Magyarországon mind a szerző, mind vékonyka, de annál fontosabb könyve teljesen ismeretlen. Pedig az író a francia ellenállás legismertebb női alakja, nem mellesleg Charles de Gaulle unokahúga volt. Az elbeszélés pedig a koncentrációs táborban raboskodó Geneviève de Gaulle-Anthonioz felbecsülhetetlen dokumentumértékű vallomása. Az Átkelés az éjszakán (La Traversée de la nuit) cím nyilvánvaló utalás a tábornok életének arra az időszakára, amit André Malraux, de Gaulle barátja és minisztere „a sivatagi átkelésnek" nevezett. Emlékeztetőül: az 1947-es helyhatósági választásokon elért ragyogó kezdeti sikerek után de Gaulle pártja 1953-ig folyamatosan hanyatlott. Ekkor a tábornok Colombey-les-Deux Églises-be visszavonulva hetente egyszer utazott Párizsba, hogy a rue de Solférinón találkozzon híveivel, történészekkel és néhány újságíróval. Ekkor írta meg a Háborús emlékiratokat.

Párizs felszabadulása után több mint 50 évet kellett várni, hogy Geneviève de Gaulle-Anthonioz elmesélje deportáltként átélt élményeit. Egy rövid, felkavaró beszámoló, amelyet 1998-ban, tizenöt nap alatt írt meg, és amelyben tanúságot tesz a koncentrációs táborok borzalmairól. Egy mindennapokról szóló történet, amely tele van óriási szenvedésekkel, megaláztatással, de mindezek ellenére reménnyel is. A könyv megértéséhez tekintsük át a francia ellenállás korát és az írónő életét.

Megszállás és ellenállás

1941 tavaszától a francia hétköznapok egyre nehezebbé váltak. A szabadságjogok, például a sajtószabadság és a véleménynyilvánítás szabadságának elvesztése mellett a francia népnek el kellett viselnie az üldözést, a munkaszolgálatra való kényszerítést (STO), a megszálló csapatok jelenlétét, valamint az élelmiszeradagok szűkösségét. A nép zavarodott volt, a kollaboráció és az ellenállás között válaszút elé került. Mit tegyenek? Engedetlenkedjenek? Ellenálljanak? Várjanak? Együttműködjenek? A káoszban a mindennapi élet szinte megoldhatatlan problémákat jelentett. Ebben a helyzetben, Charles de Gaulle 1940. június 18-i felhívásának hatására − amely reménysugár volt mindazoknak, akik folytatni akarták a harcot − megszületett az Ellenállás. Azok a franciák tömörültek benne, akik elutasították a fegyverszünetet és a kollaborációt. Férfiak és nők egyaránt ellenálltak és cselekedni kezdtek, bár úgy tűnik, az Ellenállás nem tudott a francia lakosság 3%-ánál többet magához vonzani.

A nők a francia ellenállásban

Konzervatív politikájának megfelelően a Vichy-rendszer egy jól meghatározott szerepet kívánt adni a nőknek a társadalomban az „anya-feleség-háziasszony” ideálján keresztül, számos intézkedéssel korlátozva a nők munkavállalását és ösztönözve az anyaságot. Miközben a francia állam a nők hagyományos szerepeikhez való visszatérését szorgalmazta, a férfiak távolléte sok nőt kényszerített arra, hogy új felelősségeket vállaljon, mind gazdasági téren, mind a családi életben. Egy legyőzött, megalázott országban, ahol a férfiak egy részét Németországba hurcolták, gyakran a nők voltak azok, akik elsőként reagáltak, és az ellenállás szellemét követték. Ez annál is figyelemreméltóbb, mivel egy nő számára az „ellenállás” szembe ment az egyrészt a Vichy-rendszer és a megszállók által rákényszerített renddel, másrészt a hagyományos nemi szerepekkel. A megszállt zónában, ahol a német jelenlét súlya miatt az ellenállás korábban kezdődött, mint a déli zónában, már a náci megszállás első hónapjaiban megjelentek az illegális szervezetek. A nők ezekben jelentős számban voltak jelen, és gyakran kulcsszerepet játszottak. Hálózatokat vezettek, bujdosókat rejtegettek, robbanószerkezeteket készítettek. Ennek ellenére a történelem nagyrészt alábecsülte tevékenységüket. A nők a náci megszállás elleni harc nagy elfeledettjei. Pedig a négyéves megszállás alatt nők dolgoztak hírvivőként, kantinosként, ápolónőként, titkárnőként, telefonkezelőként vagy akár harcosként. 1800 nő csatlakozott a Szabad Francia Erőkhöz (FFL), és ennek révén létrejött a női önkéntesek hadteste – az első női egység a francia hadseregben –, amelyet 1940-ben Charles de Gaulle alapított. A nők minden pillanatban elkötelezetten harcoltak Franciaország védelméért, miközben még szavazati joguk sem volt. Csak 1944. április 21-én kapták meg ezt a jogot, a körülmények nyomása alatt.

