Nagyjából másfél évtizeddel ezelőtt a Nobel-díjas José Saramago kellő öniróniával azt írta az akkor még csak a harmincas éveinek elején járó Gonçalo M. Tavaresről, hogy nincs joga ilyen fiatalon ennyire jól írni, és hogy első osztályú szövegeit olvasva egyenesen kedve lenne lekeverni neki egy erőteljes atyai pofont. Arról, hogy az ominózus pofon elcsattant-e, vagy sem, már nem szól a fáma, az viszont, hogy Gonçalo M. Tavares írásai új irányt jelöltek ki a portugál irodalmon belül, immáron megkérdőjelezhetetlen tény – sőt, talán azt sem túlzás kijelenteni, hogy művei a világirodalmi tér alakulásának dinamikáját sem hagyták érintetlenül. Másfél évtized alatt tehát Tavares nemcsak a huszonegyedik századi portugál irodalom legparadigmatikusabb és -innovatívabb figurájává vált, de a legkomolyabb világirodalmi beágyazottsággal bíró kortárs portugál szerző is ő lett. Mindez természetesen elválaszthatatlan egyrészt a világirodalom fogalmának és keretrendszerének nagyobb ívű, makropolitikai átalakulásától, másrészt pedig a portugál irodalom belső, mikropolitikai átstrukturálódásától, hiszen Tavares az első olyan portugál szerző, aki a nemzettestről szinte teljesen leválva a globális világirodalmi tudat számára ír.

Ahogy azt a portugál eszmetörténész Eduardo Lourenço kimutatta, Portugália identitását a nagy földrajzi felfedezések és a gyarmatosítás óta a több kontinensen átívelő birodalom mítosza határozza meg. Ez a mítosz a gyarmatrendszer összeomlásával megkérdőjeleződött, ami értelemszerűen az évszázadok óta rögeszmésen fenntartott birodalmi identitás felülvizsgálatára kényszerítette Portugáliát. A huszadik század utolsó évtizedeinek irodalma ennek fényében a nemzeti identitás kérdése körül forgott, elég, ha csak felidézzük a már említett José Saramago nagy nemzeti narratívákat aláásó posztmodern történelmi regényeit, vagy António Lobo Antunes polifonikus szövegeit a dicsőséges múlt és a birodalmi ábrándok széthullásáról a gyarmati háborúk és az elszerencsétlenkedett dekolonizáció görbe tükrében. A nemzeti identitás és a nemzettest kérdése szinte kizárólagos diskurzusává, sőt, rögeszméjévé vált az ezredvégi posztmodern irodalomnak, így nem csoda, hogy a huszonegyedik századra az olvasók telítődtek az ország múltját, jelenét és jövőjét tematizáló tartalmakkal.

Gonçalo M. Tavares tulajdonképpen az úttörője annak az ezredforduló után feltűnő új írógenerációnak, mely eltávolodott a nemzeti identitás kérdésétől, és félig-meddig tudatosan szakította ki önmagát a portugál kultúra több évszázados obszesszióinak bűvköréből. José Luís Peixoto, Jacinto Lucas Pires, Walter Hugo Mãe vagy éppen João Tordo szövegei nemcsak metaforikusan, de metonimikusan is eltávolodnak Portugáliától. Regényeik immáron nem a portugál kulturális tudat jellegzetes tereiben játszódnak, hanem más, alternatív, hol európai, hol amerikai, hol pedig teljesen areferenciális helyszíneken, melyekbe az egykori birodalom képe már csak homályos lenyomatként vagy fantomjelenlétként íródik bele, ha egyáltalán felmerül bármilyen beíródás.

Tavares szövegeinek esetében ennek a beíródásnak a játéktere egészen minimális. „Azért írok, mert elvesztettem a térképet” – olvashatjuk egy 2004-ben megjelent korai verseskötetében, ez pedig értelmezhető a portugál nemzet múltjának és sajátos önreprezentációinak elvesztéseként. Tavares és pályatársai számára a Portugál Birodalom térképe egyfelől már nem elérhető, másfelől pedig egyszerűen elvesztette a relevanciáját. A gyarmatrendszer szétesése idején született írógeneráció tudatában a nemzeti múlt már nem kreatív fikcionális erőként, sokkal inkább egyfajta teherként, ballasztanyagként van jelen, amitől szabadulni kell. Tavares szövegei így általában egy referenciálisan nem beazonosítható, Holokauszt utáni Európában játszódnak. Ahogy egy interjúban maga a szerző is kifejtette, őt már nem a nemzeti történelem és a portugál ember partikularitása érdekli, sokkal inkább a humánum mint olyan lehetőségei és átalakulása a modernitás katasztrofális végkimenetelű történetének vége után.   

