2024. október 12-én Anatole France halálának centenáriumára emlékezünk. A Nobel-díjas író csak fél évvel élte túl 80. születésnapját, melynek alkalmából áprilisban a legnagyobb élő francia írónak járó országos ünneplésben volt része. A lelkesedés egyöntetű volt. A Paris-Soirirodalmi melléklete négy oldalon közölte az egész Franciaországból áradó jókívánságokat és dicsőítő írásokat. „A legtökéletesebb író” születésnapját ünnepelték a szocialista Populaire-től  a katolikus La Croix-ig a különböző politikai beállítottságú újságok is, tiszteletüket fejezve ki a francia író előtt.

Néhány hónappal később a lelkesedő cikkek helyébe a nekrológok és megemlékezések léptek, de a kegyelet hangnemét megtörve 1924. október 18-án a szürrealisták (Aragon, Éluard, Breton, Delteil, Soupault és a hozzájuk csatlakozó Drieu de la Rochelle) Egy hulla címmel gyalázkodó brosúrát publikáltak. Aragon szerint az elhunyt  „undorító szellemi ripacs , […] egy olyan „ irodalmár, akit egyszerre üdvözöl az a vén görény Maurras és a szenilis Moszkva…”.  Paul Éluard egy „tucataggastyánról” beszél, Breton pedig így ír: „Anatole France-szal némiképp az emberi szolgalelkűség hagyja el a földünket. Ünnepeljük a napot, amidőn a fondorlatot, a hagyománytiszteletet, a hazafiaskodást, a megalkuvást, a kételyt, a realizmust és a gyávaságot temetik!” (Bajomi Lázár Endre fordítása). A szürrealisták heves ellenszenve két forrásból táplálkozott: egyrészt az elhunyt hazafias nézeteit és társadalmi elfogadottságát utasították el, másrészt pedig hagyományos, klasszikus francia írásmódját érezték idejétmúltnak.

A továbbiakban más oldalról is megkezdődik a nagy halott trónfosztása, s a nemrég még lelkesen ünnepelt író hamarosan a tisztítótűzbe kerül. A katolikus René Johannet könyvecskét publikál róla Nagy író-e Anatole France? címmel (1925), s Georges Bernanos A sátán árnyékában című regényének egyik negatív szereplője mögött nem nehéz felismerni az író karikatúráját (1926).  Egykori titkára, Jean-Jacques Brousson, akit France 1909-ben elbocsátott, azzal áll bosszút, hogy könyvében (Anatole France papucsban, 1924) egy önelégült és hiú férfit mutat be. Kialakul róla egy divatjamúlt és  középszerű író ellenszenves képe. Paul Valéry, aki megörökli Anatole France helyét a Francia Akadémián, bemutatkozó beszédében ki sem ejti a nevét.

Nem ritka jelenség, hogy egy az életében piedesztálra emelt író nem sokkal halála után a feledésbe merül, ez történt Prousttal is, amíg 1949-ben André Maurois életrajza fel nem  ébresztette iránta az érdeklődést. Anatole France elfeledésének oka egyes olvasói körökben alighanem számos baloldali politikai állásfoglalása, különösen pedig a Dreyfus-ügyben tanúsított elköteleződése volt. Másrészt azonban, ahogyan arra Guillaume Métayer rámutat, a háttérbe szorulásnak az oka éppen az író jobboldali, nacionalista recepciója, mely nagyra becsüli France nosztalgiáját a régi francia értékek iránt és fenntartásait a jelennel kapcsolatban. Maurice Barrès már 1883-ban hosszú méltató tanulmányt szentelt neki, emellett France régóta barátja volt a kiváló kritikusnak, Jules Lemaître-nek, s ugyancsak baráti szálak fűzték Paul Bourget-hez és a Gyp írói nevet használó Martel de Janville grófnőhöz. Ők mind számos írásukban méltatták művészetét, éppúgy, mint Charles Maurras, az Action Française vezető ideológusa, aki barátja és tanítványa volt France-nak. Mindezeket a véleményeket a 2. világháború után már nem volt időszerű emlegetni. (Guillaume Métayer: Anatole France et le nationalisme littéraire. Scepticisme et tradition. Paris, Éditions du Félin, 2011, 17-23)