Ki volt Geneviève de Gaulle-Anthonioz?

Geneviève de Gaulle −Charles de Gaulle bátyjának, Xavier de Gaulle-nak a lánya − 1920. október 25-én született Saint-Jean-de-Valeriscle-ben (Gard megye). Négy és féléves éves volt, amikor elveszítette édesanyját, így édesapja egyedül maradt három gyermekkel. Geneviève 1938. július 11-én Strasbourgban érettségizett. Októberben mélyen megrázta húga, Jacqueline halála, aki Loironban vesztette életét tífuszban. Ugyanez év novemberében Geneviève beiratkozott Rennes Bölcsészettudományi Karának történelem szakára. A lány később elmesélte, hogyan alakult ki benne az ellenállás szelleme. Egy breton faluban a tizenkilenc éves lány a rádió mellett ül. Mellette apja, az első világháború tartalékos tisztje, nagyanyja, aki könnyek között hallgatta Sedan katasztrófáját; és három évvel fiatalabb öccse. Megindultan hallgatják egy idős marsall hangját, aki bejelenti, hogy fel kell adni a harcot. Geneviève-et és családját azonnal a felháborodás és a szégyen érzete tölti el. A fiatal lány megkérdezi apját, hogy nem lehet-e egy német kém, aki Pétain marsallnak adja ki magát. „Abban a pillanatban lettem ellenálló” – meséli. „Nem tudtam hogyan, de belül elutasítottam az elfogadhatatlant. Apám elolvastatta velem a Mein Kampf-ot. Tudtam, hogy hazám megszállója olyan doktrínát követ, amely ellentétes az emberi jogokkal. Az ő programja: megölni és rabszolgasorba taszítani minden népet, amely nem a „germán fajhoz” tartozik.”

Geneviève és nagyanyja a Locminé nevű kis településen tartózkodnak, amikor a német csapatok bevonulnak Párizsba. Visszatérve Rennes-be, 1940-ben a fiatal lány Geneviève Lecomte néven elkezdi első ellenállási tevékenységeit: letépi a megszállók plakátjait, kis lotharingiai kereszteket készít, vagy éppen a Vilaine folyó hídjáról letép egy náci zászlót, amelyet trófeaként visz haza. 1941-ben, a Sorbonne-ra iratkozva, Párizsba költözik, csatlakozik a Musée de l’Homme nevű ellenállási hálózathoz. Szórólapokat osztogat a metrón, hírszerző küldetéseket végez, cikkeket ír, és részt vesz a Défense de la France szervezet keretében partizáncsoportok megszervezésében. Egy feljelentés nyomán 1943. július 20-án vele együtt több mint ötven embert letartóztatnak a szervezetből. Közvetlenül azelőtt, hogy letartóztatták, Geneviève de Gaulle levelet írt Londonba a tábornoknak. „Kedves nagybácsim, Charles” – kezdte a május 6-án keltezett levelet, amely eleinte egy szokványos családi levelezés benyomását kelti. Azonban hamar drámai fordulatot vesz. „Talán már értesült a különböző eseményekről, amelyek a családot érintették?” Geneviève megírja, hogy Charles de Gaulle öccsét, Pierre-t 1943. március 16-án letartóztatták, és egy ismeretlen helyre internálták. Marie-Agnès de Gaulle-t Charles nővérét és férjét, Alfred Cailliau-t április 29-én tartóztatták le. Bár de Gaulle családja súlyos árat fizetett Charles döntéseiért, egyikük sem kételkedett az ügy igazságosságában. „Mindannyian rendkívül büszkék vagyunk az ön cselekedeteire, és szeretnénk méltónak bizonyulni hozzájuk" – írta Geneviève.

