Vannak olyan dalszerző zenészek, akik reménytelenül szentimentálisak. Vannak olyanok, akik csak ironikusan-parodisztikusan képesek fölmutatni szentimentális tartalmakat. Olyanok is akadnak bőségesen, a „professzionális” dalszerzők és „producerek”, akik kifejezett cinizmussal kezelik a szentimentalizmust, és a mélyhűtött műérzelmesség bármikor újramelegíthető elemeit gátlástalanul a lemezeladás (vagy manapság a zeneipar radikális átalakulása folytán a reklám) szolgálatába állítják. És végül itt van mindannyiunk örömére és okulására Tom Waits, aki megbocsátó, néhol ironikus szülői mosollyal öleli keblére a szentimentalizmust. Nem ismerek mást, akinek ez nála jobban és magától értetődőbben sikerült volna valaha.

Vannak meseírók, akik gügyögnek a gyereknek. Vannak olyanok, akik helyettesíteni szeretnék a képzeletüket. Olyanok is akadnak bő számban, akik meglovagolják a mindenkori gyermekirodalom divathullámait a példányszám-maximalizálás jegyében. És végül itt van mindannyiunk örömére és okulására Lewis Carroll, aki a gyermeki fantázia és kíváncsiság végtelen és anarchikus szabadsága iránti elfogulatlan szeretetet és vágyat kelti föl olvasóiban.

Robert Wilson színházcsináló és Tom Waits három produkcióban dolgoztak együtt. Elsőként William S. Burroughs-zal hármasban dolgozták föl eredeti módon a német folklór Freischütz-történetét (magyarul a bűvös vadász történeteként emlegetik ezt a legendát). A produkciót The Black Rider címen elsőként a hamburgi Thalia Színház mutatta be 1990-ben. A harmadik egy Woyzeck-földolgozás volt (ennek zenei anyagából jelent meg 2002-ben a Blood Money című Tom Waits-lemez az Alice című lemezzel egyszerre). A második volt az 1992-es Alice, amelynek főszereplője a (halott?) matematikus Charles Lutwidge Dodgson tiszteletes, ismertebb írói álnevén Lewis Carroll, a groteszk illúziók, a nonszensz és a költői aritmetika mestere – többek között az Alice in Wonderland és a Through the Looking Glass and What Alice Found There szerzője. Elsőként nézzük az opera és a Tom Waits-lemez címadó dalának szövegét fordításomban.

TOM WAITS: Alice

Álomittas időnk van
Kezedben görbe bot suhan
Fagyott hold rohan
A jeges kis tavon
A sziluettvarjakat megölik látom...
És a könnyek az arcomon
A korcsolyanyomok a tavon kirajzolják neved: Alice

Elsüllyedek nevedben
Ám várnod kell engem
Valahol a tengerben
Fekszik egy hajóroncs
Hajad mint burjánzó fű a mezőn
És az esőcseppek ablakomon
A jég poharamban
Kedvesem más se jár eszemben csak Alice

Aritmetik aritmetak
Az óramutatók megfordultak
Ahogy hajót ringat az óceán
Ahogy torkomhoz ér a borotvám
Az egyetlen kötelék mely itt tart
A mólóra tekeredett fövenypart

És a csók titkot tart
Gyönyörből hajt elmebajt
És erre gondolok majd
Ha testem megtért
Bízz a sodrásra és elveszek benne
De biztos bolond vagyok
Hogy a neveden suhanok
És kétszer végigkövetve szépen
Átzuhanok ezen a jégen: Alice
Nincs más csak Alice

