1924-ben az író-újságíró André Rouveyre a nagyon is kétértelmű „contemporain capital” megfogalmazással jelöli ki André Gide helyét a huszadik században. A kifejezést azóta a teljes francia kritika átvette, és Gide maga sem tiltakozott ellene, annak ellenére, hogy ugyanannyi benne a dicséret, mint az elmarasztalás. Dicséret, mert a ’capital’ szó elsődleges jelentése: ’fontos’. Ugyanakkor elmarasztalás, mert a ’capital’ Gide oly sokak által emlegetett „megrontó” szerepére is utal a ’crime capital’ (főbenjáró bűn), ’ennemi capiatal’ (elsőszámú közellenség) összetételekben.

Gide feltűnése az irodalom színpadán az 1891-es év, amikor fénykorát éli a szimbolizmus. Jóllehet Gide korán szakít szimbolizmussal, annak kisugárzása bizonyos tekintélyt biztosít az író számára. Ráadásul – mint ezt szinte valamennyi életrajzírója megjegyzi – Gide személyes hatása könyveinél is nagyobb volt. Léon Pierre- Quint meggyőzően foglalja össze ezt a hatást: „Azon írók közé tartozik, akikkel való találkozásunk meghatározhatja életünket.”[1]

Gide örökségét vizsgálva kettős arculatú kisugárzásról kell beszélnünk. Egyrészt egyfajta bezárkózottság, az aktuális, napi politikai élettől való teljes elzárkózottság, másrészt teljes nyitottság, a mindig tanítani, hatni vágyó moralista örökséget kell szemünk előtt tartani. „Valéry, Proust, Suarès, Claudel és jómagam, bármennyire is különböztünk egymástól, ha meg akarom határozni, miről lehet bennünket felismerni, minket, akik mégiscsak azonos korúak voltunk, majdnem azt mondtam, ugyanabból a csapatból valók, azt hiszem az aktuális nagyfokú megvetésében osztoztunk.”– jegyzi be Gide naplójába 1948. január 19-én.[2] Ugyanakkor – Prousttal ellentétben – Gide semmiféle nosztalgiát nem táplál a múlttal szemben. Minden műve egy-egy tanítás, s számára a legfontosabb a cselekvés. És ebben Sartre és Malraux előfutára lesz. Janus-arcának másik fele azonban, amely az aktualizálásoktól elfordul, lehetetlenné teszi Gide számára, hogy Sartre avagy Malraux elkötelezettségében is előfutár legyen.

Gide-et pontosan bezártsága, az eseményektől való szándékos elszigeteltsége akadályozza meg – tegyük hozzá, szkepticizmusra való alkalmatlansága és nagyfokú politikai tájékozatlansága is –, hogy a második világháború utáni nemzedék szinte egyetemes életérzését, az abszurdot átérezze. Az egzisztencializmus abszurd világképével szemben az ember szerepét hangsúlyozza azért, hogy világunk ne legyen abszurd. Sem Camus etikai fatalizmusa, sem Sartre „csömörérzése” nem gyökerezhetett Gide tanításában. Jóllehet Sartre művei közül egyesek, mint A Fal, Egy vezér gyermekkora, A tisztességtudó utcalány a legnagyobb elismerését váltja ki, az egzisztencialista irodalomról egészében véve rossz véleménnyel van: „Sartre és Camus borzalmas abszurditása semmit sem oldott meg, és csak az öngyilkosság útját nyitja meg.” – írja.[3]

Mégis: a kierkegaardi és a heideggeri tanítást franciásító egzisztencialista hős, az abszurd ember megformálásában nem kis szerepe lesz Gide-nek azáltal, hogy az egyén végtelen lehetőségeit mutatja be egy-egy hősében, hogy az indetermináltság a fő jellemzőjük, és hogy a „dörzsöltek” a teljes szabadságra törekszenek Gide-nél. Nem véletlenül jelöli meg a kritika Gide-et Sartre és Camus „szellemi atyjaként”, s látta A Vatikán titka Lafcadiójában a szürrealistát, aki még nem is létezett.

Gide maga is utal arra, hogy az egzisztencialistákat jóval megelőzte egyes gondolataival. Naplójának 1946. január 21-én kelt bejegyzésében arról beszél, hogy már gyerekkora óta nyomasztja, hogy nem figyelnek oda eléggé arra, amit mondani akar: „Megtörténhet, hogy később egy figyelmes olvasó elővesz tőlem egy addig észrevétlenül maradt mondatot, és egyes „egzisztencialista” kinyilatkoztatások és megnyilvánulások áradata láttán (amikért nem Sartre az egyedüli felelős) meglepődik és tiltakozik: „de Gide ezt már előbb megmondta”[4].