Anatole France számos műve ma is élvezetes és tanulságos olvasmány, mint például a Bonnard Szilveszter vétke (1881), a Thaisz (1890) vagy a Lúdláb királyné (1892), de  alighanem Az istenek szomjaznak (1912) című regénye szól a legközvetlenebbül a 20-21. század emberéhez.  Ez utóbbi regény a francia forradalom egy szakasza, a jakobinus terror idején játszódik és pontos leírást ad az eseményekről, hiszen France szinte az apja könyvkereskedésében nőtt fel, ahol alapos történelmi ismereteket szerzett a forradalomra vonatkozó könyvek, újságok és kéziratok tanulmányozásakor. A műben a forradalom főszereplői a háttérben maradnak, a cselekmények a kisemberek mindennapjait mutatják be. A főhős, Évariste Gamelin fiatal festő, a forradalom lelkes híve, akit kineveznek esküdtnek a Forradalmi Törvényszékhez. Lelkesen lát a munkához az egyre szaporodó üléseken, mert „A  Konvent a seregek vereségeivel, a tartományok felkeléseivel, az összeesküvésekkel, aknamunkákkal, árulással a rémuralmat állította szembe. Az istenek szomjaztak.” (Anatole France: Thaisz. Az istenek szomjaznak, ford. Szerb Antal és Bajomi Lázár Endre. Budapest, Európa Kiadó, 1989, 250.) Az első tárgyaláson, melyen egy vereséget szenvedett tábornok fölött ítélkeznek, Évariste érezte, hogy „azért kellett lesújtani erre a nyomorultra, mert a két honvesztő szörnyeteget képviselte: a lázadást és a vereséget. Igazán nem az volt az érdekes, hogy a katona ártatlan-e vagy bűnös!” (uo., 253.) Ekkor még inkább elhagyja a termet, hogy ne kiáltsa a közönséggel együtt: Halál reá! A későbbiekben azonban Évariste-ot beszippantja a forradalmi lendület örvénye és a többi esküdttel egyetértésben néhány perces kihallgatás után egymás után küldi a vádlottakat a vérpadra. 1794 júniusától már nem is törvényes bírák, hanem civilek döntöttek „a szívükre hallgatva” az eléjük került szerencsétlenek sorsáról. A legmélyebbre akkor jut Évariste, amikor húgának szerelmét végezteti ki: ez a naiv, tisztaszívű fiatalember az események sodrában szörnyeteggé vált. Ezután már csak az marad, hogy ő maga is áldozatául esik majd a forradalom gyermekeit felfaló folyamatnak.

A mai olvasónak, akit lenyűgöz a regény mesteri előadásmódja, több üzenetet, pontosabban figyelmeztetést továbbít a regény. Az egyik a művészi szabadságról szól, melyet a diktatúra korlátoz vagy akár meg is semmisít. Évariste szomszédja, Brotteaux egykori adóbérlő, valaha nemesember azzal keresi kenyerét, hogy bábfigurákat fabrikál, s ezeket aztán mozgóárusok értékesítik a Champs-Élysées-n. Egy nap a körzeti Közbiztonsági Bizottmány kiszálló tagja ellenforradalmiaknak találja a figurákat, mert, szerinte, rá lehet ismerni bennük Saint-Just és Robespierre karikatúráira (289): így aztán a játékkereskedő nem veszi át a bábukat. Maga Gamelin önkéntesen esik az ideológia áldozatául, ideológiailag elkötelezett műveket akar alkotni, és ezzel saját művészetét korlátozza és csonkítja. Nem nehéz párhuzamosságokat találni a 20. század politikailag diktált és ellenőrzött áramlataival, például a szocialista realizmussal.

A könyv legfontosabb üzenete a fanatizmus leleplezése, mely, még ha a legnemesebb gondolatok megvalósítására törekszik is, szörnyetegeket teremt. Bemutatja azt a kérlelhetetlen mechanizmust, mely az erkölcs és a szabadság nevében ártatlan áldozatok tömegét pusztítja el. Ezzel párhuzamosan a más nézeteket vallók iránti toleranciát is hirdeti, s ennek sztoikus képviselője Brotteaux, aki mögött magát a szerzőt találhatjuk. A mindentudó elbeszélő a forradalmár szereplők gondolatait eredeti formájukban és kommentár nélkül közli, s ezáltal ezek szörnyűsége még nyomasztóbb, az igazságtalanságok szenvtelen bemutatása még jobban kiemeli a terror abszurditását. A regényt akár szociálpszichológiai esettanulmányok sorozatának is felfoghatjuk: hogyan lelkesedik a tömeg a kivégzéseknél, hogyan viselkedik, amikor sorba kell állni és így tovább. S ami az egyes ember lelki folyamatait illeti, Gamelin esetében végig követhetjük azt a folyamatot, melyben egy morális ember erkölcsileg lezüllik és szörnyeteggé válik. A terror egyfajta vallás, s ő az inkvizítorok egyike. Az istenek szomjaznak aktualitását az adja, hogy nagy mészárlások egy ideológia nevében a könyv megjelenése óta is bőven történtek, gondoljunk csak a fasizmusra, a sztalinizmusra  vagy az úgynevezett etnikai tisztogatásokra. Megjelenik benne tehát a 20. századi totalitarizmusok előérzete.

Anatole France mégsem tekinthető egyértelműen a forradalom ellenségének: ő a forradalom mítoszát kezeli fenntartással és a forradalmat kísérő terrort utasítja el, amit François Furet történész fölösleges félresiklásnak (dérapage) nevez. France pályafutása során humanista, sztoikus és pesszimista világszeméletéből kiindulva jobbról balra fordult, élete végére szkeptikusból szocialista lett. De soha nem volt kizárólagosan egyetlen politikai gondolat híve sem, sokkal árnyaltabban látta a világot. A mai olvasó sokat tanulhat Anatole France-tól, aki maga is sokat tanult az antik szerzőktől és francia elődeitől, Rabelais-től, Montaigne-től, Voltaire-től és másoktól. Humanizmusa, finom iróniája, humora iránytű lehet számunkra a mindennapokban is. Halálának 100. évfordulója remélhetőleg feltámasztja az utóbbi évtizedekben megcsappant érdeklődést művei iránt.