Geneviève de Gaulle-Anthonioz hat hónapot tölt Fresnes börtönében, majd január közepén a politikai foglyokat Compiègne-ben gyűjtik össze, mielőtt a ravensbrücki koncentrációs táborba szállítanák őket. A táborban ismert ellenállókkal találkozik, mint Marie-Claude Vaillant-Couturier, a L’Humanité főszerkesztőjének, Paul Vaillant-Couturier-nek az özvegye, valamint Germaine Tillion etnológus. Már az első hónapokban majdnem kivégzik, neve miatt. Az utolsó négy hónapot külön zárkában, a tábor bunkerében tölti Himmler parancsára, aki abban reménykedik, hogy Geneviève-t később túszként felhasználhatja a Charles de Gaulle-lal folyó tárgyalásoknál. 1945 áprilisában szabadul. A svájci határhoz szállítják, mivel édesapja, Xavier de Gaulle Franciaország főkonzulja Genfben. Geneviève súlyosan legyengült állapotban, szinte teljesen megvakulva érkezik meg, mindössze negyvennégy kilósan. Nem sokkal később találkozik Bernard Anthoniozzal, egy savoyai ellenállóval, aki könyvkiadóként Louis Aragon és André Malraux közeli barátja volt. 1946. május 28-án összeházasodnak. Geneviève az Ellenállás Deportáltjai és Internáltjai Szövetségének (ADIR) elnöke lesz Marie-Claude Vaillant-Couturier mellett, és kötelességének érzi, hogy tanúskodjon a náci barbárság ellen, így lesz 1987-ben Klaus Barbie perében is tanú. 1958-ban az akkor kulturális miniszter, André Malraux Geneviève-et a tudományos kutatás irányításával bízza meg. 1964-ben, bár már négy gyermek édesanyja, Geneviève elfogadja az ATD (Aide à Toute Détresse – Minden Nyomorúság Elleni Segély) elnöki posztját. Egészen 1998-ig tölti be ezt a szerepet. Ellenállói tevékenységéért megkapta a Croix de guerre (hadikereszt) és a Médaille de la Résistance (az ellenállás medáliája) kitüntetéseket, és ő volt az első nő, aki elnyerte a Becsületrend Nagykeresztjét. Geneviève de Gaulle-Anthonioz 2002. február 15-én hunyt el Párizsban, és Bossey-ben temették el férje mellé. 2015-ben a temetőből származó földet tartalmazó koporsót helyeztek el tiszteletére a Panthéonban, mivel családja nem engedélyezte, hogy maradványait elválasszák férjéétől.