Itt szólnunk kell a kritikának egy ellentmondásos értékeléséről. Arról a kettősségről van szó, amely a klasszikus és a modern Gide szembeállítását eredményezi. Gide kortársaira tett hatását jól mutatja Marcel Arland visszaemlékezése: «„–Az én generációm írói nagyon szerették; először is hatott rájuk. De miért? Természetesen irodalmi tartása miatt, irodalmi tisztessége miatt, a mű iránt érzett odaadása és tisztelete miatt. Amiatt a művészi tanítás miatt, amit kaptunk tőle, s nevezetesen a forma és a nyelv nagyszerű megfeleltetéséről van szó gondolatai kifejtésében. Mert semmiféle célt nem tűzött ki elénk, hanem mindegyikünkben megvolt csírájában valamilyen érték, s amelyről azt mondotta: „fejlesszék valamennyien a maguk módján.”»[5] Marcel Arland – akárcsak a húszas évek egész generációja – azt látta Gide-ben, ami valóban egyik legfőbb értéke volt művészetének: „elsősorban műalkotás, de ugyanakkor az egyén kifejezési eszköze s még inkább az egyén önmegvalósításának eszköze.”[6]

A kritikusok egy része a moralista, az egyént felszabadító író mellett a klasszicista stílust értékeli Gide-ben és csak kevés figyelmet szentel regényújtási kísérletének. Germaine Brée is a klasszikus szóra teszi a hangsúlyt, amikor „intellektuális és esztétikai fegyelemről” beszél Gide-nél.[7] Alain Goulet idézi Roland Barthes-ot, aki maga is a „klasszikus stilisztát” üdvözli csupán Gide-ben, holott – mondja Goulet teljes joggal – Gide-nél az új tónus, az új forma keresése a domináns elem, s ezt alátámasztandó, magát Gide-et idézi: „Mindig valamiféle ismeretlenre, új művészi formára és új gondolatokra várok.”[8] Aligha vonható kétségbe Claude Martin szavainak jogossága sem, aki arról beszél, hogy „hálátlanság az új regény írói részéről” az a hallgatás, amivel Gide-et körülveszik, amikor hatásokról van szó.[9] Geneviève Idt A pénzhamisítók és a francia új regény kapcsolatait az alábbiakban látja: 1. Mindkettő visszautasítja a realizmust. 2. Az olvasónak aktív szerepet szánnak a szöveg rekonstrukciójában. 3. A nézőpontok relativizálódása. 4. A szöveg eljut önmaga tagadásáig.[10] Daniel Moutote is azon a véleményen van, hogy Gide utolsó éveiben igen közel kerül ahhoz, hogy az új regény közvetlen előfutárává legyen. Idézi Gide naplójának egy részletét, amelyben az Úgy legyen, avagy a kocka el van vetve (Ainsi soit-il ou Les Jeux sont faits, 1952) megírásának módszeréről olvashatunk: „egy egyszerű szalon asztala mellett ültem, előttem egy fehér lap, elhatároztam, hogy írok valamit, akármit, csak ne legyen semmi értelme. Az eredmény számomra eléggé kielégítő.” Moutote hozzáteszi: „1950 előtt ez nagyjából Samuel Beckett, Nathalie Sarraute, Claude Simon pályájának kezdete (…) az a gyakorlat, amelyhez Gide utolsó kísérlete eljut, igen közel állónak tűnik Claude Simon módszeréhez (…) Gide tehát elhagyta a hagyományos irodalmat, de az irodalmiságot hangsúlyozza, amely egy olyan szövegben fejlődik ki, amely magából az írásmódból (écriture) indul ki, s amely olyan alapvető tény, amelyiken a regény mint önmaga genezise nyugszik.”[11] Ha jogos is Moutote párhuzama Gide és a francia új regény eljárása között, azt meg kell jegyeznünk, hogy az új regény esztétikája nagyon messzire került Gide klasszicista írásmódjától. Claude Simon nevéhez pedig tegyük hozzá Robbe-Grillet-ét, aki pontosan azt teszi az Útvesztő megírásakor, mint Gide. Leírja regényének címét, anélkül, hogy tudná, mit fog írni. Ami pedig a regény mint önmaga genezise gyakorlatát (és elméletét) illeti, a „nouveau nouveau roman” elsőszámú teoretikusát, Jean Ricardou-t kell említenünk, aki A dűlők (Les lieux dits, 1969) című regényében a nyelvi generátorok révén megvalósítja a par excellence formalizált regényt.