Az opera cselekményét is megnyitó dalszöveg sugalmazása szerint az elképzelt Dodgson-t, azaz Lewis Carroll-t nem a gyermek Alice Liddel személye, nem a vele való találkozás erotikus-plátói elementaritása, hanem maga az Alice név bűvöli meg egy életre. A név ugyan az emlékezet diverzitását összefogó mágikus-verbális varázsige, de ebben az emlékezetben ugyanolyan fontos, ha éppen nem fontosabb a képzelet- és vágyszülte Alice, az Alice in Wonderland és a Through the Looking Glass főhőse. Nem puszta öncélú csavar az sem, hogy az opera „virtuális” világában Lewis Carroll „valós” nevén szerepel, míg a „valós” világban legtöbben „fiktív” írói álnevén ismerik őt. Ez a kettős, komplementer névcsere (hiszen a „valós” Alice Liddelt, a Wonderland és Looking Glass „fiktív” főhősének életrajzi ihletőjét is jóval kevesebben ismerik a „valós” világban) akár a (benjamini) nyelvfilozófia tengelyébe is elvezetheti a reflexiót: a valódi név és a névadás elemi problémájához. Anélkül, hogy bármennyire belemerülnénk itt a két leginkább releváns Walter Benjamin-tanulmány értelmezésébe (A nyelvről általában és az ember nyelvéről, valamint A műfordító feladata címűekre utalok), szeretném fölidézni legalább azt a momentumot az előbbi, kevésbé közismert ifjúkori Benjamin-tanulmányból, mikor is a névadás és a fordítás tevékenysége fedésbe kerülnek. „Fogadás és spontaneitás együttes voltára, ahogyan ezek a kötésnek ebben az egyediségében csakis nyelvi területen fordulnak elő, a nyelvnek megvan a saját szava, és ez a szó érvényes a névtelen fogadására is a névben. Ez a dolgok nyelvének (át)fordítása az ember nyelvébe. Szükséges, hogy a fordítás fogalmát a nyelvelmélet legmélyebb rétegében alapozzuk meg, hiszen túlságosan is nagy horderejű és hatalmas ahhoz, hogy - amint  azt olykor vélik - bármely tekintetben is utólagosan tárgyalhassuk.  E fogalom teljes jelentését abban a belátásban nyeri el, hogy minden egyes magasabb szintű nyelv (Isten szavát kivéve) az összes többi nyelv fordításaként szemlélhető. A nyelvek említett viszonyával – miszerint ez különböző sűrűségű médiumok egymáshoz való viszonya – adott a nyelvek egymásba való fordíthatósága. A fordítás az egyik nyelv átvezetése a másikba átváltozások kontinuumán keresztül. Az átváltozás kontinuumait, nem pedig absztrakt azonosság- és hasonlóságkörzeteket mér ki a fordítás.

A dolgok nyelvének fordítása az ember nyelvére nemcsak a némának  fordítása a hangzóra: a névtelen fordítása is a névbe. Ez tehát egy nem tökéletes nyelv fordítása egy tökéletesebb nyelvre, s nem lehetséges ez másként, mint valaminek, nevezetesen az ismeretnek a hozzátételével.”[1]

Milyen „dolog”/Ding/thing/dingy thing a Jabberwock, a Through the Looking Glass harmadik fejezetének híres versében szereplő alak? Miféle szerzet a Gruffacsór, ahogyan Tótfalusi István lefordítja ezt a nevet? Milyen dolog-nyelv fordul itt névnyelvbe, milyen virtualitás határán egyensúlyozó névnyelv másik hasonló névnyelvbe? Milyen poetikus megismerés ez a megnevezés-fordítás révén? Talán a bábeli nyelvzavar játékos-komoly rekonstrukciója volna, mikor is még nem tudod, mi az a nyelv pontosan, amit beszélsz? Amikor minden nyelv: idegen nyelv, és föl sem merül az anyanyelv fogalma? Vagy épp azt a paradicsomi megismerést és nyelvállapotot idézi nevetve-ihletetten, melyben minden, mit elgondolsz, igaz?

TOM WAITS: Minden mit elgondolsz (Everything you can think)

Minden mit elgondolsz igaz úgy
Mikor az óceán nem volt azúr
Vitt bennünket az áradat
Vérvörös volt általad
Sötét csontbrigád az úr

Minden mit elgondolsz telve igazsággal
Elszaladt a főfogás a kanállal
A piros parázsért szívedbe mélyre áss
Utunk célja nem más csak bomlás

Minden mit elgondolsz telve igazzal
Fogadást köt rád minden rák hal
Álomtáj gerincén száll ránk a por
Társaink vörös flamingók és drága bor

Minden mit elgondolsz az úgy van
Elaludt a baba a sarudban
Fogaid házak sárga kapukkal
Szemed nedves partra vetett hal

[1] Walter Benjamin: „A nyelvről általában és az ember nyelvéről.” In uő: A szirének hallgatása. Ford. Szabó Csaba. Budapest, Osiris, 2001. 17-8.