Átkelés az éjszakán

A szerző egy Julien Greentől származó idézetet tűzött elbeszélése elejére: „Minden újrakezdődik, minden igaz.” Geneviève de Gaulle-Anthonioz megrázó képet ad a fogolytáborban eltöltött első éjszakájáról: „Az ajtó nehézkesen becsukódott. Egyedül vagyok az éjszakában. Alig láthatom a cella csupasz falait. Tapogatva megtalálom a priccset és a durva takarót, majd lefekszem, megpróbálva visszatérni az álomba, amelyet megszakítottak: az előbb még egy holdfényes úton sétáltam, a fény oly gyengéd és jótékony volt, és hangok hívtak. Hirtelen azonban nem maradt más, csak egy lámpa fénye, a barakkvezetőnk ijedt arca, egy rekedtes parancs, hogy keljek fel, és két SS árnya. Rémálom vagy valóság? Baty és Félicité, az alvóhelyem szomszédjai, felébredtek. Összeszedtek néhány dolgot, köztük a poharamat és az ételes tálamat, segítettek lejönni a priccsről és megöleltek. Mi vár rám? Az is előfordul, hogy kivégzések éjjel történnek. Egyelőre a ravensbrücki tábor egyik épületében vagyok, amit bunkernak hívnak. Ez egy börtön, ami börtöncellaként is szolgál. Itt nincs sem takaró, sem priccs, kenyeret háromnaponta, levest ötnaponta osztanak. A bunkerbüntetés gyakran botozással jár: huszonöt, ötven vagy hetvenöt ütés, amit a foglyok ritkán élnek túl. A táborban minderről tudunk, ahogy arról is, hogy fiatal nők – emberi kísérleti alanyok – itt szenvedték el Gebhardt professzor szörnyű kísérleteit.” A kristálytiszta stílusban megelevenített jelenet Geneviève megannyi sorstársának kálváriáját vetíti előre. A rabok egyik legnyomasztóbb érzése a magány: „Mintha egy hideg penge hasítana át rajtam, úgy tör rám a magány érzése!” – olvassuk tovább szorongva az írónő vallomását. Az átélt borzalmak során azokról a pillanatokról is képet kapunk, amikor a fogoly elfelejti, hol is van: „Néhány nappal ezelőtt ünnepeltük együtt a születésnapomat. A tortára, amelyhez mindenki hozott egy kis kenyérbelet, néhány kanál olyan melaszt gyúrva, amit lekvárnak hívtunk, huszonnégy vékony gallyat szúrtunk gyertyának. A díszítéshez sebtében szedtünk leveleket, miközben a mocsár szélén földmunkát végeztünk. Valódi boldogság pillanata volt!” Ám a villanásnyi boldogságot azonnal megszakítja a haláltábor valósága: „Az eligazítás végét jelző sziréna elindítja a sorokat a munkába. Éjszakám mélyéről tompán hallom a fapapucsok zaját, a kutyák ugatását és az SS-ek rekedt kiáltásait. Nagyon messze járok, mintha egy kút mélyén lennék, ahol lassan, csendben fogok meghalni. És ha kinyílna az ajtó, vajon a kivégzések folyosójára vezetne? Az közel van, a bunker mellett húzódó fal másik oldalán, nem messze a krematóriumoktól, amelyek füstje elárasztja az eget. Készülnöm kellene a halálra? Senki sem foghatja majd a kezemet, hogy legalább azzal segítsen, ahogy én tettem oly sokszor haldokló társaim mellett. Az utolsó arcok, amelyeket látni fogok, megvetéstől és gyűlölettől lesznek eltorzulva. Nem szabad erre gondolnom, el kell felejtenem a családomat is, hogy ne veszítsem el a bátorságomat. Sokkal nehezebb búcsút venni Germaine-től, Jacqueline-tól, Danielle-től, Milenától, Grete-től és sok másiktól, akiknek testvéri szeretete segített túlélni. Tudni fognak valamit a halálomról? Egy golyó lyuggatta, véres ruha, egy név kihúzva a tábori nyilvántartásból – így értesültünk mások sorsáról, akik az éjszaka során eltűntek. De vajon ők maguk, mi lesz velük? Akad majd túlélő közöttünk? Milyen szörnyűségekkel kell még szembenézniük az elkövetkező hónapokban?” Minden borzalom elszenvedése dacára az elbeszélés végén az elkeseredésen felülkerekedő hit szólal meg: „Ma este lesz a harmadik, hogy a cellában vagyok. Végül kezdek hozzászokni. A szemem már nem szenved a fénytől. Nincs többé lökdösődés, ütések, a tábor kapuja... Még mindig hó borítja a földet, és jeges szél fúj. Megpróbálok megfordulni, és távolról látom a görnyedt nők sziluettjét, amint nehéz kávéskannákat cipelnek. Alig kezd hajnalodni – talán ez a remény hajnala?”

Charles de Gaulle Háborús emlékiratok című megemlékezéseinek első kötetét ezzel a dedikálással adta át Geneviève-nek: „Kedves unokahúgomnak, Geneviève-nek, aki azonnal, mindvégig, a megpróbáltatások közepette, a halál küszöbén a szabad Franciaország katonája volt, és akinek példája számomra is erőt adott.”

Geneviève de Gaulle-Anthonioz: La Traversée de la nuit. Éditions du Seuil, 1998.