Conrad, Kongó – kontextus egy Naipaul-esszéhez
Fotó: Kudra Abdulaziz képe a Pixabay -en.
Conrad, Kongó – kontextus egy Naipaul-esszéhez

A kötet, amelyből a Joseph Conrad-ról szóló V. S. Naipaul-esszét fordítottam, a következő címet viseli: „The Return of Eva Perón with The Killings in Trinidad”. Négy értekező prózai írást tartalmaz a könyv, a kötetcímben említetteken kívül „A New King for the Congo: Mobutu and the Nihilism of Africa”, valamint a „Conrad’s Darkness” címűeket.  Az előbbi 1975-ben, az utóbbi 1974-ben született. A két esszé koherenciája, problémafókuszuk rokonsága nyilvánvaló.

Mi is „Afrika nihilizmusa”? Az 1975-ben írt, Mobutu Kongójáról, pontosabban Zairéjéről (1997-ig így nevezték a balsors által kitartóan sújtott országot) szóló esszé provokatív politikai inkorrektsége negyvenöt év elteltével is szíven üti az erre érzékeny olvasót. A közép- és kelet-európai zsákutcás történelemből és eltorzult kortárs társadalmi valóságból kikandikáló olvasó Afrika-képét, pontosabban Afrika-fantáziáját nyílt kritikai támadás éri, amennyiben hajlandó kitenni azt a Naipaul által 1975-ben érzékelt és megfogalmazott tapasztalatok offenzívájának.

Tiszteletlenségemből fakadóan abból indulok ki, hogy a potenciális olvasó nem föltétlenül a kongói földrajz, társadalom és történelem szakavatott ismerője (ahogyan természetesen én sem vagyok az), ezért következzék néhány egyébként könnyen hozzáférhető adat és tény. Az állam jelenleg a Kongói Demokratikus Köztársaság nevet viseli. Afrika szívében, földrajzi közepén helyezkedik el. Kiterjedését tekintve a második legnagyobb ország Algériát követően az afrikai kontinensen. Népességét tekintve Afrikában a negyedik, míg a világon a tizenhatodik legnagyobb populációval rendelkezik annak ellenére, hogy az 1998 és 2003 között lezajlott úgynevezett második kongói háború több mint ötmillió áldozatot követelt. Fővárosa a tizenegymilliós népességűre becsült Kinshasa. Tizenkilencedik század végi, huszadik és huszonegyedik századi történelmének megdöbbentő nyomorúságát jórészt II. Lipót belga király és a hozzá csapódó kalandorok gyarmatosítási , hóditási és vadkapitalista ámokfutásának, valamint eme ámokfutás következményeinek köszönheti. Jelenleg leghatékonyabban a kínai államkapitalizmus zsákmányolja ki az ásványkincsekben gazdag vidéket (erre a kortárs történeti tényre érzékenyen reflektál a Mr. Robot sorozat fikciója).

Ám Naipaul 1975-ös esszéje nem ezt a külső sorscsapások sorozatának tűnő történetet tematizálja. Az esszé fókusza nem a kívülről érkező imperializmus, leigázás és kizsákmányolás. Inkább a Mobutu 1965-ös puccsa után létrejött rendszerre, belső ellentmondásaira, és persze részben azok koloniális eredetére koncentrál. És ezekből meglehetősen merész következtetéseket von le az afrikai posztkoloniális valóságra vonatkoztatva. Meglepően aktuális sorokat olvashatunk ebben az útirajz, riportázs és esszé regisztereit vegyítő írásban. Miután idézi a korabeli kormánypropagandát hirdető kiadvány, az Elima  arra vonatkozó sorait, hogy az esszé megírásának idején tíz éve regnáló bitorló Mobutu hogyan fenyegeti meg nem is túlságosan burkoltan az általa korábban helyzetbe hozott új állami-hivatalnoki kiskirályokat, Naipaul így kommentál: „A terror szavai. Mert ezek a szavak keltettek nagy félelmet azokban, akik könnyen meggazdagodtak, például egyszerű hivatali fosztogatás révén; az új állam új embereiben, akik az afrikanizáció és az afrikai büszkeség jelszavának örve alatt oly gyakran olyan állásokban találták magukat, amelyekre képzetleneknek bizonyultak, és oly sokszor olyan poziciókban, melyekben egy tűt sem tettek vagy tehettek keresztbe. Az ősőkre és az ő hitelességükre hivatkozó hencegésük dacára ez volt az ő félelmük: hogy a kinshasai kényelmes korrupció helyett újra a bozót még ősibb korrupciójában találják magukat, hogy bizony vissza kell térniük Afrikába.”[1]

Visszatérni Afrikába. A bozótba. A Mobutu-rezsim, amelyet szovjetellenessége okán nemcsak az Egyesült Államok, Franciaország és Belgium támogatott, hanem Mao Ce-tung is, 1997-ben ért véget. A leszerepelt diktátor Marokkóba menekült, ahol három hónap után prosztatarákban halálozott el.