Az ötvenedik születésnapját augusztusban ünneplő Tavares 2001-es írói debütálása óta közel félszáz (!) könyvet publikált a legkülönbözőbb műfajokban, a regénytől a drámán és az eposzon át egészen az esszéig. A hatalmas, és nem csak műfajilag sokszínű életmű a szövegek heterogenitása ellenére tudatosan eltervezett és lépésről lépésre megvalósuló, nagyszabású projektet, írói programot rajzol ki. Tavares ugyanis már első köteteitől kezdve különböző alcímek alá rendeli az egyes könyveit. Sajátos szerzői taxonómiájában a hagyományos megnevezések mellett, mint a líra, az eposz és a dráma, többféle bizarr hangzású, tematikus-strukturális szervezőegységet is találunk, úgymint A Negyed, A Birodalom, Dalok, Enciklopédia, Archívumok, Vizsgálódások, Atlasz, Bloom Books és Short Movies. Az újabb és újabb kategóriák megjelenése újabb és újabb sorozatokba rendezi az életművet, melynek aktuális állapotáról mindig a legutolsó könyv fülszövegén található műjegyzék tudósít. Ez a nagyívű irodalmi vállalkozás több oldalról is értelmezhető. Egyfelől olvasható a romantika totálisműalkotás-eszméjéhez való közelítésként, illetve a klasszikus modernség mallarméi abszolút művének beteljesítéseként. Másfelől a könyvek racionálisan eltervezett sorozatokba való elrendezése révén a realista és a naturalista esztétika grandiózus vállalkozásaival is párbeszédbe léptethető. Harmadrészt pedig rámutat az irodalom hagyományos taxonómiájának, a műfaj törvényének tarthatatlanságára, hangsúlyozva, hogy a tiszta műnemek és műfajok eszméje tulajdonképpen nem több irodalom- és gazdaságtörténeti illúziónál. Mindennek fényében talán nem véletlen, hogy az utólag a Vizsgálódások gyűjtőnév alá rendelt első kötetének központi fogalma a tánc és a mozgás. A Tánckönyv – egy mozgáspoétika tervezete nemcsak lépten-nyomon tematizálja, de performálja is a táncot, mivel a kötet folyamatos mozgásban van a különböző irodalmi hagyományok és irodalmi-filozófiai-esztétika beszédmódok között. De nem véletlen az sem, hogy már az első kötetben helyet kapnak az összetett tavaresi életmű olyan folyamatosan újralátogatott alapfogalmai is, mint a test, az ész, az őrület, a pszichoanalízis, a technika, az állat, a racionális struktúra és az abszurdum. A műfajhatárokon átívelő hibrid művekben gyakran felbukkanó dichotómiák a sajátos tavaresi projekt két fő tengelyének, az irodalomnak és a filozófiának, illetve tágabb kontextusban a fikciónak és a tudománynak, avagy az irracionálisnak és a racionálisnak egymásba oltódására és elválaszthatatlanságára vezethetőek vissza.

Tavares minden kétséget kizáróan az új évezred legfilozófiaibb ihletésű szerzője. Műveiben átfikcionalizálva rendre ott kísértenek a filozófiatörténet legkülönbözőbb koncepciói, Arisztotelész ember- és formafogalmától Deleuze-ék vágygépezetéig. Az irodalmi program magját alkotó racionális–irracionális ősdichotómia logikája alapján a mozgatott filozófiai és eszmetörténeti hagyományrétegek összjátékában is jól kimutatható egy, az ész rendszerező erejére alapozott, logocentrikus, karteziánus-kantiánus-wittgensteiniánus vonal, illetve az ennek a közelítésmódnak az érvényességét megkérdőjelező, az ész hatalmába vetett hitet ellehetetlenítő, nietzschei ihletésű posztstrukturalista hangoltság, a francia „kegyetlen fiúk” öröksége. Tavares azonban nemcsak különböző témákat és fogalmakat sajátít át az említett filozófiatörténeti hagyományokból, de ezek nyelviségét is. Szövegeiben a logosz és az antilogosz analógiájára együtt rezonál a tudományos-analitikus diskurzus és az azt folyamatosan aláásó „skizofrén írás”.

Tavares, ahogy már utaltam rá, jelenleg nemcsak a legmeghatározóbb kortárs portugál szerző, de a világirodalom globális körforgásának is megkerülhetetlen jelentőségű alkotója. Műveit közel harminc nyelvre lefordították, többek között magyarra is (Jeruzsálem [2008]; Tanuljunk meg imádkozni a technika korában [2013]; Tánckönyv [2019]). Világirodalmi szempontrendszerek alapján, a portugál kultúra behatóbb ismerete nélkül is értelmezhető könyveinek komolyabb kritikai fogadtatása azonban még várat magára a magyar nyelvű közegben. Pedig a műfaj törvényét kikezdő és az európai gondolkodás egymásnak ellentmondó rétegeit mozgató irodalmi gépezetének kísérteties kattogására érdemes lenne odafigyelni.