Ugyanakkor az is igaz, hogy az a Gide, aki kigúnyolta a dadaistákat, élete végén írja a fenti sorokat, amikor jóval túl A pénzhamisítók kísérletén, érezvén, hogy kevés ideje van, bevallottan eltávolodik attól az időtől, amikor a legfontosabb a „szép mondat” volt számára, s a L'Arbitraire című írásában, amellyel „különösképpen elégedett volt”, hagyta futni tollát a véletlen szeszélye szerint.

Míg a francia új regény írói a nyilvánvaló és kimutatható Gide-hatás ellenére elutasítják műveik és a gide-i œuvre párhuzamait, addig mások nem csupán az irodalomban, s nem is csak az ötvenes évek esztétikájának megfogalmazásában, de magában a hetvenes évek diákmozgalmainak ideológiájában is megtalálják Gide hatását. Pontosabban 1968 májusának eseményeiben Gide szellemi hagyatékát is felfedezni vélik. Daniel Moutote említi az Egotisme français moderne című könyvében az 1969 novemberében a Nouvelles Littéraires hasábjain megjelent cikket Jean-Louis Curtis tollából.[12] Ugyancsak Jean-Louis Curtisra hivatkozik Alain Goulet is, aki – miután Gide œuvre-jét Nietzsche, Dosztojevszkij és Freud örökébe helyezi – Gide-et Michel Foucault, Sartre és az egzisztencializmus valamint az új regény megihletőjeként jelöli meg, amennyiben a klasszikus írásmód, a logika, a személyiség és a fikció hagyományos felfogásának megkérdőjelezése nem csekély részben pontosan Gide nevéhez fűződik.

Végül Lafcadiót nevezi meg a szerző a dada és a szürrealizmus előfutárjaként, s idézi a fentebb említett Jean-Louis Curtis hozzá intézett, kiadatlan levelét: „Kik csinálták 68 májusát? Ötezer párizsi Lafcadio. Nem tudták, hogy Gide örökösei, és nagyon is meglepődtek volna, ha megtudják. Szürrealista jelszavakat írtak a falakra. Azt is felírhatták volna: „Gyűlöllek, család!”, meg százféle gide-i formulát, ami erkölcsi szabályként az engedetlenséget, mindenféle konformizmus visszautasítását, a polgári értékek szisztematikus megkérdőjelezését, valamint az anyagi birtoklás elutasítását, az érzékek, a diszponibilitás, a pillanat, a lelkesedés hedonizmusának kultuszát hirdeti meg (…). Mindez benne volt 68 Májusában, ráadásul a szürrealista szemtelen vakmerőség némi marxizmussal keveredve. Gide tanítása volt ez, amelyet ifjú francia polgárok három-négy egymást követő generációja magába szívott, s amely szükségszerűen meghatározta a század morális klímáját. Ebben van Gide hatása”[13].

Sartre tagadja, hogy írásaira Gide hatással lett volna, ám nehéz elképzelni, hogy Az undor (La Nausée, 1938) „gazembereinek” (salauds) megalkotásakor ne lettek volna emlékezetében A Vatikán titkának „crustacés” (rákfélék) szereplői. Sartre mindenesetre nagy hatású, „ma is élő” gondolkodónak és írónak nevezi Gide-et a Lettres modernes 1951 márciusi számában.

Gide nem csupán irodalmi műveivel, de intellektuálisan is hatott nemcsak kortársaira, de az utókorra is. A Kongói utazás (Voyage au Congo,1927) és a Visszatérés Csádból (Le Retour du Tchad, 1928) a gyarmatosítást, míg a Visszatérés a Szovjetunióból (Retour de l’URSS, 1936) a szovjet rendszert bírálja kíméletlen őszinteséggel. A második világháború utáni korszak meghatározó francia gondolkodóinak eszmeiségére gyakorolt hatása ismert és elismert. Malraux, Sartre, Camus – akár elismerik, mint Camus, akár nem, mint Sartre – kimutathatóan átvettek Gide lázadó magatartásából. De Michel Foucault vagy Roland Barthes is merítettek Gide szellemi örökségéből. André Malraux (1901−1976) csodálattal adózott Gide írásművészetének. Ez abban is kifejeződik, hogy az André Gide Baráti Társaságnak tiszteletbeli elnöke lett. A nyilvánvaló ellentétek mellett számos affinitást is kimutat a kritika a két író alkotásai között. Az ifjú Malraux Gide-et Apollinaire és Max Jacob után egyik első mesterének tekinti. Gyergyai Albert Malraux.t Gide „legkiválóbb”, legeredetibb” tanítványának nevezi.[14] De ennél fontosabb, hogy mindkettőjükre ugyanaz a két szellemóriás hat elsősorban: Nietzsche és Dosztojevszkij.