1975-ben Naipaul egy gőzhajó fedélzetén utazik a Kongó-folyón, nyolcvanöt évvel azután, hogy Joseph Conrad belga-kongói Société Anonyme Belge pour le Commerce du Haut-Congo kereskedelmi társaság hajóskapitányaként és kezdő íróként tette ugyanezt. Naipaul hajóútjának állomásai, ahogyan ő fogalmaz, inkább a bozót (bush) kereskedőállomásainak tekinthetőek, semmint városoknak. A helyiek, az előző háború pusztításai okán főként lányok és asszonyok, lélekvesztőkön eveznek be a gőzöshöz, hogy portékákat cseréljenek, akár mérföldeket együtt hajózva vele. A városi javak (borotvapengék, elemek, tabletták, kapszulák, szappan, cigaretta stb.) a bozót javaival cserélnek gazdát, melyek közül ezúttal egyet emelnék ki, amelyet Naipaul „afrikai ínyencfalatként” tálal: a lemészárolt majmot. Az érzékletes leírást inkább idézem/fordítom: „Reggel új csónakok érkeznek friss portékákkal: egy tál csiga nedves fekete földben, friss hal, valamint majmok, készre füstölt majmok, boucané, elszenesedett vagy épp frissen leölt kis torzszülöttek, szürke és piros majmok, farkuk vége lemetszve, a farokról lemetszett bőr nyakuk köré tekerve, ezekkel összekötözve húzzák föl őket a csónakból, az összecsomozótt, bebatyuzott, bezsákolt, halott majmokat. Nagy az izgalom. A majom afrikai ínyencfalat, és egy majom, ami egyébként tizenkét zairébe, öt amerikai dollárba kerül Kinshasában, a folyón megvásárolható három zairéért is.

Az acélfedélzetre puffanó majmok mintha élnének és lélegeznének. Bundájukat borzolja a szél; a piros majmok jobbra vagy balra dőlő feje elmélyült álmot sugároz; mancsaik lazán összezárva vagy kinyújtva testük előtt. A gőzös faránál, az alacsonyabb fedélzeten tüzet raknak és kezdődik a sütés-főzés: a halott majom arccal lefelé lóg a tűzbe, a bundáját leégetik. A hajó elején, a kecskék és tyúkok között, ott egy vizes majomcsecsemő szorosan kikötve, aki majd háziállata vagy vacsorája lesz valakinek (és az életmentő csónakban másnap, mintegy afrikai tréfaként, egy megtisztított majomkoponya fehérlik majd).”[2]

És most utazzunk az időben vissza 1899-ig, a megelőző századfordulóig. Megjelenik Joseph Conrad könyve,  A sötétség mélyén.  A könyv elbeszélő-főszereplője, a szerző alteregója, Marlow, ugyancsak a könyvben meg nem nevezett Kongó-folyón utazik hajójával az afrikai sötétség szívébe (a könyv eredeti címe: Heart of Darkness). A sötétség szívében találja majd a tébolyult elefántcsont-kereskedő, Kurtz birodalmát és házát, amelynek udvarát a folyóparton, miután az elbeszélő némi spéttel megérti és kifejti, mit is látott valójában, nem majom-, hanem emberi koponyák dekorálják. Ez mégsem gátolja meg az említett elefántcsont-kereskedőt, hogy magasztos idealista-kolonialista gondolatait kifejtse – némiképp tételesen, de erről olvassátok csak Naipaul 1974-es esszéjét, a Conrad sötétjét (Conrad’s Darkness).

E sorok írásakor, 2020. június 15-én nyolc órás a hír: Kongóban újra kitört az ebola.

Jegyzetek:

[1] “Words of terror. Because this was the great fear of so many of the men who had come by riches so easily, by simple official plunder, the new men of the new state who, in the name of Africanization and the dignity of Africa, were so often doing jobs for which they were not qualified and often were drawing salaries for jobs they were not doing at all. This, for all their talk of authenticity and the ways of ancestors, was their fear: to be returned from the sweet corruptions of Kinshasa to the older corruption of the bush, to be returned to Africa.” (V. S. Naipaul: The Return of Eva Perón with The Killings in Trinidad, 172.)

[2] “In the morning there are new dugouts, fresh merchandise: basins of slugs in moist black earth, fresh fish, and monkeys, monkeys ready-smoked, boucané, charred little hulks, or freshly killed, grey or red monkeys, the tips of their tails slit, the slit skin of the tail tied round the neck, the monkeys bundles up and lifted in this way from dugouts, by the tails, holdalls, portmanteaux, of dead monkeys. The excitement is great. Monkey is an African delicacy, and a monkey that fetches six zaires, twelve dollars, in Kinshasa can be bought on the river for three zaires.

On the throbbing steel deck the monkeys can appear to be alive and breathing. The wind ruffles their fur; the faces of the red monkeys, falling this way and that, suggest deep contented sleep; their forepaws are loosely closed, sometimes stretched out before them. At the stern of the steamer, on the lower deck, a wood fire is lit and the cooking starts: the dead monkey held face down over the fire, the fur burned off. In the bow, among the goats and hens, there is a wet baby monkey, tightly tethered, somebody’s pet or somebody’s supper (and in the lifeboat there will appear the next day, as a kind of African joke, a monkey’s skull, picked clean and white).” I.m., 177-8.

Az esszé szerzőjéről
Lengyel Zoltán (1982)

Zenél, ír, fordít, színházban dolgozik. Legutóbbi kötete: A sors kritikájáról (Tiszatáj, 2016).

Kapcsolódó
V. S. Naipaul: Conrad sötétje (I. részlet)
V. S. Naipaul: Conrad sötétje (II. részlet)
V. S. Naipaul: Conrad sötétje (III. részlet)