajar élete és halála nem regény, hanem egy irodalmi önboncolás. Gary a halála előtti évben megírja az igazságot, ő maga volt Émile Ajar, a fiatal, titokzatos író, akit a francia irodalmi világ istenített. Gary mintha azt üzenné, hogy az írói én nem létezik, csak a történetek, amelyek megírják magukat a szerzőn keresztül. Ez a kettősség – Gary és Ajar, élet és halál, igazság és fikció – az egész életmű legmélyebb kérdéseit sűríti össze. Az író, aki egykor A virradat ígéretében a szeretet, a hősiesség és az anyai álmok iránti hűség írója volt, most önnön fikciójának rabjaként jelenik meg. Ajar figurája nem egyszerű álnév, hanem egy új szubjektum, egy alternatív életforma, amelyben Gary megmenekülni próbál önmagától, attól a „hivatalos” írótól, aki már túl ismert, túl merev, túl halott. Az Émile Ajar élete és halála nemcsak az irodalmi alteregó haláláról szól, hanem az emberéről, aki már nem képes elviselni a saját szerepeit. Gary a leleplezésben nem bocsánatot kér, hanem megírja saját eltűnését. A szikár, ironikus, néhol játékos stílus mögött ott a tragikus felismerés: az élet, amelyet az ember elmesél, nem azonos azzal, amit élt.

De térjünk vissza Az Előttem az életre. A regény cselekménye egy párizsi külvárosban játszódik, ahol az élet peremére sodródott emberek – prostituáltak, bevándorlók, árva gyerekek – próbálnak túlélni. A történetet Momo, egy tizennégy éves arab fiú meséli el, aki egy idős zsidó asszonynál, Rosa mamánál él. A nő egykor prostituált volt, most pedig olyan gyerekeket nevel, akiknek az anyja nem tud róluk gondoskodni. Momo és Rosa mama kapcsolata lassan mélyülő szeretetkapcsolat: „Én aztán bármit megígértem volna Rosa mamának, hogy boldoggá tegyem, mert a boldogság még annak is jól jön, aki már nagyon öreg…”[1] A gyerek megtanulja, mit jelent az együttérzés, a halál elfogadása, és hogy az emberi élet akkor is érték, ha a társadalom elfordul tőle. Momo nem ismeri a filozófiát, mégis a maga módján a lét alapvető kérdéseire válaszol: mi az élet értelme, miért szeretünk, hogyan tudunk méltósággal élni és meghalni. A történet mélységét az adja, hogy mindez nem elvont módon jelenik meg, hanem a mindennapi élet apró jeleneteiben, a beteg Rosa mama gondozásában, a félelem és a humor keverékében, abban, ahogyan Momo megpróbálja elviselhetővé tenni a világ igazságtalanságát. A regény így az élet igenlésének csendes himnusza lesz.

A regény érzelmi csúcspontja kétségkívül az a rész, amikor Momo felismeri, hogy Madame Rosa állapota visszafordíthatatlanná vált, és magára vállalja annak felelősségét, hogy a szeretett nő méltóságát megőrizze. Ebben a jelenetben a gyermeki naivitás, az ösztönös együttérzés és a felnőtté válás kényszere egyszerre jelenik meg. Momo döntése, hogy a pincében maradjon vele, nem pusztán érzelmi reakció, egyfajta etikai állásfoglalás, amely meghaladja életkorát és társadalmi helyzetét. A regény ebben a pillanatban mutatja meg legmélyebben, hogy a szeretet gyakran nem a nagy szavakban, hanem a csendben, a jelenlétben és a másik iránt vállalt felelősségben nyilvánul meg: „Láttam én, hogy már nem lélegzik, de nekem mindegy volt, lélegzés nélkül is szerettem. Melléfeküdtem az Artúr nevű esernyőmmel, és megpróbáltam még rosszabbul érezni magam, hogy teljesen meghaljak.”[2]

Romain Gary második Goncourt-díja nem csupán irodalmi esemény, hanem a modern írói identitás egyik legnagyobb kísérlete. A Gary-Ajar-ügy azóta is példaként szolgál a francia irodalomban. Az ember, aki kétszer született meg, kétszer is bebizonyította, hogy az író sohasem hal meg, legfeljebb nevet vált.

* 

Jegyzetek:

[1] Émile Ajar: Előttem az élet. Magvető Kiadó, 2005. Fordította Bognár Róbert, 181.

[2] Uo., 269.