A legközvetlenebb Dosztojevszkij-hatást Gide A Pénzhamisítókja (Les faux-monnayeurs) és Malraux Az ember sorsa (La Condition humaine) című regénye mutatják. Bármennyire is különbözik a szemlélődő Gide és a cselekvő Malraux egyénisége, egy bizonyos fokig még politikai tevékenységük is sok hasonlóságot, párhuzamot mutat. Mindketten szimpatizálnak a marxizmussal a harmincas években, s mindketten csupán ezután kezdik el olvasni Marxot. A Nouvelle Revue Française-től is együtt teszik meg az utat az antifasiszta mozgalomig. Georges Gabory (1899−1978), magyar származású költő, kritikus, akiről Illyés Gyula is megemlékezik a Hunok Párizsban című könyvében, Apollinaire, Max Jacob, Gide, Malraux & cie címmel a pikantériáktól sem mentes könyvet jelentet meg 1988-ban. Ebben Gabory részletesen beszámol arról, hogy Malraux homoszexuálisnak vallotta magát. Jóllehet ez a tény a Malraux-ról szóló irodalomban nem szerepel, Gide és Malraux barátságának sajátos jelleget ad.

Ami Gide Camus-re tett hatását illeti, az Études littéraires hasábjain 1969-ben Raymond Gay-Croisier kimerítő tanulmányt közöl Gide és Camus kapcsolatáról. Idézi ez utóbbit, aki arról ír, hogy tizenhat éves korában olvasta Gide-től a Les Nourritures terrestres (A földi táplálékok) című könyvet, de „zavarosnak találta.” Miután mindent elolvasott Gide-től, másodszorra megtalálta A földi táplálékokban azt az evangéliumi üzenetet, amire szüksége volt. A legnagyobb elismerés hangján szólt Gide-ről, „a művész mintaképének” tekintette, akinek az írásművészetről szóló valamennyi észrevételével egyetértett.

A Nouvelle Revue Française 1951 novemberében megjelent, Hommage à André Gide című különszámban Monique Crochet Les mythes dans l'œuvre de Camus (A mítoszok Camus műveiben) című tanulmányában idézi Camus-t, aki arról ír, hogy könyv nélkül megtanulta Gide Szerelmes kísértésének egyes részleteit, majd elolvasta az író valamennyi könyvét. A kritikus részletesen elemzi Gide hatását Camus-re a mítoszok kezelésében. Rámutat a szemléletbeli egyezésekre és különbségekre is. A tanulmány végén Crochet megemlíti, hogy Camus Gide-et „a modern klasszicizmus mesterének” tartotta. Camus Gide iránti érdeklődése arra a következtetésre juttathatná a kritikust, hogy Az idegen (L’Étranger, 1942) főhőse, Meursault gyilkosságát a gide-i acte gratuit hatásaként értelmezze. Meursault is érdek nélkül öl, akárcsak Gide „hőse”. Ugyanakkor motivációja egészen más, mint Lafcadioé. Meursault „véletlenül” válik gyilkossá, „a nap miatt”, ami elvakítja szemét, amikor sugara megvillan arab támadója késén.

*

Jegyzetek:

[1] Léon-Pierre Quint: André Gide sa vie son œuvre. Paris, Librairie Stock, 1932, 53.

[2] André Gide: Journal 1939-1949. Souvenirs. Paris, Gallimard, 1954, 322.

[3] Uo. 294.

[4] Uo. 290.

[5] Marcel Arland − Jean Mouton (direction): Entretiens sur André Gide. Paris-Mouton-La Haye, 1967, 236-237.

[6] Uo. 238.

[7] Germaine Brée: André Gide l'insaisissable Protée. Étude critique de l' œuvre d'André Gide. Paris, Les Belles Lettres, 1953, 343.

[8] Alain Goulet: Les Caves du Vatican d'André Gide. Paris, Larousse, 1972, 38.

[9] Vö. Marcel Arland: im., 236-237.

[10] Geneviève Idt: Les faux-monnayeurs, André Gide:analyse critique. Paris, Hatier, 1970, 17., sk.

[11] Daniel Moutote: Égotisme français moderne. Stendhal-Barrès-Valéry-Gide. Paris, Société d'Édition d'Enseignement Supérieur 1980, 349.

[12] Uo. 349-350.

[13] Alain Goulet: im., 198-199.

[14] Vö. Gyergyai Albert: André Malraux. In: Kortársak. Budapest, Szépirodalmi Kiadó, 1965, 264.